Észak-Magyarország, 1979. március (35. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-24 / 70. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1979. március 24-, szombat Négy húron — felsőfokon Neve összefonódott a magyar dzsessz gyermekkorával, múltjával, jelenével. Azon kevés zenészek közé tartozik, akik a legtöbbet tették a hazai zene kifejlesztéséért, elismertetéséért. A közönség azonban mindig csak az eredményt látja — hogy egy-egy produkció, siker mögött mennyi munka rejtőzik, arról meglehetősen kevés információ áll rendelkezésre. Pedig az esetek többségében a szürke hétköznapokon lezajló események határozzák meg a reflektorok világát Megvalósult és jövőbeli lehetőségekről kérdeztük Pege Aladárt: — Milyen helyet foglal el a dzsessz zenei kultúránkban? Kinek könnyebb a helyzete — annak, aki a komoly zenétől próbál közelebb kerülni a dzsesszhez, vagy annak, aki a dzsesszt tekinti alapnak a további zenei fejlődéshez? — A dzsesszzene, mint művészeti ág, szerves részévé vált kultúránknak. A komoly zenét kedvelők magukhoz közelebb állónak érzik a dzsesszt: zenésznek és hallgatónak egyaránt könnyebb a helyzete, ha komoly zenei alappal rendelkezik. Iskoláinkban meghonosodott a hires Kodály- módszer, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az emberekben zenei ismeret-zene- szeretet alakuljon ki. Én is klasszikus művésznek készültem, pályafutásom kezdetén elsősorban komoly zenével foglalkoztam. Később, koncertjeim összeállításánál is hű maradtam ehhez a hagyományhoz: az első részben általában klasszikus zenét, a másodikban pedig dzsesszt játszottam. Manapság a dzsesszzenészek között kevesen vannak, akik e két műfajt egyaránt magas színvonalon űzik. Ahogy nehéz elképzelni Kocsis Zoltánt, vagy Ránki Dezsőt dzsesszzongoristaként, ugyanúgy furcsa lenne Oscar Petersont klasszikusként... — Sokat vitatott téma hazai dzsessz- életünk múltbeli és jelenlegi helyzete. Véleménye szerint mi jelent manapság problémát? Egyáltalán, mekkora bázisra támaszkodhat a magyar dzsessz? — Nálunk jó zongoristák vannak — e téren állunk a legjobban. Ugyanakkor alig van dobosunk, fúvósunk — bőgősöket pedig még nehezebb „találni”. Azt is szokták mondani, hogy nálunk nincsenek együttesek. Vannak — csak egy maroknyi zenész-állandó mozgásából állnak össze. Saját együttesem összeállításánál a mai napig ugyanazokat veszem-vehetem figyelembe. Régebben — a mi indulásunk idején — rengeteget játszottunk a vendéglátóiparban. A mai jobb zenészek közül jóformán mindenki ott játszott. Ennek az a roppant nagy előnye, hogy mindennap felléptünk, tehát nemcsak a kínkeservesen megszervezett heti két dzsesszkoncer- ten, és összeforrott az együttes. A fiatalok ma, sajnos nem hajlandók a vendéglátó- iparban zenélni. Ehhez persze megfelelő műsorpolitikát kell kialakítani — ami egy kis klubban siker, az egy koncerten nem feltétlenül az. A fiatal zenerajongóknak azt tudom ajánlani, hogy minél többet járjanak koncertre — az Operába és a Zene- akadémiára is! A zene jellemnevelő hatású: jó irányba nevel. — A mai tizen-huszonévesek kevéssé ismerik az Ön eddigi pályafutását. Milyen célokkal, miért éppen a bőgővel indult útnak? — Tizennégy éves koromban kezdtem zenével foglalkozni, akkor választottam ezt a hangszert Bármily furcsa, a nagybőgő tetszett meg a legjobban ... Minden attól függ, persze, hogy kinek mi a mércéje. Én magasra helyeztem a képzeletbeli lécet, igen nagy követelményeket támasztottam önmagámmal szemben; minden időmet a gyakorlás, a komponálás és a koncertezés kötötte le. Mint már említettem, egész pályafutásom alatt párhuzamosan foglalkoztam klasszikus zenével és dzsesszel. A Liszt-díjat, amit igen nagy megtiszteltetésnek és elismerésnek érzek, nem mint dzsesszzenész, hanem mint előadóművész kaptam. A Zeneakadémián is tanítok — természetesen nagybőgőt. — ön hosszabb ideig határainkon túl szerepelt, nemrég tért ismét haza. Mire emlékszik vissza szívesen, milyen tapasztalatokat szerzett? — Szerződésem egy időre külföldre szólított. Turnéim során az Európában élő zenészek többségével játszottam. Sokat koncerteztem egyedül is, ami mindig komoly feladatot jelentett. A nagybőgő nem zongora — igen nehéz vele szólókoncertet adni Az ilyen fellépések első harmadában hagyományos dzsesszt, a másodikban szabad improvizációkat, az utolsóban pedig klasszikus darabokat adtam elő. E néhány évet minden szempontból hasznosan töltöttem, rengetegei tanultam ... Bozsik József mondta egyszer az aranycsapatról: „Szerencsénk volt, így születtünk össze...” Tényleg csak ezen múlt volna? Vérten Sándor Ki tud többet a Szovjetunióról? feli Si Miskolcon Ötödik alkalommal hirdették meg az országos szervek a középfokú tanintézetek hallgatói számára a Ki tud többet a Szovjetunióról? elnevezésű vetélkedőt. Megyénkben az iskolai versengésekben háromezer diák vett részt. A legjobb csapatok Leninvárosban megyei vetélkedőn mérték össze erejüket, s innen három intézmény csapata jutott a tegnap Miskolcon megrendezett területi döntőbe. A tegnapi versenyen Haj- dú-Bihar és Szabolcs-Szat- már megyék legjobbjaival vetélkedtek a borsodiak, s az igen színvonalas döntőn becsülettel helyt is álltak Az országos döntőbe két csapat jutott: első helyen a nagykallói Korányi Frigyes Gimnázium, a második helyen a megyénket képviselő szerencsi Bocskai István Gimnázium csapata. Elismerés, kiitt Az Állami Operaház vörös szalonjában Mihály András, a társulat igazgatója pénteken adta át Kincses Veronikának. a Dalszínház Liszt-díjas énekesnőjének az idei Székely Mihály-emlékplakettet. A Fészek Művészklub rangos alapítványával — Csillag István szobrászművész Székely Mihályt ábrázoló plakettjével — 1964 óta évről évre olyan fiatal művészeket tüntetnek ki, akik kiemelkedő művészi teljesítményükkel érdemelték ki a közönség és a szakemberek elismerését. Egy kisasszony a József Központból A márianosztrai Királyi Országos Büntetőintézetben apácanővérek adminisztráltak egykoron. Precízen, lelkiismeretesen. Hálás vagyok nekik. A nagy gonddal kitöltött kérdőív mindent elmond — hatvan esztendővel az események után — Pálinkás Erzsébetről. Név, személyi viszonyok. Előélet: „A rab 34 éves, ág. ev. vallásé, vecsési születésű budapesti lakos, hajadon — posta és lávirda segédallen- őrnő, vagyontalan, büntetlen előéletű”. Alább: „Itteni magaviseleté nem rossz, ma is meggyöző- déses kommunista . .. Kegyelmei nem vár, nem kér.” A korabeli fénykép totálban ábrázolj^ a telefonközpontot. A hatalmas teremben fiatal nők ülnek hosszú sorban a kapcsolótáblák előtt, fejükön hallgató. Vajon mérnkük Pálinkás Erzsébet? Egy a sok lány közül, akik kitaposott cipőben, agyonmosott blúzban, maguk ondolálta frizurával, bábeli zűrzavarban gyors kézzel kapcsolnak, kapcsolnak ... Gondolkodniuk nem kell, nem is szabad. Automaták; a huszadik század beszélő gépei. Két kapcsolás között, vagy csendesebb éjszakákon mégis álmodoznak. Napfényes sétányokról, egy snajdig postatisztviselőről, akit talán majd véglegesítenek ... Az álmokba persze folytonosan belecsengetnek: — Nagysám, ha volna kedves ... — Igen kérem, máris kapcsolom ! — Kapcsolom... — Köszönöm ... — Kérem ... Kapcsolom. kapcsolom . . . Így telnek a napok, az évek,_ az élet. Persze vannak. ’ akik másként élnek. A telefonos kisasszonyok tudják, hallják. Palotákat kapcsolnak össze, legénylakások hívnak légyottra szépasszonyokat, mások bálákról, vagyonokrói beszélnek, öreg hölgyek pletykálnak egymással. A ’ kisasszonyok néha kuncognak, s olykor azzal tetszelegnek maguknak, hogy minden titkok tudói. Aztán egyszerre csak összelcapódik a gyomruk, mert nem vacso- rázíak, nem reggeliztek. Két kapcsolás között egyik odaszól a másiknak: — Hallottad? Hackelsmüller Gizi tegnap összeesett. Az' éhségtől! Az orvos megállapította, hogy alultáplált. Megírta a Népszava is. — Szegény Gizi. kis penészvirág Add kölcsön az új... Igen kérem, kapcsolom .. . máris! Es eljön az idő. mikor a kisasszonyok már csak vajas kenyérről álmodoznak. Aztán azt is elfelejtik, hogy éhesek, mert olyan dolgok történnek kinn a világban, amit elképzelni sem tudtak, mertek. A háború, a sok vér után forradalmas tömeg lepi ej az utcákat. Katonákkal megrakott teherautók száguldoznak a magyai- fővárosban. A fiúk letépték a császári sapkarózsát, s viruló őszirózsával cserélték fel... 1918. október 31-e, 3 óra 15 perc. Hunyadi gróf szárnysegéd sürgősen kéri a József Központtól a magyar miniszterelnökséget. És ekkor olyasmi történik, amire még nem volt példa az Osztrák—Magyar Monarchia történetében. A József Központból visszaszól egy kisasszony a schönbrunni hívónak: — Nem kapcsolom! Hunyadi gróf nem jut szóhoz. aztán összeszedi magát, s beleordít a készülékbe: — Az Udvar nevében megparancsolom ! Pálinkás Erzsébet 34 éves segédellenőrnő azonban hajthatatlan. A király személye mellett szolgálatot teljesítő arisztokrata végül könyörgőre fogja a dolgot: — Legalább Gödöllőt kapcsolja, ott vannak a király gyermekei... A szárnysegédnek ígéretet kell lennie, hogy politikai dolgokról nem beszél az Udvar Gödöllővel. „A budapesti Magyar Al- lamrendörség Tek. Főkapitányságának! A II. József Telefonközpont, a kommunizmus alatt agyongyötört személyzete kéri az alább felsorolt KUN kormány hazaáruló csatlósainak, a proletárdiktatúra oszlopos tagjainak letartóztatásukat, illetve ártalmatlanná tételüket.” A hosszú névsorban a második „hazaáruló” Pálinkás Erzsébet. Miért kelj ártalmatlanná tenni? „Mert képes meghalni a kommunizmusért.” Márkus Virgínia igazgató főnővér jelentése a büntetését töltő Pálinkás Erzsébetről: „Tettél ma is helyesli (Pálinkás szabotáló kolléganői ellen «•vádaskodott« a Tanácsköztársaság ideje alatt — a szerk.) és nemegyszer jelentette ki, hogy nem tehe- ' tett és nem tehetne most sem másképpen. Legutóbb egyik rokonához írott levelében azt írta, hogy úgy nevelje kisfiát, hogy amit ő (Pálinkás E.) meg nem tehetett, majd annak idején azt megvalósíthassa.” * A Postamúzeum kiállítása a Miskolci Postaigazgatóságon látható. A címe: Postások a Tanácsköztársaságért. A dokumentumokra dr. Kamody Miklós ny. postafőtanácsos, a múzeum tudományos kutatója hívta fel a figyelmem. Az egyik tablón fiatal nő arcképét láttam; egy kisasszonyét a József Központból. (gyarmati) Mindig a vártán A Munkásőrség Országos Parancsnokságának kiadványa y A Zrínyi Nyomdában reprezentatív kivitelben készült kötettel köszönti a Munkásőrség Országos Parancsnoksága a Tanácsköztársaság kikiáltásának 60. évfordulóját. A kötet bevezetőjében a parancsnokság propaganda- és sajtóosztálya hangsúlyozza/ hogy hazánkban 1919 tavaszára a polgári demokratikus hatalom válságba- került, amelyből a kivezető utat a Tanácsköztársaság kikiáltása jelentette. A Magyar Tanács- köztársaság megalakulása, a proletárdiktatúra megteremtése és 133 napos fennállása történelmünk kimagasló eseménye. Megszületéséhez és tevékenységéhez a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme mutatott példát. A forradalom eszméi, az orosz nép harcai és győzelme lelkesítőén hatottak, jelentős segítséget adtak a magyarországi szocialista forradalom győzelméhez. Ma már kevesen élnek azok közűi, akik az akkori harcos idők cselekvő részesei voltak. A szóban forgó kötet ezeknek a történelmi napoknak néhány töredékét villantja fel, amikor a munkásosztály és a parasztság legjobbjai a szocialista társadalom megteremtésével és védelmével tettek hitet a marxista—leninista eszme, egy szebb jöVő mellett. A kötet azoknak az emlékeit idézi, akiket a vereség nem ingatott meg, akiket az üldözés, a kínzás nem tört meg, akik mindig tudták, hol a helyük. Nem véletlenül lett a kötet címe: „Mindig a vártán”. A kötet szereplőit megtalálhattuk minden olyan harcban, amelyet a szocializmusért. a haladásért vívtak századunkban. Sokan ot1 harcoltak 1917-ben a szovjetek oldalán, küzdöttek a Magyar Tanácsköztársaság győzelméért, részt vettek később a fasizmus elleni harcokban, előbb a spanyol polgárháborúban, majd a második világháború idején partizánként, ellenállóként Európa különböző országaiban. 1957-ben, mikor pártunk fegyvert adott a munkásság kezébe, ott voltak az elsők között. Az egész ország büszkesége, hogy közel nyolcva- nan, közöttük borsodiak — megöregedve, nehéz, küzdelmes munkásélettel a hátuk mögött — munkásőrként ma is készen állnak a néphatalom védelmére. Töretlen hitük, harcos életük halhatatlan, örök példa marad mindannyiunk számára. A kötet több mint harminc, egykori internacionalista. vöröskatona és később munkásőr életútját követi soron, archívumból előkerült korabeli fotókkal és mai portrékkal. De közli annak a közel félszáz veterán munkásőrnek a fotóját is, akik még élnek és büszkén viselik a munkásőr-egyenruhát. A reprezentatív kiadvány színes mellékleteiként közli a Magyar Tanácsköztársaság híres és ma már szinte mindenki által ismert plakátjait, a verseket, amelyek e század forradalmi mozgalmának „indulói” voltak, kezdve Várnai Zsenitől, Zelk Zoltánon. Benjámin Ferencen, Somlyó Zoltánon Hegedűs Gézán, Madarász Emilen, Gábor Andoron keresztül, egészen a legifjabb költői nemzedékig. w a miskolci Centrum Áruházban
