Észak-Magyarország, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1979. április 15., vasárnap Látogatás a természetnél Illő, hogy legalább ilyenkor, húsvét tájékán meglátogassuk a természetet. Bíztatni az utóbbi években mar nem is igen kell senkit, időnként talán már túlontúl sokan is próbálunk felüdülést, jó levegőt találni az erdőkben, hegyekben. Például a Bánkúton egy- egy vasárnap összezsúfolódott 800—1000 gépkocsi közelében, vagy a Bükkszent- kereszten már alig férő kirándulók között, ahol szintén gond a parkírozás. Meg a szemétlerakás. Jellemző: a megyei tanács legutóbbi ülésén a szemétlerakás gondja, problémája is szóba került. Hová tegyék a szemetet? Nincs megfelelő hely. Általában: a Bükkben ehhez sehol nincs megfelelő hely. Az eső a szeny- nyezést mindenünnen bemossa eleddig gyönyörű karsztforrásainkba. Valamit majd ki kell találni itt is, miként próbálkoznak a leghelyesebb megoldással a világ sok részén. Most, hogy hó már nincs, aljnövényzet még nincs, a turistaházak, kirándulóhelyek környékén bizony eléggé nehéz kerülgetni a mindenütt meglévő szemetet. De így húsvét tájékán ne ezekre figyeljünk! Hanem az elevenülő, éledő erdőre! Mert az nagyon szép! Már előbátorkodtak a lila, a kék, meg a sárga színek. Szépíti, díszíti magát a Bükk. A kökörcsin liláján val, a tüdőfű kékjével-lilá- jával, a tavaszi csillagvirág kékjével, a martilapu, a boglárka sárgájával, a piruló hunyor halvány zöldjével-rózsaszínével, de itt van még a fehér is: hóvirág sokasága fénylik a hegyoldalakban. Némely bokor apró levelei is előmerészkedtek, de a magas, meggondolt fák még várnak. A rügyek azonban már láthatók, a kerengő nedvek már sejthetők. Meg itt 'vannak a madarak, a rovarok is. Sokszínű lepkék viliódznak a fényben, a cinkék már a fészket rakják, a magasban két ölyv kering. Párban járnak már ők is. Mozdul a Bükk! — De nem úgy, mint kéne! A megjegyzést a Hór- völgyében boksát építő, egyik szénégető teszi. Kis időre leállította a motorfűrészt, hogy igazítson rajta valamit. Társa, idősebb ember elégedetlenül nézi a félig kész boksát, mondja, hogy már előbbre kellene tartaniok, de egy kicsit betegeskedik. Nem jó az idő, nem viselkedik tisztességesen a Bükk, mindenféle tarka virágjai, lepkéi ellenére sem. — Látja? Még hóvirággal van tele az erdő! Mert nincs elég meieg. Ha így •ad az idő, nyílik hóvirág később is. — Lelkesedésünk csappanását látva, mintegy vigasztalásul hozzáteszi. — Azért persze szép a hóvirág ... — Pár napja még hó esett — folytatja társa — pedig áprilisban járunk. Azért mondom, hogy kicsit lustán készülődik most az erdő. Ámbár emlékszem én júliusra is, amikor bokáig érő hó esett... Melegnek kéne már lenni! Mi is könnyebben haladnánk, mert most először a gém- beredést kell magunkból kigyúrni. Feláll a farönkről, beindítja a fűrészt. Nézzük a hóvirágot, meg a mindenféle tarkaságot. Nem is olyan szép, mint az előbb.., De legalább átlátszó. A lombnélküli fák között, még messzire látni, a hangok is erősebben érkeznek. A gépkocsik hangja is. Útelágazás. Svájci rendszámú cirkáló lassít. Feldíszítve mindennel, a benn ülők nemkülönben. A vezető kikönyököl a lehúzott ablakon, kezén díszláncok, fityegők, szemén hatalmas napszemüveg, de lehet, hogy köd- szemüveg radarberendezéssel. Kiránduló csoport mellett landol a gép, farmer- nadrágos fiúk, fiatal lányok mellett. A vezető mintha kérdezni akarna valamit, de a csoport valamely tagja megjegyzi: — Nézd már, Jani nem találja a hazafelé vezető utat! A vezető meggondolja magát, ránéz az útjelző táblára — talán el is olvassa — és tovább hajt. — Fiuk! Hát miért nem estek hasra? Kis értetlenség, majdnem ellenségeskedés, de egyikük kapcsol: — ~ Jani előtt? Fogadom, hogy nemrég pattant meg, most aztán hazajön a ben- zinkútjával. Biztosan tolmácsot is hozott magával! És megjátszaná a Janit! Már akinél! Bekapcsolja a magnót. „Mindenki másképp csinálja.” Akivel viszont most a fák között találkoztunk, sohasem volt Jani. Ö Jóska bácsi, aki most is saját készítésű, igen praktikus hátizsákjával, szépen munkált botjával járja a tenyereként ismert erdőt. Évtizedek óta járja, most meg, mióta nyugdíjas, még több ideje jut a bóklászásra. Azt újságolja, hogy látta a kék galambot. Már itt van. — Hol? — Ott a... azt nem mondom meg! — Hogy-hogy nem? — Azért nem, mert a kék galamb ritka. Jobb nekik, ha minél kevesebben tudnak róla! Az uhuról is túl sokan tudtak, mindig elszedték a fiókáit... Ha jól (emlékszem, te is fölmásztál arra a sziklafalra... — Hát... föl, mert szerettem volna igazi uhubaglyot látni. — De nem láttad, csak megzavartad. Sajnos, így igaz. Akkor egy idős mészégető, Tóth bácsi tudott a legtöbbet az uhuról. Egy alkalommal ő maga is fölmászott egy sziklahasadékhoz, a fészekhez, hogy szerezzen magának nyulat. Az uhu ugyanis, ez a hatalmas, ritka ragadozómadár el tudja vinni a nyulat, a rókát, az őzgidát, a kisbarányt is. Tóth bácsi is felment nyúl- szerezni, és saját bőrén tapasztalta, hogy a bagoly igenis lát nappal. Nem menekült el, hanem rácsapott a betolakodóra és erős karmaival a bőrmellényt is letépte, kicsit a hússal együtt. Jóska bácsi viszont a kék galambot nem hajlandó megmutatni. Bizonyára igaza van. Meg az is igaz: mégiscsak létezik kék madár! Az a bizonyos ritka, nagyon ritka kék madár! Csak nem tudjuk, hol. Talán azok találják meg, akik valamelyest értik ezt az egész éledő, mozduló erdőt. A fagytól felengedett talaj neszezését, az eleddig zörgő ágak rugalmas hajlékonyságát, a gyors folyású, zöldes színű patakok sietését, a csípős szelet, az elkorhadó fa mállását, az új hajtások növekedését és még sokmindent az erdőből. Mindabból, aminek élő eleven jelképe, megtestesítője az erdő. Az örök megújulásból, a feltámadásból, minek idejét már évezredekkel korábban élt népek ünneppé tették. Ozirisz? Tammuz? Szerapisz? Krisztus? Örök megújulás, örök körforgás, az újra mozduló élet. Mára túljutottunk a tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtöltén. Köszönthetjük, ünnepelhetjük az örök megújulást. A Bükk fái között még ott fehérlenek a hóvirágok, de mind több a lila, a kék, a sárga. Tavasz jár az erdőn ismét. Valami örök. Valami új. Priska Tibor — Te vagy a legjobb barátom! Gyere, segíts nekem ! Állunk a küszöb két oldalán. Én bent, ő kint. Ez persze némi túlzás, mert ő nekidől az ajtófélfának, kezével is megkapaszkodik, így is nehezen tartja magát. Részeg. — Nem találom a kulcsaimat! Most jöttem haza, bementem a lakásba, valahová letettem. Most akartam átjönni, hogy igyunk meg egy üveg sört, és nincs a kulcs sehol. Ezt persze nem ilyen folyékonyan mondja, nem is túl érthetően, mert közben csuklik is és nem mindig a mondat végén. Sört inni semmi kedvem, inkább megyek segíteni. Hol lehet á kulcs? Nézelődünk az előszobában, a konyhában. Semmi. Kiforgatja a zsebeit, benézünk a szobába, fürdőszobába, még a W. C.-be is. Nincs sehol. — Meséld el — mondom neki —, mit csináltál,amikor hazajöttél? — Semmit. Kimentem a konyhába, kivettem a hűtőből két üveg sört, hogy átviszem hozzád, • csuknám az ajtót, kulcs sehol. Hát érted ezt? I Nem értem, de keressük tovább. Addig sem kell inni. Inni ugyanis muszáj. Erre rég rájöttem. Jobban járok, ha mindjárt elfogadom a kínálást. Hamarabb szabadulok. No nézzük. Újra elölről. Az előszobában rögtön megpillantottam a kulcscsomót, ott van a fogasra akasztva. Nem szólok, hadd keresse. Többször is elmegy a fogas alatt, meg is áll, benyúl a fogasra akasztott kabát zsebébe. Nincs. — Lehet, hogy igaza van a főnökömnek? — néz rám. — Miért, mit mondott? — Azt mondta, ha iszom, akkor hülye vagyok! — Hm... Ezen elgondolkozik egy kissé, többször is elismétli: lehet, hogy hülye vagyok... Rájön, hogy ez tulajdonképpen felháborító, ez sértés. Rákérdez. — Hál hülye vagyok én? — Ne ezen törd a fejed, hanem hogy hova telted a kulcsokat! — Te vagy a legjobb barátom! Én úgy szeretlek léged, mint a bátyámat, ha lenne. Keresd meg nekem a kulcsokat. Mérges leszek. Azért se mondom’ meg, hol van. Legszívesebben megráznám, nyakon verném, hogy józa- nodjon ki. De hát csalt nem bántom a legjobb barátomat? Keressük hát tovább, de elunja, hazaküld. Nem kell neki a sör sepr. Ezt hát elintéztem. Majd ha kijózanodik, megtalálja magától is. Kél perc sem telik bele, újra becsönget. Kezében a két üveg sör, meg a kulcscsomó. — A fogason volt felakasztva. Mindig oda teszem, ha hazajövök. Nem is értem, hogy nem találtad meg, talán ittál valamit? (szatmári) Az Ózdi Kohászati Gyár- történeti Múzeum ez évi' első időszaki kiállítása, „A Tanácsköztársaság emlékei Özdon” című kiállítás a vártnál nagyobb mértékben gyakorol vonzást a közönségre. A március 21-én ünnepélyesen megnyitott ki-f állításnak április 10-ig kétezernél több látogatója volt; ami azt jelenti, hogy a látogatások napi átlaga meghaladta a száz főt. Elismeréssel kell szólnunk azokról a pedagógusokról, akik tavaszi vakációjukból áldoznak időt az osztálylátogatások megszervezésére, s ezáltal a gyermekév célkitűzéseihez is értékesen kapcsolódnak tevékenységükkel. Ugyanakkor dicséret illeti azokat a tanulókat is, akik ismeret- szerzésre, a szocialista ne- velődés céljára fordítanak időt tavaszi szünetükből. Általános megfigyelés, hogy 3 gyermekek őszinte érdeklődéssel figyelnek az időskaki kiállításra, a tárlat- vezetésre, melyben a múzeum vezetése minden alkalommal részesíti őket. Mivel pedig az időszaki kiállítás látogatói rendszerint a múzeum állandó kiállítását is végigszemlélik, a látogatások voltaképpen kettős értékűek. Öcsémmel egyensúlyoztunk a sínen, melyikünk bírja tovább. Az SZTK-tól indultunk, a tejüzemig sínen maradtam, ott is az öcsém lökött le, mert nem tudta elviselni, hogy már ezernél tartok. Elkaptam a karját, karomba kulcsoltam és feszíteni kezdtem, ahogy a nagyoktól láttam. Mondta, hogy ne, fáj! Tovább síneztünk. — Gyűjtsünk közösen? — kérdezte. — Miért, mennyid van már? — Negyvenhat forint. — Nekem ötvenkettő — mondtam. — Jól van, de én még meglocsolom a Pankát is, meg a Sipőczéket. — Én meg a Vanyus Marit. — Azoknál csak tojást kapsz úgyis! Lebillentem a sínről, öcsém kiröhögött. Aztán ő is lelépett. Szorosan egymás mellett lépdeltünk a talpfákon, mivel a cigánysorhoz értünk. Féltünk ezen a szakaszon. Nem több százötven lépésnél, mégis hosszabbnak tűnt, mint az SZTK-tól a nagymamáé- kig. Nem mertünk a putrik felé nézni, épp csak arra sandítottunk, nehogy leszólítsanak bennünket. A cigánygyerekek is locsoltak olyankor, igaz, nem tojásért, hanem borért, pálinkáért. De bor se kell neNaponta száz látogató Közel hatvan azoknak a szocialista brigádoknak a száma, melyek a kiállítást és múzeumot április 10-ig megtekintették. Örömmel regisztrálhatjuk az) is, hogy Özd és az ózdi járás községein kívül távolabbról is több vendége volt a múzeumnak, mint általában lenni szokott. Sok látogató érkezett Budapestről, Miskolcról, Gyöngyösről, Kaposvárról, Debrecenből, Egerből és Felső- tárkányról. (— mai) kik ahhoz, hogy belekössenek két, ilyen jól öltözött, szépen fésült gyerekbe. Apám fésült bennünket reggel, nyílegyenes választék, nekem jobbra, öcsémnek balra, hajolajat rá, hadd csillogjon, hadd lássák, a borbély gyerekei ezek! A cigánysor végén elkanyarodott a sín, a putrik is, mi meg a Kút utcán mentünk tovább. — Nekem még majdnem tele van — dicsekedett öcsém, a kölnisüvegét mutatva. — Jövőre már nem locsolok pénzért — mondtam neki. — A Knolléknál ki se vettem a dugót — folytatta, mintha nem is szóltam volna. — Mert hogy néz ki, hogy egy ötödikes pénzért locsol — mondtam én is tovább a magamét. — De te csak negyedikes leszel... Megláttuk a nagyapát a kútnál. Hozzászaladtunk, barackot nyomott a szép frizuránkra. — Siessetek, nehogy elhervadjon a nagyanyátok! Futottunk a kapuig... Aztán húsvétok jöttek egymás után. A pénz elmaradt, helyette édes likőröket kaptunk a tojás mellé. Akkoriban nemcsak a locsolóüveggel mentünk a nagymamáékhoz, hanem a mi nyuszink ajándékával. A nagymamának, ha jól emlékszem, kölnit vittünk, volt, mikor konyharuhát, egyszer kötényt is. A nagypapának meg minden alkalommal egy üveg bort. Már hetekkel húsvét előtt gyűjtöttük a filléreket-forinto- kat, hogy legyen a kölnire meg a borra. Nagyapa az ajtó mögötti sarokban tartotta a borosüveget. Egyszer, mikor kiment vécére, kicseréltük a borosüveget ecetesre. Jött vissza, fogta az üveget, meghúzta. Köpött egyet, és nem tudta, mit csináljon velünk. Aztán csak annyit mondott, hogy takonymasi-
