Észak-Magyarország, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-04 / 29. szám
1979, február 4., vasárnap •4 ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 ZELK ZOLTÁN: Égő házban Egyedül az égő házban, égő házban egyedül, lótfutásban, dobogásban, tűznyílásban egyedül, de jó, hogy ő nincs most itthon, de jó, hogy most egyedül, omló falak alatt titkon megbúhatok egyedül, ajtók, ablakok zuhognak, ahány szomszéd, menekül, lobot vető paplanomnak lángja alatt egyedül, egyedül az égő házban, egyedül a tűzhalálban — aki leszek, rávetül tűz a tűzre, láng a lángra és elhamvad egyedül. CZIRJÁK BÉLA: Sirató (Nagy László halálára) Ravatalod fölött csíllaggyertyák virrasztónak, égnek-feszülő hegyek, sima-arcú síkságok siratnak, érc-borzos szemeik tűzben égnek, ó jaj, ki fogja verslábakon tovább cipelni a Mária-fájdalmat, a Vénus-szépséget, az emberiségért ki mormol cserepes ajakkal élet-kiütéses, pogány imát, ki szólaltatja meg nekünk a szakadékba-szédülő-valóság-citerát? S közben eltelt hél évszázad Fatol — Fajig A két srác, Varkoly Tibi és Mibók Jóska — mint jó diákok, örülnek, ha egy órát lóghatnak a suliból — (kísérőknek kértük el őket Simon Katalin tanár nénitől), szóval ők mondanak el egy kedves, naiv történetet a falu nevének eredetéről. Ezek szerint a tatárjárás idején IV. Béla királyunk kíséretével erre menekült, és amikor a mai község határába értek, kiesett és elveszett a szekér egyik tengelyéből a kereket rögzítő végszeg. Erre Béla egyik híve az ujját dugta be a végszeg helyére, hogy tovább folytathassák az utat. Tőle kérdezte a király: íaj- e? A kínok kínját hősiesen kiálló katona nem mondhatott mást, csak azt: kegyetlenül fáj. Az eset emlékére nevezték el a később ide telepített községet Fájnak. Illúzióromboló vagyok, ha elárulom, hogy a valóság sokkal prózaibb? Nem hinném. Egyébként is! A tudomány állásfoglalása, miszerint a község neve valószínűleg a fa főnévből keletkezett i-képzővel, változatlan marad. Beismerjem? Nekem is szebb a fiúk által elmondott történet. Sőt, hiszem, hogy minden mondának van valami parányi valóságalapja is. Igazolásul, íme egy tudományosnak is elfogadott vélemény. Az 1939-ben szerkesztett Abaúj-Toma vármegye monográfiában olvastam: „1245-ben IV. Béla a nagy kiterjedésű újvári várföldet Fájt. Rugács fiának, Domokosnak és Barabásnak adományozta, akik menekülése közben a lovaikat átengedték neki.” Idefelé jövet játszottam a szavakkal: ugyan, mi fájhat Fájban? Mi minden panaszt mondanak majd el az emberek? Nos, akikkel rövid ott-tartózkodásom alatt találkozom, nem naPféhány év múlva hányukkal találkozunk itt a községben? Vagy kérdezzem úgy: marad-e közülük valaki állandó táji lakos? gyón panaszkodnak. Tényként közük, kissé már beletörődve, fásultan, majdcsak nem természetesnek tartva hozzák szóba a csökkenő lakosságot, az elöregedő falu tényét, a fiatalok kirajzását, a munkaalkalom szűkös voltát, a település nagy értékének, a műemlék Fáy-kastélynalc az áldatlan állapótát. Bevallom, én elsősorban a kastély miatt jöttem. Képekről, leírásokból ugyan már ismertem, de benne még soha nem jártam. Most itt \ vagyok. Egy asszonyka (hivatalsegéd vagy gondnok lehet) kalauzol a vastag, de ugyanakkor dermesztő hideget lehelő falak között. Kopott, elhagyatott minden. A díszterem siralmas. Bár ma már annak is örülni kell, hogy a tetőzetet az elmúlt évben kijavították, így nem ázik, bániul tovább a stukkó dombormű. Kérem ezt a három dom- borrhűvet (Heliost, a szatí- rok ünnepét, és a római Lukrécia történetét ábrázoló alkotásokat) maga a nagy Marco Casagrande készítette 1838—41 közölt. A boltívek alatt az üres ter- vmeket járva (bár itt van a tanácsi kirendeltség, a községi könyvtár, a posta) nehéz elképzelni, amit a történelemkönyvek írnak: „1840 körül szép képgyűjteménye volt it.t Fáy Istvánnak”. Kívül a kastély középső homlokzatán, a bejárat felett „megkopott” angyalok fújják a trombitát. Igen. a Fáyak címere. Lám, lám így múlik el a világ dicsősége. A lakosság mai létszámát az állandó postamestertől, az éppen szabadságon levő Broda Ferencné- től tudjuk meg. Ezek szerint 402-en élnek a faluban. A lakosság csökkenése mellett szólnunk kell arról is, hogy akik itt élnek, azoknak nagy százaléka cigány származású. Az általános iskola osztatlan alsó- tagozatába már jobbára csak cigánygyerekek járnak. Egyébként a két tanerős fáji iskolába, ebben a tanévben 56 gyerek jár, két tanulócsoportban. Közös, pontosabban osztatlan az 1—4. osztály és az 5—8. • osztály. Idén négyen fejezik be az iskolát, közülük hármán továbbtanulnak (fodrász, autószerelő. Kereskedő). Ök is csatlakoznak az elmenőkhöz. Van. aki nem megy el? Nos. fiaiatoan is találok ilyet. Igaz. ifjú Tóth La- josnét es férjét inkább a kötelesség tartja itt a faluban. Tóthné szülei öregek. betegesek, , szükségük van a támaszra. így Tót tinónak egyelőre marad a fe- jőnöi állás, á fér jének pedig az állatgondozás. De ahogy, elhallgatom az asz- szonykát, biztos vagyok, nem ebből az állásból, és nem ebből a faluból mennek nyugdíjba. Persze, aki itt ette mega kenyere javát, annak ez a föld adja majd a szemfedőt is. A 75 esztendős Giva Józsi bácsi, vagy a nála is öregebb. 88 éves Jámbor Józsi bácsi, ugyan már hová menne? Meg azt hiszem, ők sem igen mennének el. — Öt-hat aranykoronás az erre való föd, nem a leghíresebb. Azért, megterem, ami kell, búza, krumpli, egy kis bor... — Itt nőttem fel, itt öregedtem meg. Ismerek én minden egyes rögöt... Magyar Lászlóval, a szala- szendi közös községi tanács vb-titkárával telefonon tudok csak beszélni: — Tavaly a műemlék-felügy előségtől 150 ezer forintot kaptunk, amihez mi 400 ezret tettünk hozzá. Ebből a pénzből állagmegóvást végeztettünk a kastélynál. A legszükségesebbeket, aláfalazást, tetőjavítást. A teljes felújításra több millió kellene. Belátható időn belül nincs rá remény. Ez évben? Fájban az útra költünk. Sajnos, arra is ráfér a felújítás ... — Bizony rá — bólintok egyetértőén a telefonvonal másik végén. De ha másra költené meglevő kis pénzét a tanács, arra is hasonlóképpen kellene reagálnom: bizony rá. Fáj fájdalma éppen ez: sok a „ráférne”. Hajdú Imre Fotó: Laezó József---------j------------■-----------------— h a a tekintetével megveregette volna a vállát. — Vártam, öreg, hogy egyszer szólsz. Más is így teszi... •— s holmi segédmunkára osztották, de persze a vájárpénze maradt. Mért ment be hozzá? Nem esett ő össze előtte ácsolat alatt, nem fordult ki kezéből a lapát szén. Csak reggel azt súgta neki az a hang, amelyik az előbb is megszólalt benne: „Most már elég, Falusi Endre! Szakadjon bele harminc évig más is. Te megtetted, amit megtehettél. Olt a régi cimborád, nagy ember lett. kérj tőle nyugodtan ...” Hát így volt valahogy. De most kedve lenne kipróbálni: létezik-e olyan, hogy az ember ne bírjon valamit? Hogy az ember csak úgy közönségesen, nagy szégyenre valami alatt összeessen? „Ha ez a bolondos Bozsó igazat mondana, a szűzmáriáját a dögnek” — mondaná, s megpróbálkozna. Rásandított, csak úgy oldalasán. — Szóval... tényleg áll- nád a szavad? Ha három- szorra kivinném. — Megmondtam! Nem? Vagy kérj. De ő többet nem megy Gál Vincéhez kérni. Akkor is: milyen sajnálkozva nézte, s lehetséges, magában azt gondolta: „Kérni jött ez a Falusi, mert valamikor együtt kutyaúristenez- tük a csilléket... No, persze- hát kapjon, módomban áll!” Rajta ne essen meg senki szíve. Tizenöt év alatt kimondatlanul is törvény köztük: egy ember, egy fa. egy csille, egy lapát. Nem számlálták ugyan se a fát, se a lapátra vett szenet — de ez már a becsület dolga. Tizet szépen egymásra rakott, s aláfeszítette a vállát. Még csak támaszkodott a deszka, nem mulatta a kegyetlenségét. A műhelyesek körbefogták. — Ne tojj be, Falusi. . — Hajintsd el, te bolond! — Hajrá, bányász! — Megszakadsz, ember! Felnézett, érezte, fölötte szinte — mint egy ősi ellenség — liheg, készülődik az anyag. Gyürközött, S érezte, erre a harminc szál deszkára szüksége van. s ha beledöglik. akkor is kiviszi az akna udvaráról. Bozsó tartsa a hátát. Eszébe se jutott, hogy mire is neki ez az irdatlan sok fa. A za.jgás is tolta, lökte: próbálkozzon. Ha felveszi a hátára, akkor már csak az első lépésekre kell ügyelni .........Csak kettővel lenne k evesebb!” Kis szédülést érzett. Aat a régi szédülést... Fohászkodott, káromkodott! — s vitte ... Soha nem lépett ki a fa alól, soha le nem tette útközben, csak az ort- nál. Gál Vincével de sokat is. . S ott állt előtte Gál Vince. — Bolondos vagy, cimbora? Beleszakadsz! Nem is hallotta a hangját. Csak a kerek, füstös képét, látta, meg a kíváncsi, mindenkin, mindenre rásajnálkozó tekintetű szempárját. — Ha háromszorra kiviszi ... Hát az úgyse lehet ... — Kiviszi, fogadok rá! Az első pakkot, kiviszi, öt liter borban fogadok! — Hat litert adok... Hatot, ha ki vinné! — Beleszakad. Gál Vince megtámasztotta a pakkot, míg Falusi kikászálódott alóla, s rend- behozla magát. — Ha kell neked, hát mért nem szólsz? „Csak ne’sajnálna, hogy én maradtam, belőle meg . Mikor nekem is mondták. Menj, Falusi elvtárs, iskolára. A cimboráddal együtt mennél... igazgató leszel, polgármester, ami akarsz...” De tán őt altkor is fogta, lehúzta a fa, a dögnehéz anyag: azokkal szeretett birkózni,. fölöttük kívánta a győzelmet. Vagy félt menni? Félt a betűkkel vívódni ? Azok köny- nyebbek, eltáncpltak előtte, ha csak újságot vett is a kezébe. — ... mért nem szólsz, Endre? — Csak a nadrágosoknak adnak ilyent! A magamfajta hiába is menne. — Bojond vagy? — és sorolta, kiknek adott, amit adhatott. — Neked meg a leghamarabb. A legjobbat. Még a szemem is behunyom, ha Bozsó új deszkát ad .., mert hát azt mégse lehetne... De beszélhetett Gál Vince. Falusi újra aláállt. — No? Ha háromszorra kiviszem ... Az enyém? — Örült vagy! — Bozsó hát mit mondtál? — Főnök, hagyja rá! Úgyse bírja. Az ajtón nem bírja kivinni, — Megtiltom! Értitek? Belerokkan! — Sárga lesz az ülepe... esetleg. — Bozsó, velem jön! — váltott mag'ázó-komolyra Gál Vince. — Te meg, End- ,re. gyere be papírért. Csinálnak neked negyven szál deszkát. Gyalulva, falcol- va. A kis teherkocsi vigye ki, ahova akarja ... Mikor a nagyfőnök és a brigadéros hátra mentek az anyagraktárhoz, a műhelyesek rátámadtak Falusira. — Szerencséd volt, cimbora! Moshattad volna a gatyád. — Kaptál negyven szál deszkát. Ha hozol egy liter bort. még húszat rádobunk. — Olyan kalibát csinálhass! belőle, hogy oda még a tizennyolc éves gyereklányokat is becsalhatod. — Mit dumáltok? Elvitte volna. No, mutasd meg. Már csak a hecc kedvéért. Tied az most már. A nagyfőnök előttünk mondta. No ... ! ő meg úgy érezte, a régi cimborája megalázta öt. Mindenki előtt. Ezek előtt. „Kegyelem-deszka.” Minek az neki? Minek is, igaz! De ha kiviszi háromszorra... Akkor arról beszélnének. Akkor Bozsó fizethette volna a deszka árat. Vagy kunyerált volna ő. hogy megkapja. S akkor ő rápiszkít, s azt mondja 'neki: vidd, ha kikönyörögted Gál Vincétől. ..Nekem úgyse kell.” S egyáltalán, miért hallgatott arra azát-v kozott kísértethangra. akinek a szavára egyik reggel bement az irodába, s kért., „adjál könnyebb munkát!" Neki nem kell a könnyebb' ö mindig nehezen kereste meg a kenyerét. Most its. régen is. De mindig megkereste. S ha az asszonya nem meddő? Hat vagy nyolc gyereket is felnevel, szépen járatja. Egy hang meg azt mondta neki — de ez már a harmadik hang volt benne —. azt súgta neki: „Irigyled Gál Vincét! Ő a táncoló betűkkel is bírókra kelt.” A másik énje meg csak mondta, kiabálta neki: „Erős vagy! Mutasd meg ezeknek, hogy te a régi vagy!” — No. kapaszkodj már! Csak a műhely sarkáig vidd... Beijed, meglátod! — Meg már a tiéd az! — Az! A nagyfőnök előttünk jelentette ki. Újra rakta a deszkákat, szálanként. Szép sárga színe, meg a futó erezete ... Jó volt tapintani! Majd valaminek jó lesz... — gondolta. „Ha kétszer szerzem meg, akkor különösen!” A szédülést se érezte. Nem is volt annyira nehéz. Vigyázva, minden lépésre ügyelve haladt. A műhelyesek az aiíó két szárnyát megnyitották előtte. A saroknál aztán lecsú- ' - szolt a szénporos földre. Nem rézett fáradtságot. Köhögött egy keveset: a szája elé tette a tenyerét. Tele volt a tenyere vérrel. Élénkniros vér virított a tenyerén. — Nem! Ezt nem lett volna szabad. Endre. De ő csak mosolygott. Bárgyún és elégedetten. — Ugye... hát kivittem májdnem kivittem. Ugye. Bozsó! Bozsóho beszélt, mert nem akarta, hogy sajnálkozzanak rajta. A vérét nézte, p pirosságot a marokba görcsölt tenyerén. — Endre, ezt nem Kellett volna. — A szűzmáriáját, rpajd- nem. majdnem sikerült! S köhögött, köhögött.
