Észak-Magyarország, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-10 / 291. szám

1978. december 10., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 i Dugonics álmoskönyve Az álomfejtés egykor nagyon elterjedt szokás volt. Minden álomnak kü­lönös jelentősége van — vallották régen a babonás emberek — következtetni lehet belőle a jövőre. Szá­mos álmoskönyvet adtak ki, amelyekből meg lehe­tett tudni, hogy mit je­lentenek az éjjel látott dolgok. Ezek az álmoskönyvek a sok használattól több­nyire egészen elrongyo- lódtak, így korunkra aránylag kevés példány maradt. Egy ilyen nyom­tatvány került a múltkor a kezembe. Címlapja hi­ányzik, így a megjelenés helyét és évét nem lehet megállapítani, a betűtípu­sok alapján a XVII. szá­zadban került ki a sajtó alól. Egy időben Kaprinai Istvánnak, az 1786-ban el­hunyt történetírónak a tulajdonában volt, utána Dugonics Andrásnak, a nagyhírű regényírónak a birtokába került. A könyvecske tudálékos magyarázatából megtud­hatjuk, hogy kétféle álom van. Az egyik az éjfél előtti. „Az a nyál, ki az emberben gyülekezik, ilyenkor ellepi szívét az embernek, és az ő vérét megundokítja, megszállja, és ez természetnek ellene való álmot hoz.” Ezeket az álmokat nem kell meg­figyelni, ezek semmit sem jelentenek. Bezzeg más a későbbi, az éjfél utáni! Ekkor — mint olvashat­juk — „az mi szívünk hántás nélkül lévén, cso­dás clolgok forognak előt­tünk”. Ezekből már kö­vetkeztetni lehet a jövő­re. A kis füzet abc-sor- rendben meg is magya­rázza, hogy a különféle jelenségeknek, tárgyak­nak, történeteknek mi az értelme. Lássunk belőle néhányat! Álgyut látni kisütni: Rémülés. Balha, ha sok rajiad: Heában való reménysége. Barmot hegyen látni: Nem jó semmire. Asszony, ha válik fér­fiúvá, avagy férfiú asz- szonyemberré: Ha nőtlen megnőszik, ha nős paráz- naságot jegyez, avagy fondorlásL Betegeskedni: Rabnak jó, másnak gonosz. Bötüket tanulni: Mun­kás embernek jó, hivalko- dónalc gonosz. Azoknak is jó, kik gyer­meket kévánnak. Cardinállá tétetnek aka­ratod ellenére: Fő tisztre emelnek, melyben elég bút vallasz. Disznód ha vagyon: Egészség. Ebet kicsidedet látni: Gyönyörűség, de a fejér eb jobb, mint a más szí­nű. Angliai ebet látni, ki­nek a szája és fél combja fekete, a többi penig fe­jér: Fő ember téged csa­lárdságával megkerül. Kakas, ha tyukmonyal tojik: Betegséget jegyez. Két drabantokat egy szánban látni: Bízzál igaz dolgodhoz, megoltalmaz- tatol ellenségeid ellen. Királyt szorgalmatos­nak látni és levelet for­gatni: Rövid nap valaki megbusul. Menyecskét csupa mezí­telent látni, csak konty a fejében: Heában való kí­vánság, pironkodás. Tyukmonyat tojni,-mint tyúk: Gyermeket nevelni. A felsorolást sokáig le­hetne folytatni, de már ennyiből is kiderül, hogy őseinknek sokkal erősebb volt a képzeletük, mint nekünk, legalább álmuk­ban. Manapság nehéz olyan embert találni, aki azt álmodja, hogy tyúk­módra tojást tojik. A könyvecske hasznossága mindenesetre kézenfekvő, nélküle bizonyára senki sem gondolna arra, hogy fekete-fehér angliai eb megálmodása után ideje­korán felkészüljön a fő­emberek csalárdsága elle­ni védelemre. Hirtelen emberek per­sze a múltban is akadtak, olyanok, akik kételkedtek az álmoskönyv igazságá­ban. Közéjük tartozott az egykori tulajdonos is, Du­gonics. Az utolsó álomma­gyarázat után sajátkezű írásával a következő be­jegyzést találjuk: „Zene- bonáskodni: bolond álom- könyvet írni. Dugonics. 1795.” Vcrtcsy Miklós a róka úgy hozzátartozik az életükhöz, mint az étkezé­sek, vagy veszekedések. Persze, bent a munkahelyén is észrevétlen maradt a róka. Néha egyik-másik kolléga rá­csodálkozott, akkor azt hitte, hogy talán észrevette, hiszen a bestia ott terpeszkedett az íróasztalán, s ha nem is mor­góit, ‘ a- szeme úgy fénylett és világított, hogy nem nagyon értette, hogy nem látta senki, csak ö. Elbúcsúzott a feleségétől, kisíelett a buszmegállóba, a főnök járt az eszében, a nap megpróbáltatásai, de közben a rókára figyelt, érezte teste melegét, a szuszogását, me­leg párája máris kövér iz­zad s:ígcseppként csurgott vé­gig a hátán. A busz persze tömött volt, mint minden reggel munkába menet. Fel­fúrta magát, s a kedvetlen, álmos emberek mégis utat nyitottak neki. Egy fiatal lány még a helyét is át akarta adni. nyilván észrevette, hogy rosszul érzi magát. Tenyere és homloka izzadt, gyenge­ség fogta el és remegés. Hát persze. Nem is a rosszullét, ki veszi azt észre? Hanem a róka szaga. A tömött buszon is igyekeztek elhúzódni mel­lőle az emberek. Megérezték a róka szagát. Vagy inkább azt, hogy ő egy rókás ember. Odabent is úgy tűnt, hogy a kollégák másképp viselked­nek, mint szoktak. Nem mint- bsi egyébkén! nagyon figyel­tek volna rá. Tudomásul vet­ték; hogy van, elvégzi ren­desen a munkáját, nem ba­rátkozó természet, humorta- lan, már fiatalember korában is kissé sótlan, agglegényes, nős létére is. Ez nem bán­totta, csak ritkán, ha már nagyon útjába volt a róka. Olyankor úgy érezte, jó volna velük tartani, berúgni az eszméletlenségig, valami fö­lösleges bolondságot csinál­ni, énekelni az éjszakában, kikezdeni a rendőrrel, rábo­rítani az asztalt a főnökére. De ezek a gondolatok csak ritkán zavarták. Tudomásul vette, hogy az élete olyan, amilyen. Á róka különben sem hagyta fölösleges dolgo­kon töprengeni. Nemcsak tet­teire, gondolataira is vigyá­zott. Azt hitte, így lesz ez már haláláig. De ma valami szokatlan feszültséget érzett, bajt szimatolt. Pedig nem volt rá semmi oka, az állat meg sem moccant. Még akkor sem, mikor va­lóban behívatta a főnök. Hellyel kínálta, de ő állva maradt, vigyázott a rókára. A főnök beszélni kezdett, s ő úgy reagált, ahogy mindig is szokott, nem figyelt óda. Tudta, válaszoltál nem vár tőle senki, még a kérdésekre sem, elég ha figyelmes arc­cal hallgat, fülével csak a hangsúlyokra, a beszéd üte­mére, lejtéseire, pianóira és fortéira ügyel. Közben azt gondol, amit akar. A felesé­Szünidei TÄ* nyári mikulások. Kemé­nyebb napokon egy, másfél órával a fájront előtt ki­dűltünk, a szilícium talics­kázása elvette minden erőn­ket. Amikor végre befejez­hettük — mindegy hová — rogytunk le. A „főnök”, az öreg nem tartott velünk. Mindent elvégeztünk már, de ő még újra és újra talált valami matatni valót. Bók­lászott, kalapálgatta a szív­lapátokat, zsírozgatta a szállítószalagot, bement a szín alá, ahol felhőkben szállongott a szilíciumpor. Megtapogatta a géppofákat — kibírja-e még a cseréig? — Miért nem ül már le fater? Szóval utánozhatatlan módon mordult, kezével tett egy türelmetlen' mocca- natot, és folytatta a mo- toszkálást. Hagytuk magára, ben­nünket nem bántott, meg­voltunk a magunk fáradt­ságával. Néha mély, rekedtes han­gon percekig köhögött, ke­zét ökölbe szorítva tartotta szája elé. Meggörnyedt hoz­zá, s nem volt nehéz rajta észrevenni az erőlködést, titkolni szeretné betegségét. — Miért nem hagyja itt már ezt az egész hóbele- vancot fater? Elmehetne valami könnyebb helyre, ahol nem kell szívni ezt a fémport. A düh ekkor, egyszer villant csak meg szemében, s talán fogait is összeszorí­totta, amint válaszolt. — Iskolám, szakmám, máshoz idomulásom nincs. Amikor munkát kerestem, ez jutott. Itt küszködtem meg évekig, míg a tanya után beleszoktam a min­dennapi nyolc órába. Me­hetnék más helyre, köny- nyebb fizetésért a nagyfő- nökölc szeme elé? Akkor itt minden megszorulna. Nem találnának rá embert. Erre ott fent ritkán gondolnak a fizetésnél. Nem is bá­nom. Nemcsak a pénzért csinálom. Nekem ez a fel­adatom, a munkám. Csontváz ház emeleteire kaptatunk fel. Az épület — az Avas-délen — az össze­szerelt panelok befejezet- lenségével áll. Mindenhol réseken tör magának utat a fény, s a fal mellé hú­zódunk, mert korlát még nincs. A malterfoltos egyenru- hájú kőműves brigádveze- tővel benézünk egy máj-' dani másfélszobás lakásba. Már megbeszéltük a meg­beszélni valókat. A fel­ajánlásokat, a teljesítményt, a brigádtagok összetartását, a kulturális vállalásokat, meg hogy elismerik pénz­ben és juttatásokban a munkát, jó a közérzetük. — Mit ronthat el a pa­nelházon a kőműves? — Csak a váz, amit ka­punk. Ügy is mondhatnám, a csontok közé építjük be a porcokat, felismerhetővé alakítjuk az épületet. El­tüntetjük a házgyár apróbb hibáit, befalazzuk a techno­lógiai lyukasat, kitöltjük a réseket, repedéseket. Mi- utánunk már csak a szak­iparosok jönnek. Ha mi nem dolgozunk tisztességesen, már ők sem javíthatják ki, amit itt hagytunk. Rajtunk is múlik, ki milyen lakásba költözik. Lépkedünk lefelé. Ügy megy előttem, ahogy csak a több mint húsz évi munka utáni fáradtság mehet. Bak­tatva, meg-megbiccenve, himbálódzva. Megnézünk egy pár kész, „bepucolt” lakást. — Nehogy azt gondolja, nálunk a brigádvezető csak irányít, parancsol. Ha szük­ség van rá, és elég gyakran van rá szükség, én is újra kezembe veszem a szerszá­mot. Nem azért, mert any- nyira nyughatatlan termé­szet lennék. Azt is tudom, ügyeskedéssel a „lehetősé­gek” kihasználásával néme­lyek háromszor jobban él­nek, mint én. De nekünk még nagyon sok lakásra van szükségünk. A magam erejét adom hozzá, hogy minél több legyen. Ez a munkám. Martinbéli környezet, lent a „hajóban”. Fölöttünk a kemencék tűzterében más­acélműben kell a gyár ke-t nyerét megtermelni. És én? is itt maradok, amíg az‘! utolsó adagot ki nem enge­dik a csapolónyíláson. Az-| tán elmegyek nyugdijba.fi Addig ez a munkám. Dróthálóval körbekerített» munkahely Tapolcán. Mesz-f szebb a Júnó, közelebbi karnyújtásnyira az Éden! kemping. 1 félezer fokos üvöltésben alakul acéllá a vas. A salakos leteszi szerszá­mait; a lapátot, a csákányt, a pajszert, a talicskát. Sok éves tapasztalat árán tud­ja, váltott a tüzelés, ilyen­kor „meghabzik” a salak, s a , biztonsági csatornán keresztül pontosan odafo­lyik le, ahol az előbb dol­gozott. A pihenőhely: hajdani pallóból készített ülőalkal­matosság. Fölötte, egy kam­pón kétcsatos, elhasznált iskolás táska. Tartalma: ke­nyér, só, szalonna, bicska. Jobbkézről a munkásruha zubbonya, pattogzott zo- máncú drapp kancsó, az óránként váltogatott hűtött vízzel., A sótól kérges bár­óét ing, trikó egész nap a salakoson van. Itt fordított feladatot látnak el. Védnek a hőségtől, nem melegíte­nek. A salak a várt módon, rendben megindul. Égőpi­rosból, sötétvörösbe vált, aztán fekétéslilába, majd kéken, buborékokban meg­szilárdul. A salakos feláll, a slaggal nagy nyomással vízzel söpri meg. most kell ezt tenni, ,'v' i°sz felcsá­kányozni. A fojtogató me- ... ,joi mellé még gőz :s vegyül, asztmásán, nehezen lélegzünk. Várunk még vagy 10 percet, aztán újra kezelésbe veszi a te­rületet. — Pár évig dolgozik még ez a martin. Én itt dolgoz­tam át az életemet, veszí­tettem el az erőmet. Már annyira összeszoktam ezzel az átkozott salakkal, hogy néha beszélek is hozzá, mintha valami élőlény len­ne. Voltak nehéz pillanatok, amikor csak pár másodpere hiányzott és odaégtem vol­na. Szerencsére a huszon- valahány év alatt még táp­pénzem sem voltam. Az új acélműben már nem lesz salakos. Ez jó. De amíg fel­épül, addig ebben az öreg, füstös, poros, veszélyes A cölöpözők a Veres? Péter brigád — szállása egy| lakókocsi, szürkén húzódik! meg a terület sarkában.É Hat ember étkező, alvó, pi-j henő, tisztálkodó helye. Jj — Megnézhetném? I Az ajtón olyan kilincs,? mint a vonatfülkék ajtajai. Beszélgetünk a vándorélet­ről. s közben megnézzük az életük biztos pontját, a ko­csit. Leghátul három eme­letes vaságy, bevetve. Előt­tük mindkét oldalon kes­keny, magas szekrények sorakoznak, egyikben a; munkaruhát tartják, a má­sik való hazajárónak. Olaj­kályha, lóca, hűtőszekrény, kétlapos rezsó a kisebbik ablak előtt. Középen kecs­kelábú, gyalulatlan asztal,; rajta konzervdobozból esz- kábált hamutartó. A sarok­ban vödrök, szappantól szürke alumíniumlavór. Másképp nem is tehetnék, mindenben alkalmazkodnak egymáshoz. A napok szigo­rú, meghatározott, időrend­ben és módon folynak, íratlan és megbeszéletlen szabályok, törvények sze­rint. A hajnali ébresztők, a mosakodás, az étkezések, a munka elosztása, az ebéd, a vacsora, az' esti pihenő, az éjjeli alvás. Balmazújvárosiak. — Jónak nem £ é“t — mondja a brigádvezető, aki nemcsak a brigádot ve­zeti. — Több mint 17 éve csinálom már ezt a vándor­életet, és jobban csak azért nem mozdulok már más­felé, mert kibírom nyugdí­jig. Beleszoktam, meg is szerettem, ez a munkám. Udvardy József gére, a gyerekeire, akik nin­csenek, de lehetnének, s akikre legalább gondolni jó volt. A főnök az ablak mellett állt, így vette észre a pókot is. Az ablak sarkában halá­los nyugalommal, nem sietve, nagy biztonsággal dolgozott egy már alig vergődő, züm­mögő légy becsomagolásán. A főnök monoton hangja, mintha kissé élénkebb lenne most. Mennyi ideje is lehet idebent? öt perce, tíz, tizen­öt? Elég régen, lassan talán el is mellet, egy csöppet már figyelni kéne, hogy az utolsó mondatra tudjon valamit ál­talánosságban felelni. És akkor történt a baj. A főnök odalépett hozzá, várat­lanul, élesen csattant a hang­ja. Most sem tudta, hogy mit mondott, de a meglepetéstől hátraugrott. Ez volt a vég­zetes mozdulat' A főnök ugyan semmit sem vett ész­re, de ő érezte, hogy a róka megmozdult, felébredt. Ré­mülten, dermedt ujjakkal ta­pogatta meg a nadrágját, a róka csakugyan mozgott. A főnök egyre magasabb han­gon beszélt, nyilván szidta, elégedetlen volt vele, s talán tetszett is neki az ő ijedt arca. Azt hitte, hogy tőle ré­mült meg. Tiltakozni akart, de nem volt rá ideje, a róka megkarmolta. Felszisszent és hátralépett. A főnök követte. Egyre idegesebben, hango­sabban szidta, gesztikulált, ujjaival, öklével az orra alatt hadonászott. Azt gondolta, szól neki, azt mondja, rosszul érzi magát, hagyják most abba, majd máskor... De érezte, a főnököt most nem lehet megállítani. Dühös lett és felháborodott. Hát miért nem érti meg szavak nélkül is, hogy ez most nem alkal­mas idő, ő most nem tud fi­gyelni, nem tud védekezni. Ügy érzi, a róka most nem megvédi, hanem éppen ellen­kezőleg, valami őrültségbe hajszolja. A főnök ismét kö­zelebb lépett. Akkor sikoltott fel. A róka beleharapott. Arcát a kezébe temette, iszonyú fájdalom ha- sitott bele. A főnök talán egy pillanatra megtorpant, azután elmosolyodott. Ügy gondolta, hogy talán túl messzire ment. Lám, ez a szerencsétlen, hogy megszé- gyellte magát. Tud ő az em­berek nyelvén beszélni. Nem is kiabált tovább, nem gesz­tikulált, csak még néhány mondatot akart befejezésül elmondani, immár csendesen, monotonon. A célját elérte. De ez a szerencsétlen most elsírja magát. Olyan furcsán kapkod a nadrágjához. Mi baja? Megbolondult? Megbolondult. A róka tel­jesen megőrült. Megérezte a vér, az ő vére meleg páráját. Üjra beleharapott. Fölüvöl- tött. A főnök dermedt arccal hallgatott el. Csodálkozva és kissé Ijedten nézett rá. De mit törődött most ő a főnök­kel. A róka egyre beljebb fúrta a fejét, iszonyú fájdal­mat okozva. Nem bírta to­vább. Egyetlen mozdulattal letépte magáról a nadrágot. A róka észre sem vette. A feje már ki sem látszott a testéből. Újra és újra bele­harapott. Talán már a máját rágja, vagy talán a szívéi? Ügy érzi, a szívét! Két kézzel tagadta meg a rókát, húzta, cibálta, ütötte, de a bestia észre sem vette, csak rágta, rágta. Már hangosan övöl- tött a fájdalomtól. A főnök elképedten menekült a sa­rokba. Ö pedig ütötte, csé­pelte a rókát, s az lassan megértette, hogy valami baj van. Most egy hatalmas rántás­sal végre letépte magáról. Hogy megszabadult tőle, szembefordult vele és bele­rúgott. A róka most értette meg, mi történt, menekülni próbált, de az ajtó zárva volt. Utánavetette magát. Akkor már tudta, hogy megöli. A róka menekült. Rohant utána, bútorokat lökött fel, egy vá­zát vágott utána, s az ablak csörömpölve töri ezer darab­ra. Magánkívül volt, nem tö­rődött semmivel, senkivel. Most végre megfizet. Az évek évtizedek szenvedései véget érnek. A róka'elrohant mel­lette, belerúgott, hogy fel- hemperedett. Diadalittas or­dítással nyugtázta a találatot. Az állat most az íróasztal alá menekült, utánavetette ma-1 gát, elkapta a farkát, kirán-1 cigálta az asztal alól és ütőt- f te. A róka egérutat nyert, ro- hant, egyenesen a főnök felé. Akkor felkapta a hatalmas bronz hamutartót és hozzá­vágta a rókához. Eltalálta,}' pont a fejét találta el. látta,! hogy ez volt a döntő találat. A , főnök vérző homlokkal, ájul- tan terült el. Mellette ott fe- ! küdt a róka és nem mozdult többet. Ez megállította őt is. Most vette csak észre, hogy közben berohantak a kollé­gák, ketten a főnököt támo­gatták fel, hamar magához tért. Többen ráugrottak, hogy ; őt fékezzék meg. nehogy újabb őrültségre vetemed­jen. De ő már teljesen nyu­godtan, lerázta őket magá­ról. Csendesen a róka mellé térdelt. A róka elpusztult. Csakugyan elpusztult. Mindig vágyott arra, hogy® megölje a rókát, elpusztítsa, nélküle él­jen. mint más ember, akinek nincs és soha­se,. volt rókája. És most, hogy a róka elpusztult, mégis valami érthetetlen bánat és szorongás töltötte el a lelkét. Simogatta a szőnyegen fekvő merev testet, nézte zöld sze­mét, melyben megtört a fény, nem világított már, mint a vekker számlapja és mutatói. Sírni kezdett. Simogatta é# siratta a rókát. •

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents