Észak-Magyarország, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-24 / 303. szám
T978. December 2/L, vosőmop ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Vajon kik azok a fiatalok, akik időszámításunk után 1976 évvel a legősibb, a legklasszikusabb mesterségele egyikét választották? Az intézet igazgatójának válasza kedvetlen: „Két egész egynéhány tizedes átlagú bizonyítvánnyal vettük fel őket, de nemcsak őket, hiszen minden évben ilyen átlageredménnyel jelentkeznek a kőművestanulók.” Szolgáljon mentségükre, hogy Kőműves Kelemennek még bizonyítványa sem volt... Elfeledjük hát a tanulmányi előmenetelt. összeverbuválunk a nagyszünetben 35 fiatalt, a miskolci Eötvös József Ipari Szakmunkásképző Intézet harmadéves tanulói közül, kiosztjuk a lapokat és diktáljuk az első kérdést. — Mi szeretett volna lenni gyermekkorában? Nos, a mai kőművestanulók közül nem túl sokat bűvölt el kisgyermekként a házépítés. A harmincöt fiú közül mindösz- sze öt játszott óvodás korában kőműves bácsit. Az egyik az édesapját utánozta, a másik a nagybácsiját, hárman pedig csak úgy, rokoni felügyelet nélkül lábatlankodtak valamely építkezésen. A többséget a technika bűvölte el, az autó, a motorok. — Miért választatta a kőműves szakmát? — hangzik a második kérdés. A „repülősök”, „tengerészek” bevallják, hogy az iskolában egyre-másra fogyott a remény, nyolcadikos korukra már egészen biztosan tudták: fel kell adniuk. Nagyjából így jártak az „autószerelők” is. Voltak, akiket a pályavá- Jasztásá tanácsadások, a filmek, előadások orientáltak a kőműves szakma Célé, a többséget a baráti kör beszélte rá. mások azért jöttek kőművesnek, mert a legjobb barát isidé jelentkezett, néhányuk a szülői rábeszélésnek engedett. És voltak, akiket „átirányítottak” mondjuk, a divatosabb festő szakmáról. Sokat árul el a tanulók gyakorlati képzéséről, az építkezéseken uralkodó lég- kikről a következő kérdésre adott harmincöt válasz. A kérdés: — Mi volt a szakmában a legnagyobb sikerélménye, mi volt a legnagyobb kudarca? A válaszokból egyértelműen kiderül, hogy a kőművesszakma két kézzel szórja a sikerélményeket. Sok fiú leírja, hogy máraz első fal. az első vakolás, az első ház elkészülte után csuda jó kedve kerekedett, úgy érezte, túl esett a tűz- kerészlségen, sikerült az első próbálkozás. Igen sokat adnak a mester véleményére. Ha a mester dicsér, az már önmagában sikerélmény. Úgy tűnik, a osempézés, a mozaiklapozás és az ajtók beállítása a legnehezebb. Majdnem minden örömöt és kudarcot ezek a munkák váltják ki. De azért milyen is egy tanuló élete! Az egyik fiú írja: „Falazással be kellett állítanom egy ajtót. Megdicsértek érte. Aztán nem lehetett becsukni az ajtót. Hű, amit kaptam!” Építés és rombolás: olyan, mint a tűz és a víz. Természetes, hogy sok tanuló egy-egy. a felnőtt szakmunkások hibájából rossz fal bontását jelölte meg legfájóbb emlékeként. Azt hittük, a következő kérdés megdöbbenti a csapatot Nem így történt. Mi döbbentünk meg, mert erre a kérdésre másodpercnyi gondolkodás nélkül írták válaszukat: — Mit gondol, miért olyan sok a panasz napjainkban a kőművesek munkájára? A 35 fiúból kettő emi- gyen védi a mundér becsületét: „Csak azért, mert szem előtt van a munka. Kevesen veszik észre, ha egy gépből kiesik egy csavar, de azt mindenki észreveszi, ha kiesik a helyéről az ajtó”. Egy fiú azt írja, hogy „a kőműveselv többsége nem becsüli a saját munkáját, megelégszik a minimummal.” Van, aki az ellenőrzés hiányát bírálja, van, aki a munka- szervezésben látja az okot: „mert a művezető egyszer azt mondja, ezt csináljuk, aztán meg máshová zavar”. Egyikükben máris túlteng az anyagiasság: „Mert nincs megfizetve a szakma”. A kérdésre adott válaszok közül ennyi a változatosság, a többiek, tehát 29-en egyemberként válaszolják, hogy minden baj oka az italozás. Ilyen válaszokat kaptunk: „Sok a pia!” „Mert többet isznak mint dolgoznak.” „Már munkakezdéskor ittasak”. „Az öregebbeknek már a kevés is megárt.” Érdemes megszívlelni a következőt: „Sok helyen azt hiszik, hogvha egy kis italt adnak a kőművesnek, altkor jobb lesz a munka. De ez fordítva sül el, mert aki ittas, az elnagyolja a melót.” Mennyire figyelnek munkájuk összeredményére, túl- = látnák-e saját gondjaikon, örömeiken, érdeklődnek-e a szakmát érintő tudományok iránt? Mindezeket.tudakoltuk kérdésünkkel: —• Szépnek látja-e a mai várost, a mai falut, milyennek találja korunk építészetét. ismer-e építésztervezőket? Kértük, jelöljék meg azt az épületet, amely a leginkább tetszik. Tizenöten egyértelműen igenük a mai városépítési koncepciót, mert a városok rendezettek, a lakások egészségesek, kényelmesek. Ők a falu szépséghibáit a rendezetlenségben, a girbe- görbe utcákban látják. Ám ez a kisebbség. A többiek színtelennek, egyhangúnak és unalmasnak tartják új városnegyedeinket, a falut pedig a színek, a változatosság miatt dicsérik. ★ A vélemények, az idézetek hitelesek, a helyesírási hibákat kijavítottuk. Lévay Györgyi WEÖRES SÁNDOR: F2T Hullt lomb illatával esti szellő játszik. Fenyőág-íveken egy csillag átlátszik. Föntebb a hegykúpok párát eregetnek, földig ereszkedő ködöt teregetnek. A csillag eltűnik fehér lepedőben, tán ki se villan már az óesztendőben. A nagy nyirkosságot holdsarló hasítja, majd a viharfelhő azt is beborítja. Erdő sűrűjében vaksötétben állunk, elindulunk lassan, tán utat találunk. Fázunk, a közelgő mennydörgésbe veszve — itt az ismert ösvény, nem megyünk már messze. Őszi •'tóífir KALÁSZ LÁSZLÓ VERSE a Áhítat kéne gyermeki csodálkozás havakkal hulió kék látomás midőn nőnek a háztetők a lehullanó drága éjbe: megjelenne házunk fölött a fény: széttárt szárnyon a Béke suhogó gyönyörű madár sóhajtásom halk röppenése kísérné csak hof a Madár? a Látomás? hol itt a Béke? hóbóf vastagra püffedt dunyhák paskolódnak az Újszülöttnek teknőjét azok bábáskodjál akik hányszor befürösztötték szegény Gyermek meg is fulladhat tömjén- mirha- s aranyfüst szálldos a barmok nagyokat durrantnak s karácsonyunk is gőzös-gázos mindent el tudnak rontani: a csillagot fenyőnk hegyéről felnyújtóznak Toppantani s kifarolják Jézust helyéről Gáspár Menyhért és Boldizsár s minden barom és kiskirály forgolódik csak sürgölődik — látványosan: érdemük őrzik áhítat kéne gyermeki csodálkozás havakkal hulló kék látomás! tatod nekem az utat Meseország felé, adok én neked időt. — Csakugyan? I-Ionnét van neked annyi időd, hogy még nekem is juttatsz belőle? — Apu mondta, hogy az •nemben műszakváltás előtt már egy órával mindenki azon panaszkodik, bogy nem tud mit kezdeni ezzel a rettenetesen lassan múló idővel. Hetvenen dolgoznak abban a műhelyben, az naponta hetven óra. Neked adom ezt a hétven órát — Köszönöm — rikkantott a nyűt örömében ösz- szecsapkodva a két fülét és mielőtt kényelmesen tovabaktatott volna, egy ösvényre intett. — Ezen indulj el, és balra, mindig , csak balra... Az ösvény egy nagy fűzfához vezetett A fűzfán egy rézangyal ült és fütyö- részett. — Hol jársz itt, kisfiú, ahol a madár sem jár? — kérdezte a rézangyal, egy kicsit abbahagyva a fütyülést. — Meseországot keresem. — Hiszel a mesékben? — Hiszek hát. — No, ha hiszel, mehetsz tovább. Erre balra. Ott gubbaszt a testvérem, az majd továbigazít — mondta a rézangyal, és folytatta a fütyülést. A fűzfán fütyülő rézangyal testvére egy nagy befagyott tócsán ült, és a jeget kopogtatta. A kisfiú bátran megszólította a jégen kopogó rézangyalt is. — Merre visz az út Meseországba? — Oda csak az juthat el, akinek erős az akarata — mondta a rézangyal, egy pillanatra abbahagyva a jégen-kopogást. — Az enyém erős. És nem akarok csalódni a felnőttekben. \ Azért jöttem ide. Egy csomó felesleges időtől már meg is szabadítottam őket. — Na jól van, eridj csak, err<^ visz az út — mondta a rézangyal és tovább kopogtatta a jeget. Ment-ment a kisfiú az egyre sűrűbbé váló rengetegben. Egyszerre csak egy bódét pillantott meg a fák között A bódé ablaka nyitva állt polcán mézesbábok tarkállottak, de a kémény nem füstölgött, és a Bábsütő a bódé előtt üldögélt. — Miért vagy ilyen szomorú? — kérdezte a kisfiú. — Már hogyne volnék szomorú — felelte a Bábsütő —, amikor egy szikra tüzem sincsen, de még tűz- revalóm sem akad, és nem tudom folytatni a bábsütést. — Egyet se búsulj, segítek én rajtad. Az én városomban télidőben mindenki tárva-nyitva hagyja az ablakot, hogy megszabaduljon a forró radiátorok felett reszkető levegőtől. Neked adom azt a sok-sok meleget, süsd meg rajta a mézesbábjaidat. Tovább, előre. Egy tisztáson, a zöld fű között három szép nagy narancsot talált. A Nap elviselhetetlenül forrón sütött. Ki kell szabadítani a narancsokból a királykisasszonyokat, gondolta a kisfiú, s a többit majd meglátjuk. És gyorsan fe'lmetszette mind a három narancsot. Egyszerre ugrott elő mind a három királykisasszony, s egyszerre kezdtek el jajgatni. — Egy csepp vizet, egy csepp vizet, különben elpusztulunk. — Van nekünk otthon elég vizünk — mondta a kisfiú —, ha csak minden ötödik csapot zárnak ' el rosszul, egy nap alatt any- nyi víz csöpög ki belőlük, hogy halálotokig elég. Nektek adom azt a sok vizet. Ingbe-bocskorba öltözött jajongó néptömeg közé keveredett innét a kisfiú. Megtudta tőlük, hogy levelet írnának Szaltán cárnak, még írástudó is akad közöttük, de nincs egy darab papirosuk sem. Nos, a kisfiú bőkezűen nekikajándé- kozta azt a sok papírt, amit az ő városában teljesen hiábavaló akták, tervek, jelentések írására használnának fel, és ment tovább. Mitkey, a Csillagegér akadt útjába. Szegény egérke, miután megjárta az Űrt, elektrosokkot kapott egy rosszul szigetelt vezetéktől, és elfelejtett beszélni, csak bajszának mozgatásával jelezhette, mire vágyik. És a kisfiú nekiadta azt a sok-sok felesleges szót, ami otthon egészen mihaszna módon szokott elhangzani. Öz, a nagy varázsló volt a következő állomás. Baja az volt Óznak, hogy nem tudott már újabb csodákat teremteni. A kisfiú megadott neki egy telefonszámot. és azt tanácsolta, hogy hívja fel a számon azt a gyárat, ahol sok-sok mérnök mindenféle személyzeti ügyekkel bíbelődik, meg állandóan értekezleteken szunyókál, és kérje kölcsön őket egy időre. Majd teremtenek azok olyan csodákat, ha dolgozni hagyják őket, aminőket még nem látott a világ! Óz palotája mögött az árokparton szepegve üldögélt a Gyáva Oroszlán, ez a nyúlszívű, nagy tappancsú, sárga óriáscica. A kisfiú nekiajándékozta azt a rengeteg bátorságot, ami otthon csak akkor szokott megnyilatkozni, ha beosztottakról van szó, s ment tovább. Lessie, a szép skót juhászkutya állt elébe az ösvényen, és farkcsóválva arra kérte, mutassa meg neki a hazafelé vivő utat, mert eltévedt. A kisfiú pedig nekiadta azt a képességet, ami otthon mindig minden felnőttnek megmu- - tatja a nagykapu mellett a kiskaput. .. Ki tudná elmondani, ki- vel-mivel találkozott még, 5 kin hogyan segített a mi kisfiúnk, de minden találkozás és minden jótett után úgy érezte, hogy egyre kevesebb oka van csalódni a felnőttekben. Utoljára még az Ezeregyéjszaka óriásával beszélgetett agy kicsit, és akkor eszébe jutott az édesanyja. Az óriás azonban nem kért semmit, és készséggel vállára vette a kisfiút. I öreg este volt már, amikor a városban híre futott, hogy a kisfiú megkerült. Csapatostul tódult a város öregje-fiatalja az iskola felé, hogy tanúja legyen a kisfiú elbeszélésének, s hogy megtudják, miért érzik néhány órája úgy. hogy szebb és köny- nyebb az életük. De a kisfiú nem szólt semmit, csak ült a kerítés kőkorlátján, és mosolygott. Szívből mosolygott.
