Észak-Magyarország, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-08 / 238. szám

üSZAK-MAGYARQRSZÁG 6 $978. október «asärnap ÜííS i 1st, Haifa! az tok Á cserépváraljai Boza Já­nos 1877. április 20-án szü­letett. A megye egyik, ha nem a legidősebb em­bere. Nem egyszerűen öreg ö. Egy olyan világ, idő­szak még élő tanúja, amit már csak könyvből, vagy hallomásból ismerünk. A hegyi falvakban, a jó leve­gőn általában tovább él­nek az emberek. Nem cso­da hát, ha nem vágyódott el, és mind a mai napig otthona e bükkaljai köz­ség. A partos udvaron, a ke­rítés tövében üldögél. Mun­káskabátjában és gumicsiz­májában mintha az előbb érkezett volna meg és most pihenné ki a több mint 100 éves út fáradtságát. „Ha mindent elmondanék, ami velem történt — sóhajt •—. Ennek nemcsak az idő hiánya, hanem a csökkenő emlékezet is oka. De las­san életének egy-egy da­rabjából, kirajzolódik a sorsa. Az apja 8 hold föld­je, az öt testvér, katona­ság, Klágenfurt. Igaz, csak 10 hónapig. „Mert az apám kireklamált”. Tizenhárom éves kora óta fogatolt. A sok ló közül, amelyekkel az országutakat koptatta, a Tüzesre és a Bandira em­lékszik vissza. „A két leg­jobb lovam volt”. Summá- sokat szállított. Szinte az egész országot bejárta. Az állomások, amikre még emlékszik: Püspökladány, Dévaványa és Nádudvar. Apja húsz évig volt bíró a faluban. Ö is beletanult. Miután az öreg Boza meg­halt, öt egymást követő cserépváraljai bírónak volt a „tanácsadója”. Már elmúlt hetvenéves, amikor a községben meg­alakult a fez. Rövid ideig ott is dolgozott. A kérdés­re, mikor is volt, „az Isten tudja” a válasz. Egybemo­sódó képek, események „Még emlékszem arra, ami­kor magunk vetettünk” ezzel ér véget ezen időszak „Egészség még lenne, csak a lábam bírna jobbár — panaszolja —. Legtöbb­ször itt üldögélek a kerítés mellett. Néha eszembe jut­nak a dolgok, álmodom e múltról, de az ébredéssel kihull az emlékezésbőL Hiába, ha elmegy az erő. csökken a memória is.” Népes családjában öt gyermek, tíz öreg unoka, huszonegy dédunoka, nyolc ükunoka. Van ‘egy 80 éves vője is. Még mindig jól alszik. Korán fekszik, korán kel. Néha nappal is lekénysze­rül. Nehéz már ebben a korban a testet hordozni. Orvoshoz nem jár. Még] nem szedett orvosságot. Az; erős szervezet mindeddig! ellenállt. Nyugdíjat nemi kap. A 800 forintos jára­dékból néha jut egy kis borra is, amit még ma sem vet meg. A maga korabeliek közül már csak a 90 éves Mari szjile él itt Váralján. A többiek mind elmentek. Száz év egy sorsban sű­rítve. Mert bármennyire is eldugott település, a vi­lág szele oda is elért. Meny­nyi elmondani való volna, ha nem lenne erősebb a felejtés. De ellenszegülni értelmetlen harc. így nem marad más, mint a békés belenyugvás. A kerítés tövében ciga­rettára gyújt. Illan a füst, mint ahogy az órák, a na­pok, s az évek. Csanálossi Béla BARANYI FERENC Egyetlen vezércsillagom Csak állok a tűző napon: árnyék-ajak, fényekre szomjas, a szabadságom gúzsba fon a gáttalanság nekem a torlasz­Elek, vénült-fiatalon, csontom-törő jövendölésben, bűnnel-takart ártatlanon, mint gyermek, árulkodni készen. Egyetlen vezércsillagom a kulcsolódó láthatár, ha körülölel, fényébe von , s álmaimnak ölét kitárja­Ha majd az ítéletnapon új bőrbe bújtat át az isten: magam tovább is hordozom cserélhetetlen verseimben. í 3 JUHASZ JÓZSEF VERSEI Kedveshez. Nézz engem a gondban. E szűk szoba fénye mint vöröslő tályog tenyerei rajtam. Nem az én szívem, az idő taktusa tétovázik Sohától a Máig .. ­Súiyosodás Bármit teszek, már semmit sem úgy csak általában ... Nehezedik rám az idő s úgy lassul, mint saját torkolatában széteső delták folyama. Tula időiképpen már régóta ősz van, csak nem akartuk mondani. Kár lenne szüntelenül ezzel ide­gesíteni a népeket, hiszen elég baj ez így is, mármint hogy itt az ősz, minek er­ről állandóan beszélni? Rá­adásul pedig, hogy ősz le­gyen, előtte nyárnak is kel­lett volna lennie. Volt? De ha már mégis októberben járunk, sokkal helyesebb, ha annak szép oldalait né­zegetjük. A sokszínű — re­mélhetőleg már kullancs- mentes — erdőt, a szarvas- bőgést, az áttetsző, kék kö­döt, miegymást. Ha máskor I nem is, de ilyentájt föltét­lenül helyénvaló elszavalni, elolvasni Verlaine szép őszi versét, méghozzá nem is Szabó Lőrinc, hanem Tóth Árpád fordításában. És az sem baj, sőt ugyancsak he­lyénvaló, ha ilyentájt az ér­zékenyebb lelkű emberek elméláznak a természetnek, I az életnek múlandóságán, a memento mórit idézik és megrendülnek a Nagy Rendnek, az örök Törvény­nek csakis őszidőben ta­pasztalható, látványos meg­mutatkozásán. Vannak ellenben más ké­pei is az ősznek, más meg­nyilatkozásai, mik állandó visszatérők, örökösek, mint ama bizonyos Nagy Rend szabályai, csak éppen más, kevésbé femkölt érzéseket váltanak ki. Bagatellek per­sze, de mégis léteznek. Mit is mondjon az ember ilyen lírikus, elmúlásos hangu­I latban például egy ceruza­faragóról? Hogy jön az egyáltalán ide? Dehát ide­jön és mindig így ősztáj­ban. Törvényszerűen, állan­dóan. Ugyanis a ceruzafa­ragó, az a kis izé, amivel az iskolás gyerekek farag- nának-hegyeznének, vala­hogy nem tud rendbe jön­J ni! Pedig hány-, de hány. féle van! Rakéta, autó, ré­ceruca, kismalac, kalapács stb., csak nem sokáig van egyik sem. Nagyon szépek, kedvesek, bájosak, csak nem lehet velük faragni. Befaragni igen. Panaszol­ják, szóvá teszik a népek, sajna egyáltalán nem illen­dően ehhez a szép hangu­lathoz. Más panaszolásokkal együtt, mik szintén nem ide illők, de a gyerekekhez, az iskolához kapcsolódók. Az iskolai felszerelések nagy bevásárlásának ideje nagy­jából ugyan már lefutott, néhány ezt-azt azonban még mindig nem sikerült mindenkinek megszereznie. A legtöbb ember 3—4 na­pos utánajárással be tudta vásárolni például a négy- szögletes kistükröt, a centi­métert, az ollót, az 50 da­rab hurkapálcát. — bár ez sem ment könnyen —, a smirglit durvább és fino­mabb kivitelben, a gyurmát sokszínben, a gyertyát ka­rácsonyi vékonyságban és még több oldalt kitevő sa­többit, mivel ugye új tan­év, új reform a jelszó, il­letve dehogyis ez a jelszó, hanem sokkal szebb, jobb, csak éppen gondolkodni kell, hogy melyik is. A ru­hakosarat ellenben csak kevesen tudták beszerezni, elszerezni. Volt, aki nagy­kereskedelmi vállalatoknál érdeklődött, onnan kapott, nem kosarat, hanem taná­csot, hogy melyik miskolci boltban használják a kere­sett cikket, mert pont olyan kellene. A boltban megér­tőén fogadták a szülőt, aki a raktári készletből vásá­rolt volna meg néhány ilyen kosarat, hetvenet-nyolcva- nat, mert egy egész iskola várta, de nem adhattak, mi­vel a raktári készlet is lel­ * 1 tári tárgy, másrészt pedig csak volt, mert így ősz tá­ján, tanévkezdéskor hirte­lenjében pótolni kellett a boltból elfogyó kosarakat. Miket nem megvásároltak, hanem egyszerűen elvittek mindent a korszerű peda­gógiáért elv alapján. De hagyjuk már a gyere­keket békén, úgyis elég rossz nézni a pöttöm első­söket, amint meggörnyedve, vagy félrebillenve cipeked- nek a több kilónyi táská­val. Nem úgy, mint példá­ul piacról érkező szüleik, akik ezen az őszön vala­hogy mintha kisebb szaty­rokat cipelnének haza. Ki­sebbet, mint például tavaly ősszel. Egy-egy lecsófőzés­hez nem kell éppen OTP- kölcsönt felvenni, de ezt az ínyencséget mégis csak a magas rangú vendégek kap. hatják. Van ellenben krumpli. Állítólag több, mint kéne. És jönnek a hí­rek: ráfizetéssel termesztik, jó lenne, ha az állambácsi dotálná a termelőket. Mert így ez nem megy. Nem jő ez a bő termés. Melyik még a nem jó? Ha kevés terem. Ha nem tudják piacra vin­ni, amire leszerződtek. Az sem jó. Ilyenkor mi a meg­oldás? Az állambácsi do­tációja. Tényleg mindig ez a megoldás? Az őszi piac képe ettől függetlenül még­is szép, mert sok a szín, Ezért. Most még sok a szín, hiszen az igazi hűvös, hi­deg napok csak később ér­keznek. Később? A radiátorok már hetek óta melegek- langyosak, beír innen-onnan szóvá teszik, hogy náluk bizony nem meleg, nem langyos. És itt vagyunk már *?íení az égyífc legősibb őszi képnél, a fűtésnél, a melegnél. Ezzel a meleggel egyébként elég sok baj volt az utóbbi hetekben, hóna- pokDan. A nyáron például az LKM hőközpontjában el­végezték a szokásos kar­bantartást. Ennek időtarta­mára, körülbelül két hétre természetesen nincs meleg víz. Ezt annak rendje-mód- ja szerint közölték is a la­kókkal. Szeptember közepe táján azonban ismét közöl­ték a lakókkal, hogy nem lesz meleg víz. Szintén bi­zonyos munkavégzések mi­att. Az előző munkavégzés idején az Erőműkarbantar- tó Vállalat — budapesti cég — dolgozói nyolc var­ratot hegesztettek. Később kiderült: mind a nyolcat hibásan. Ismét le kellett hát állni, hogy most már jól végezzék el a munkát. Mindezt vajon ki dotálja? Az előző munkáért kstp- tak-e vajon prémiumot, ju­talmat? Hiszen mindez jár, ugye? Mostanában gyakor­ta esik szó róla, hogy az embereket érdekeltté kell tenni a munka elvégzésé­ben. Az „érdekeltté kell tenni” kifejezésen pedig leginkább jutalom, prémi­um értendő, a fizetésről ilyenkor már elég régóta nincs szó. Érdekeltté tehet­né ugyan a munkavégzést — a tisztes munkavégzést — az a tény is, hogy egy városrésznek, mondhatjuk egy kisebb városnak a la­kóiról van szó, és ezeknek a lakóknak túlnyomó része ráadásul fizikai munkás, dehát úgy tűnik, ez sem nyom sokat a latban. Most már csak reménykedhetünk abban, hogy mégis sikerül­tek a varratok, és lesz me­leg. Fc reményke­JL& hűC dünkj hogy addig is. kint is lesz még meleg. Mégis jó lenne meg_ tekinteni azokat az őszi er­dőket, kék ködöket. És mi­ért ne méláznánk el ha úgy tetszik, az Örök Törvény megtestesülésének láttán? Priska Tibor Most, hogy éjsza­kánként nem hagy aludni az epém, vagy a májam? (még ez is tisztázandó, mint annyi minden más), felkelek, s — minden hasznos tevé­kenységre rest — csak jár­kálok. — Legalább vegyél magad­ra valamit! Ez a mondat ak­kor hangzott el, mikor már túlságosan sokáig álldogáltam a nyitott ablak előtt, várva a hajnali derengést, mely rend­szerint meghozza az álmot. A dologban semmi különös nem volna, ha netán valamelyik családtag hangját hallanám. De tudom, hogy mindenki alszik, hogy egyes-egyedül vagyok. És<ez az álmos, öre­ges hang nem is az övéké. A rosszalló hangsúly (hogy minek járkál valaki éjszaka, s ha már téblábol, legalább meg ne fázzon) a nagyanyá­mé. Több, mint ötven éven át elhangzott ez az álmos, zsör- tölődző figyelmeztetés; vala­hányszor csak felkelt nagy­apám, hogy a jószágokat megnézze az istállóban. A nyarakat náluk töltöttem, sokszor a téli szüneteket is; így hát elégszer hallottam. Példa egyszer sem volt rá, hogV nagyapám — a kivehe- tetlen dünnyögésen kívül — - valamit is válaszolt volna, mint ahogy a figyelmeztetést sem fogadta meg sem télben, sem nyárban, egy ingben, gatyában indult az istállóba. Állok a bérházi ablakban, s a hetedikről nézem a ko­csikat. Párás a tetejük, ho­mályos üvegszemekkel unat­koznak. Azon kapom magam, hogy úgy nézem őket, mint nagyapám nézte kedves álla­tait. Bennünk van még az állattartó ősök ösztöne; az autóknak, háztartási gépek­nek is nevet adunk,, tán még beszélünk is hozzájuk, ha senki nem hallja... Nagy­apám — miközben szénát vetett a lovak elé, megigazí­totta az almot, összeszedte a tehén jászla előtt az iziket, s megkötözte a borjút, ha netán elszabadult — beszél­getett az állataival. Senki ne i higgye persze, hogy ez amo­1 lyan becéző, babusgató beszéd volt. így csak vénkisasszo­nyok beszélnek a macskájuk­kal, madarukkal; a paraszt- ember szemérmes, puritán, kemény. Nagyapám nem káromko­dott (sajnos, ebben sem ha­sonlítok rá), így a kötőfékbe gabalyodott. jószágnak csak ilyeneket mondott: te, te tö­kéletlen. Vagy, ha mondjuk kiverte az almot a csikó ma­ga alól: hogy törne le a de­rekad. De nem verte a jószá­gokat, s masniik sem hagyta. Már igencsak jól tudtam lo­vat hajtani, de az ostort még nem adta a kezembe. Ellen­ben volt kisvillám; könnyű, sim,a akácnyéllel, gyerekkéz­be ülő kés, kuka — fakam­pó —, hogy tanuljam a ma­rokszedést, majd később os­tor is a disznókhoz, libák­hoz. Nagyapám lehetőleg: mindent fabrikált nekem, amit a gyerek József Attila úgy hiányolt ott Öcsödön ... Boldog világban éltem a nyarat. Ezt az utolsót is. Mert akkoriban már egyre többször elhangzott, félig ko­molyan, félig tréfásan: na, vége lesz a jó világnak! Számoltam a napokat, s éjszakánként — ahogy nagy­anyám mondta — olykor „felérzettem”. így történhetett, hogy egé­szen ébren hallottam egyszer azt a jól ismert mondatot: Legalább . vegyél ’ magadra valamit! Nagyapám hümmö- gött, s indult az istállóba. Én utána. Kinn meggyújtotta a zárt ketrecű lámpában a gyertyát, s fogta a vasvillát. Akkor vett őszre. — Na? Nem várt választ, s nekem sem volt beszélhet- nékem. Hallgattunk. — Hát elmégy — mondta később. Ez az élet sorja, a gyerekeknek tanulni kell. Nem lehet minden ábécés­könyvet széjjelszaggatni. . (Apám néhány héttel ez­előtt kihozott a tanyára egy ÁBC-t, hogy lapozgassam, de én széttéptem.) — Látod, Balázs is tanult... A következőket inkább csak magának mondta: — csak ez a katonaság. .. olvasta ne­ked nagyanyád Jani bátyád r *t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents