Észak-Magyarország, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-22 / 93. szám

1979. április 22., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Stefan Bitman: A bili ember a Nemrég találkoztam va­lakivel, aki a legjobb em­ber a világon. Százszázalé­kos gentleman és emberba­rát, s elevenemre tapintott, mivel eddig a napig mély­séges meggyőződésem volt, hogy a legtökéletesebb gentleman jómagam va­gyok. • Roppantul drámai körül­mények között találkoztam vele. Amikor menet köz­ben leugrottam a villamos­ról, olyan erővel ütköztem neki, hogy teljesen lehetet­len volt bármivel mentege­tőzni, az élet rohanó tem­pójára, a mindennapok haj­szájára hivatkozni... Még ha ki is tudtam volna nyit­ni a számat, akkor sem hallottam volna szavaimat, mert az összeütközéstől va­lahogy furcsán felrántotta a karját, váratlanul felszö- 'kött és néhány métert re­pült. Amikor végre sikerült megállnunk, én így szól­tam: — Bocsánatot kérek... Remélem, nem sérült meg... Rendkívül ügyetlen voltam — mentegetőztem és arra törekedtem, hogy minden szavam a lehető legszívé- lyesebben csengjen. — Á, szóra sem érdemes, semmiség — felelte az il­lető, miközben feltápászko- dott a földről, és lerázta a ruháját. — Hogyhogy szóra sem érdemes?! — kiáltottam fel izgatottan. — Hiszen én esetleg bugris voltam ... — Ne nyugtalankodjon, hiszen semmi bajom sem történt. — Hogyhogy semmi? Felkarcolta a homlokát. Meg a ruháját is bepiszkí­totta ... — Semmiség. —' legyin­tett a férfi —, szóra sem érdemes ... Magam tehetek az egészről, nem kellett volna a villamosvágány mellett mennem. Ez már több volt a sok­nál, egyszerűen nem tud­tam elviselni. — Maga tehet róla?! — üvöltöttem. — Hát ki ug­rott le a menő villamosról? Én vagy maga? Rájöttem, hogy méltó ve- télytársra akadtam, aki te­tőtől talpig gentleman, mint jómagam. De nem akartam átengedni az elsőség ba­bérját. Már hajlandó let­tem volna elismerni, hogy a nagyvilágon csupán két, igazán jól nevelt ember van, de az elsőségét nem is­merhettem el. — Hát rendben van — mondtam —, de legalább azt engedje meg, hogy ki­fizessem a ruhája javításá­nak és vegytisztításának a költségeit. — Badarság — mondta versenytársam —, hiszen az egészről én tehetek. — Te? — sziszegtem, s két kézzel megragadtam a zakója ujját, és teljes erő­ből megrántottam: .a kabát ujja félig leszakadt. — És erről, erről ki tehet? — A túláradó gyűlölettől a léleg­zetem is elakadt. — Megint csak te ..., te piszok! — Én — mondta az illető konokul, s úgy fordult, hogy kényelmesebben a tö­véig letéphessem a zakója ujját. — Az egészet ma­gam provokáltam lei. Letéptem egy pad támlá­ját, és fejbe vágtam vele. A férfi a földre rogyott, de közben szüntelenül mosoly­gott. — Hát most?! — üvöl­töttem torkom szakadtából. — Most ki tehet róla? — Én — suttogta ő. — Ha nem születtem volna erre a világra... Sírva fakadjatTh Hát. mégis legyőzött ez á 'gaz­ember, legyőzött! És bár­mennyire szomorú, de most már tudom, hogy nem én vagyok a legelső gentleman a világon. A második va­gyok — ez igaz, de nem az első. B Beszélgetésekből, de személyes tapaszta­latéiból is tudóin,;' hogyha valaki, akár a földrésznyi Szovjetunió bármelyik részéből, vagy külföldről Moszkvába láto­gat, első útja rendsze­rint a Kreml előtti törté­nelmi Vörös térre ve­zet. Ha Moszkva a Szov­jetunió, akkor a Kreml és a Vörös tér Moszkva szíve. Hosszú sorok várakoznak a Lenin-mauzóleum előtt, las­san haladnak előre a szür­ke kockaköveken. Halk zsongásnak tűnő beszélgeté­sük teljesen elnémul, ami­kor a híres Szpasszkij-torony híres órája megszólaltatja a jellegzetes hangú harango­kat. És ekkor a Szpasszkij- torony boltíve alatt feltűnik a mauzóleum díszőrsége, díszegyenruhában, díszlé­pésben. Minden órában őr­ségváltás van itt, a Lenin- mauzóleumnál. A katonai ceremónia tulajdonképpen egyszerű, de a tér népes nézőserege mindig csendben figyeli, hogy a felvezető mögött haladó őrök milyen imponáló alaki precizitás­sal, mégis nemes egyszerű­séggel teszik meg a torony kapujától az őrhelyig a pon­tosan kétszáz lépést. Ün­nepélyességet és büszkeséget olvashatni le arcukról. És ez nem véletlen. — A Lenin-mauzóleum ugyanis az első számú őr­hely a Szovjetunióban — mondotta találkozásunkkor Borisz Nyikolajevics Cser- nouszov, aki sokáig hivatá­sos pártmunkás is volt. — Több mint ötven évvel ez­előtt, 1924. január 27-én gyászba borult Szovjet- Óroszország, de gyászoltak szerte a világon a szocializ­mus, a haladás hívei is. Ezen a havas, hideg napon vettek végső búcsút Vlagyi­mir Iljicstől, a lánglelkű forradalmártól, a világ első proletárállamának megala- kítójától. Mindezt azért is mondom el — mondotta Bo­risz , Nyikolajevics —, mert a szovjet nép történelme feljegyezte, hogy., az akkor ideiglenesen emelt mauzó­leumnál az első őrségét Mé­száros János magyar inter­nacionalista vezette fel. Mint erre, arra is hiteles adatok vannak, hogy a mö­götte haladó két őr Grigo- rij Koblov és Arszentyij Díszmenet az őrségváltáshoz Áz első számú őrhely Kaskin volt. Tulajdonkép­pen ezzel kezdődött a Szov­jetunió első számú őrhelyé­nek több mint fél évszáza­dos története, amely alatt már sok millióan lehettek tanúi ennek a már szinte az egész világon ismert és számon tartott díszelgés- nek ... Néhány nap múlva a Szovjet Hadsereg Központi Múzeumában hiteles doku­mentumok alapján magam is meggyőződhettem az egy­kori pártmunkás történel­met idéző szavairól. Azt is megtudtam, hogy a mi népünk és a szovjet nép Mészáros Jánosa, az egykori internaciona­lista, az első számú őrhely első díszőrségének első fel­vezetője a Vörös Hadsereg tisztjeként szolgált sokáig, a. második világháború idején igen fontos, veszélyes felde­rítő feladatokat oldott meg és a hiteles források sze­rint részt vett a magyar- országi felszabadító had­műveletekben is. A legelső őrtállók is a Vörös Hadsereg tisztjei lettek. Kaskinról csak annyit sikerült meg­tudnom, hogy 1930-ban a közép-ázsiai ellenforradal­mi bandákkal vívott har­cokban súlyosan megsebe­sült. Koblov. a Nagy Hon­védő Háború idején, mint az egyik lóvas hadosztály parancsnoka tíz harci ki­tüntetést érdemelt ki... — Az őrségváltást a Szovjetunió, Moszkva védel­mének legválságosabb pil­I lanataiban is megtartották! — emlékezett vissza Cser- nouszov, aki akkor a Moszk­vai Terület Pártbizottságá­nak másodtitkára volt. — Azt persze ma is kevesen tudják, hogy Lenin szarko­fágját a háború idején, kö­zel négy esztendeig az Ural hegységben őrizték ... Ne­tt - időket éltünk át akkori — folytatta kis szünet után. jf — De a díszörség pontosan f váltotta egymást és teljest-j. tefe feladatát. Emlékszem I az 1941. november 7-i ün-1 népségünkre. Miután borit-1 bataláiat érte a Nagy Szín- ; házat, igy a metró Maja- r kovszkijról elnevezett álló- [ másán tartottuk meg a í Nagy Októberi Forradalom I ünnepét, ahol Sztálin nton-1 dott ünnepi beszédet. Én t kaptam a megtisztelő fel-1 adatot, hogy felolvashattam I a párt Központi Bizottságá­nak üdvözlő levelét. Mi ak­kor egészen szűk körben tudtuk, hogy másnap az el­lenség közelsége ellenére is meglesz a hagyományos díszszemle. Én a Lenin- mauzóleum mellvédjéről néztem végig a díszszemlét. I Mielőtt a mauzóleumra fel-E mentem volna, megnyugta-| tó volt látnom, a bejárat-! nál álló katonáink komor, | de szob'orszerűen kemény | arcát. A díszszemléről a ka-j tonák akkor egyenest ■ a frontra mentek ... t)e eszembe jut mindjárt egy másik díszszemle is, egyl/ másik, és egy fiatalabb ge­nerációból kitevődött dísz­őrség, 1945. júniusában. Ezt a díszszemlét a győzelem után rendeztük meg Moszk­vában, amikor a zsákmá­nyolt hitleri zászlók és ijel— vények a porba hullottak. Ivi tudja, hány ezer őr- személyzet váltotta itt egy­mást az elmúlt több mint léi évszázad alatt? Tanúi a történelmi eseményeknek kezdve a hatalom meghódí­tásától a világűr meghódí-j tásáig? A gránitkőből, már- j ványból, labradorkőbfil, j poríirból épített mauzóleum] bejáratánál nem is elsösor-! bán őrködni állnak ott ; a fiatal katonák, de .tisztel­ni a hősi múltnak, a mun­kás jelennek és a remény- teljes jövőnek, Lenin örök­ségének. Oravec János annak, aki akár véletlenül is kilépett a sorból. Temetési menet hangula­tában róttuk lépteinket, s én már nem szerettem a késő délutánokat, mert a vezér elvette tőlem és tár­saimtól a szabad mozgás le­hetőségét. Nyiladozó értelmem egy­két hét múlva bogozni kezd­te a vezér mibenlétét. Hi­szen édesapám négy csuda­szép képes könyvében, a Magyar Nemzet Történeté­ben, rengeteg vezér képét láttam már, s hozzájuk kezdtem hasonlítgatni, per­sze, csak magamban, Pon­tőr Karcsit. Megállapítot­tam, hog^.Jg és föld a kü­lönbség közötti! k. Azok mind a seregük élén halad­tak. s karddal az ellenséget aprították, Karcsi pedig há­tul pöffeszkedik, s az osto­bával minket udjusztál, a seregét. Á, nem is igazi ve­zér ez, ötlött fel bennem. Nem árulva el kíváncsisá­gom okát, édesapámtól is megkérdeztem, hogy a ve­zérnek hol kell a seregében haladnia. — Elöl, fiam. A nevében is benne van. A vezér vezet. Vezetni pedig elöl lehet. Ettől kezdve már nem néztem büszkén Karcsira, s a tőle való félelmembe gyű­lölet vegyült. Jó egy hónap múltán azonban mégiscsak kisded csapatunk élére került. Bár nem várt, módon. Úgy történt, ‘hogy az or­szágút melletti árkon túl, a szántáson, veszett kutyát vettünk észre. Túrta a föl­det, a szája habzott, farkát a hasa alá görbítette. Köny- nyen felismertük, hiszen az uradalomban is láttunk már néhányszor veszett kutyát. Olyankor valamelyik felnőtt elkiáltotta magát: „Asszo­nyok, gyerekek maradjanak a házakban, a férfiak meg fogják meg a vasvillát!”. S az utóbbiak addig űztélc- hajszolták a szerencsétlen jószágot, amíg villavégre kaphatták. Mi, jóformán még pendelyes gyerkőcök is tudtuk már, hogy a veszett kutya nagy veszedelem, mert akit megmar, annak harangoztak. Mozdulatlanságba der­medve figyeltük hát a tő­lünk tíz méternyire tajték­zó állatot, s Karcsira is hátra-hátrapislogtunk. Va­jon a karikás ostorával ho­gyan megy neki a négylá­bú veszedelemnek? Hány csapással tudja ártalmatlan­ná tenni? Dermedtségünkben azon­ban szinte megbénultunk, mert a vezér riadt tekinte­tét nem véve le a veszett kutyáról, gyorsan összegön­gyölte ostorát, aztán uzs- gyi!, se szó, se beszéd, fu­tásnak eredt. Elrohant még mindig legyökerezett sere­günk mellett, s kopaszra nyírt fejét fölvetve úgy inait előre, akár őszi szél­től a szúrós gyomnövény, amelyet mi ördögszekérnek hívtunk. Jó távolra került már tőlünk, mire mi is fel­ocsúdtunk, s szintén fel­húztuk a nyúlcipőt. Vál- lunkra akasztott tarisznyá­ink úgy úsztak utánunk a levegőben, mint a robogó ménesre ragadt ökörnyál. Lihegve érkeztünk meg az örzsébethez, ahol Karcsi már kipihenve magát, várt bennünket. Kigöngyölt osto­rának a nyelét fogva jelez­te, hogy álljunk ismét glé- dába. Simon Marcsa azonban nekiesett: „Tudod mi vagy te? Egy nagy rakás izé, de nem vezér! Ezentúl nem pa­rancsolsz nekünk”. Karcsi szeme megvillant, ostort tartó keze is meg­mozdult. — Üss meg, ha mersz! Megmondlak a bátyámnak, majd ad az neked. Meg a ta­nító úrnak is megmondlak — fenyegette meg a lány. Eszembe jutott, hogy ne­kem is van bátyám, nem is égj’, hanem három. S a töb­bieknek az ilyesmi motosz­kálhatott az agyában, mert egyszeriben valamennyien megélénkültünk. Annak fel­ismerése, hogy a gyáva ve­zérnél jóval nagyobb erők is léteznek, felélesztette megkushadt bátorságunkat, s valami belső parancsra szinte esvszerre vettünk fel a földről egy-egy görön­gyöt. Nem volt kétséges, hogy mindet Karcsihoz Vág­juk. ha Marosára vagy bár­melyikünkre támad. A tettrekészség he­Qp vében néhány .pilla- natig mozdulatlanul álltunk, majd megszólalt a hatodikos lány: „Gyerünk, gyerekek!” És mentünk a béklyótól megszabadullak örömével, könnyedén, dia­dalittasan. Karcsi pedig csak állt egy helybeli, této­ván. Leforrázva nézte ha­talmának eszközét, a földön fekvő ostorát, s mintha csak kérdezte volna tőle: most mi a nyavalyát csináljon vele? Tarján István Zene — otthon Ma már alig van olyan család, ahol hiányozna az otthoni „zenélés”, valame­lyik kelléke, a lemezjátszó, a magnó, a rádiót már nem is említve. Ezek a hangot reprodu­káló. továbbító készülékek az Egyesült Államokból in­dultak hódító útjukra. Elő­ször természetesen a lemez­játszók — erősítők — hang­szórók szerepeltek a kíná­latban. ezekre volt vi­szonylag legkönnyebben ki­dolgozni a nemzetközi kö­vetelményeket. s e készü­lékek valósították meg először a monotechnikával, majd sztereóval a torzítás­mentes hangvisszaadást. Európában az 1950-es évek közepén jelentek meg ezek a készülékek a fogyasztók­nál. A készülékek nagy része ekkor még elektroncsöves megoldású volt. terjedel­mes. súlyos darabok. Rob­banásszerűen tört be azon­ban a technika új vívmá­nya. a tranzisztor, majd nem sokkal később az in­tegrált áramkör. Ezek vi­szonylag olcsóbbá tették a tömeggyártást. A változás olyan gyors volt. hogy míg 1945—1955 között egy elekt­roncsöves erősítő 2—3 év­nél tovább működött, a het­venes években egyik évről a másikra elavultak ezek a | szerkezetek Legújabban az okozott í szenzációt, hogy e hang-1 szerkezetekbe visszatért a i már egyszer divatja múlt I elektroncső. Rájöttek, hogy ! az elektroncsővel épített j szupererösílők, bár nagvob- bak, nehezebbek és jobban melegednek, tökéletesebb hangot képesek adni. mint integrált áramkörös, vagy tranzisztoros társaik. Ter­mészetesen a hagyomány- \ őrző angol gyárak jöttek ki | újra az elektroncsöves ké- f szüléitekkel, de úgy hírlik, ? számos követőre találtak. Ugyanakkor a miniatüri- I zálás szerepe sem hagyott } alább: a hellyel való laka- j rékosság követelménye t késztette a gyárakat a „mu sic centér”-ek előállításá­ra, amelyek lényegében j magnó-, lemezjátszó-, rá- í dióerősitö öszvérek. Eseten­ként még televíziót is épí­tenek a hanglánchoz. Nehéz megjósolni, hogy, j: mit hoz e téren a jövő. A sztereó után köznapivá lett ; á kvadrofontechnika, ami [ négy csatornán történő j langvisszaadást jelent. A tő­kés cégek mellett már a csehszlovák Supraphon is készít ilyen lemezeket.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents