Észak-Magyarország, 1979. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-28 / 23. szám

1979. január 23., vasárnap

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7

öt óra. „Most jönnek, naná” — állt félre Győző a fal mellett, hogy maga elé engedjen egy mikro- buszt. Csörrennek az edények a kocsi alján. Párál- lik a százliteres hordó moslék, mögé huppan egy friss zöldséggel megrakott nylonzsák, aztán gyümölcsösládák tűnnek el az autó mélyén. Már a múltkor látta, hogy elvisznek ezt-azt a moslék ürügyén. Beszélték a Pufajkásban is; a főszakács bátyjának gebnije van Dunaréven.

A nagyoló előtt megállt. Zárva volt az ajtó. Elmentek ezek is. Mehet az öltözőig. Itt szoktak tartani egy ballont mindig az arra járó éjszakás népeknek. Ahogy belépett az épületbe, a konyha felől eloltották a Villanyt. Becsapódott a vasajló. Töksötét volt a folyosó. A hétszentségit, még csak ez hiányzott! — mormogta.

Mellette surrogott valaki. „Aha” — villant át az agyán. Körmei odakoccantak a falhoz, ahol meglapult. Aztán karja hirtelen kivágódott. Ügy érezte, mint aki nagyon puhát fog, amely pillanatról-pillanat- ra zsugorodik bütykei között a tenyerében.

*

— Megőrült? Eresszen el!

— Hogyne. Csak kérdezek valamit.

— Azért marcangolja a nyakamat?

— Így jobban bízhatok az őszinteségében — lazította ujjait a főszakács faggyús bőrén. — Azt kérdezném, maga bírna-e rezet önteni azzal, amit ebédre adtak?

— Nem a maga dolga. Egyébként kelkáposztafőzelék volt húsgombóccal.

— Most, hogy jobban utánagondolok, tényleg. De a kérdés az, hogy tudna-e ilyen kajával rezet önteni?

— Én nem szoktam rezet önteni.

— Fog.

— Eresszen el, mert nagyon megbánja!

#

Győző bevágta maga mögött az ajtót. A szakácsot megcsapta a gázszag. Kapkodott levegő után. Hátrált a műhelysarok felé.

— Mit akar tőlem?

— Hogy dolgozzon.

— Miért?

— Hátha nem lopnák ki az ebédből a belevalót.

— Rágalom....

— Az előbb rakták fel a kocsira a szajrét, ott voltam, maga is tudja.

— Akkor is ez önbíráskodás.

— Ez meg öntvény tisztító. Na fogja! — kezébe nyomta az ötkilós kalapácsot. — A kabátját leveheti. Az ingét nem ajánlom, a por hamar csíp.

Kiütötte a formaszekrényből a biztosítószeget. Ömlött a finom öntőhomok. felcsapott gázos füstje. Megmutatta, hogy kell kivenni a kész öntvényt. Amíg lehajolt, érezte, hogy a főszakács egyre jobban' mögé kerül.

— Maga hány kiló? —\ kérdezte Győző hirtelen felegyenesedve.

— Hatvankilenc.

— Én száztizenkettő.

— Ezt miért mondja?

— Hogy tudjon mihez viszonyítani ...

A szakács tétován fogott a munkához. Jobb lesz megbékélni ezzel az őrülttel, aztán majd meglátjuk — gondolta. Meglendítette a kalapácsot, hogy leverje a salakot egy peremes pronzcsőről. Úszott a porban.

— Tegyen sapkát, van ott a sarokban — ajánlotta a rézöntő.

Odament a sarokhoz. Leemelt egy simlis sisakfé- lét. Forgatta. A szögek mellett a falra karcolták a neveket. Rocca, Tóbiás, Bóbitás, Góliát.

— Itt mindenkit ilyen furcsán hívnak?

— Igen. Nem tetszik nekik az a név, amit az anyjuk adott.

— Magát hogy hívják?

— Győző, Sebes Győző.

— Nem úgy.

, — Úgyis Győző. Ez tetszett nekik.

— És miért nem szóltak, ha kevés az ebéd?

Szóltunk. Jött is rá vá-usz: enr-'i jár.

— Az már igaz.

Odébbment egy másik

szekrényhez. Ahogy megemelkedett, érezte, hogy nehezül, szeme előtt lebegnek a piros karikák. Tapad rajta minden, a sapka pereménél égni kezdett a bőre.

— Rohadt egy meló ez.

— Na látja, ezért nem kellene lopni.

A főszakács sunyított, hosszú szüneteket tartva. Győző őrült tempóval vágta a szekrényeket. „Baromi, mit melózik ez a pali” — állapította meg a főszakács.

— Mindig ezt csinálják?

— Ä, ez a kisebbik és a - könnyebb. Délelőtt öntjük

a rezet. Azt látná, ott milyen meleg van.

— Holnan adok magának repetát. Rakott krumpli lesz. Dupla tejfölt is kap rá.

— Nem kell.

— Miért, nem maga mondta, hogy kevés az ebéd?

— De, csakhogy így megint azt adná, amit másoktól elszed.

Nyolc óra elmúlt. A végéhez közeledtek. A fene egye meg azt a marhát, jól elszúrta az időmet — dohogott magában. Mit tudhat ez? Látta a kocsit. Esetleg a zöldséget. Hol van az már? Hajjaj! Különben is mivel bizonyítaná? Holnap majd jelentem, hogy rámtámadt ez a hülye. Hadd mossák meg a fejét. Lenne élelmesebb, ne másokat kritizálna.

Győző egy sínen mozgó kisdaruval kupacba hordta a kész rezet.

— Na, főnök, megvagyunk ...

— Maga meg, én meg ki.

— Ugyan, egy kis melótól ...

— És az idegesség?

— Várjon, adom a nyugtatót. Először is: azért a munkáért most nem jár pénz. Mi szocialista brigád vagyunk és szerződésben vállaltuk, hogy soron kívül adjuk a selejtpótlást a Ben- dőék brigádjának, az esztergályosoknak. Másodszor: ha maga megígéri, hogy abbahagyják, én nem szólok senkinek arról, amit láttam. Harmadszor: állapodjunk meg, hogy erről a mai esetről nem beszélünk. All az alku?

„Dögölnél meg” — gondolta, de azért rávágta:

— Oké.

Kovács L. Péter

U Avas, előtérben a templommal

Fotó: Szabados György

Szenzációk nyomában

Á szerencse fia (?)

Kollégámmal úgy döntöttünk, hogy nem az üzemi konyhán, hanem kivételesen étteremben ebédelünk. Meg is jelenünk, de a hatalmas teremben minden asztal foglalt, kivéve egyet, az úgynevezett személyzetit. Az üzemvezető készséggel rendelkezésünkre bocsátja, s hamar elmerülünk a menü kiválasztásában.

Két férfi telepszik asztalunkhoz. Az egyik, nagyon elegáns, simulékony modorú férfi, ezt kérdezi:

— Szintén szakmabeliek?

— Hogy érti ezt?

— Én is dolgoztam már a vendéglátóiparban ...

— Mi golyóstollkoptatás- sal próbáljuk megkeresni a kenyerünket, s az olvasók bizalmát...

— Uram. szenzációs eseményben van része. Velem, a szerencse fiával találkoztak !

— A szerencse fiával?

— Igen. 1975-ben volt egy négytalálatosom, 39 és fél ezer forintot kaptam érte. ’77 decemberében autóbetétkönyvvel 1500-as Polski FIAT-ot és ’78 júniusában 126-os Polski FIAT-ot nyertem. Szeptemberben megint volt egy négytalálatosom, 74 600 forintot hozott.

— Hol vette fel a nyereményt?

— A villanyrendőr és a Déryné utca közötti OTP- ben — mondja lezseren. Szavai erősítéseképpen, megmutatta személyi igazolványát is, amelyben csak egy volt feltűnő; elég sűrűn váltogatja munkahelyét, s legújabb helyén raktári segédmunkásként — technikusi végzettsége ellenére — 1978. szeptember óta dolgozik.

Az ellenőrzéssel sincs szerencsém. Kiderült, hogy 1978 szeptemberében 74 ezer forintot nem fizettek ki, valamennyi négytalála- tos szelvény tulajdonosa 100 ezer forinton felüli összeget vett fel.

Így aztán csak tépelö- döm: egyszer lett volna szenzációs témám, de az — s lehet, hogy az én hibám’- ból — mégsem jelenhetett meg.

E3MSSSBa

A téma mégis ösztönzött, s elkezdtem „körözni” a totó-lottó kirendeltségen. Ugyanis valaki azt a szenzációs ötletet adta, hogy ott külön csoportok alakultak, s nagy összegeket vágnak zsebre. Akármerre ténferegtem, sehogy sem tudtam bekerülni a társaságba. Szerencsémre jött az egyik ismerősöm. Elmondom neki a témát, megértőén bólogat.

— Én tudok neked segíteni .,.

Közösen vettünk néhány szelvényt, s ő a legnagyobb nyugalommal leült az egyik csoportvezető helyére, s mint régi barát, noszogatja a nagy totózókat.

— Fiúk, mondjátok ma- ez vagy ez a csapat nyr Mit tippeltek?

Belemerülnek a témái. Az egyik férfi figyeli őket, aztán átballag a közeli presszóba egy feketére. Követem, én is feketét kérek, s melléállok.

— Magát sűrűn látom a totó-lottózóban.

— Igen — bólint —, azóta játszom, amióta csak a totót feltalálták.

— És a szerencse?

— Pór forint volt eddig. 76 éves vagyok. Égj’ reményem van; hátha egyszer befutna egy tizenkettes totó-, vagy egy négyes lottó- nyeremény.

Sűrű megjelenésem feltűnhetett, mert egy ízben egy férfi mellémkönyökölt a lottózóban.

— Ügy láttam, maga is keresi a szerencséjét, t

— Nagyon.

— Tudok segíteni. Beszáll heti 5 vagy 10 ezerrel és közösen csináljuk.

Ez a javaslat teljesen meghökkentett. Ilyen lehetőségre én nem is mertem gondolni, hogy heti 5 vagy 10 ezer forintot szánjak totóra, lottóra. Ha még azt mondta volna, hogy egy ötvenessel lépjek be, a pénztárcám még kibírta volna, dehót ha nekem heti 5 vagy 10 ezer forint jutna lottózásra, bolond lennék negyed- vagy félmillió fo- rin. birtokában keresni Fortuna istenasszony kegyeit, aki örökké hűtlen hozzám.

Az egyik totó-lottó szakember megszánt.

— Ne kergessen délibábot. Itt nincs biztos tipp. Szerencse kell, és a számok törvénye szerint, aki több szelvénnyel játszik, annak esetleg nagyobb az esélye.

A munkaidő vége felé felhív az egyik szövetkezet elnöke.

— Már készül a szendvics, be van hűtve a pezsgő. Várunk az egyszemélyes újságíró-fogadásra.

Nem tudtam mire vélni a dolgot; tetszett-e az írásom. reklamálni akarnak, vágj' netán ugratni. Munkám végeztével a Széchenyi utcán csinos szőke asszonynyal találkozom össze, aki már messziről mosolyog rám.

— Tudja, hogy nagyon vártuk magát.

— Komoly volt ez a pezsgőzés?

— Igen, Képzelje, közösen lottóztunk és kaptunk 90 ezret tisztán. Elosztottuk. fejenként 11- ezer torint jutott. A maradékért beuzsonnáztunk, pezsgőztünk és vásároltunk még néhány lottószelvény.

— Nézze — drukkolok elő ajánlatommal — bár maga egy csinos asszony, de ennek ellenére hajlandó vagyok magával elmenni egy üveg pezsgővel.

— Sajnos már későn szólt. Nézze — lobogtatja boldogan a betétkönyvet —, a 11 ezer forintot már betettem a takarékba, és most pedig rohannom kell az iskolába.

Itt sincs szerencsém.

A szerencsét, ha üstökön akarnám ragadni, tulajdonképpen a Miskolc közeli faluban levő gyermekkori barátomhoz kellene ellátogatni. ö még a totózás kezdetén 60 ezer forintot nyert, amiért egy 6 szobás lakást vásárolt, s később a lottón 120 ezer forintot nyert. Rá is fért, hiszen 3 gyermekes családapa. A 6 szobás lakás az akkori viszonyok között villaszerűnek tűnt, de azóta közel 300 lakás épült a faluban, modernebbek, korszerűbbek, nem totólottó nyereményből, hanem keservesen összekuporgatott forintokból, közös összefogásból, verejtékből épült. S tulajdonképpen ez is nagy szerencse, hiszen korábban 600 év alatt sem tudtak ennyi, és ilyen lakásokat építeni.

Az egyáltalán nem szenzációs riportomat bezárom, nem akarok úgy járni, mint az egyik falusi öregasszony macskája. Az öregasszony az életében még futballmérkőzést sem Íáto!t, mégis telitalálatot ért el a totó- szelvényen. Amikor megkérdezték, hogy mi ennek a magyarázata, ezt mondta.

— A macskám segített hozzá. Az ölembe vettem, ha meghúztam a farkát és nem nyávogott, X-et, ha egyet nyávogott 1-est, ha többet nyávogott akkor kettest írtam be.

Kiderült, hogy a szomszédokban rendkívül elszaporodtak _az egerek, mert szakajtónyi liszttel, krumplival megjelenve sorra kölcsönkérték a macskát. Aztán elmaradt a kéregetés, s a szerencsétlen állatot agyonverve találták meg az utcán. Valaki bosszúból még a farkát is lemetszette...

Csorba Barnabás

\