Észak-Magyarország, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-22 / 250. szám

ÉSZAK-MAGfARORSZAG 6

1978. október 22., vasárnap

Eíelrap

y legalábbis két- " léle van: az egyszerűbb, a külsődleges szép sorjában elmondja, hogy az író 1878. október 21-én született Nyíregyházán, nagyapja 1848- 49-ben hős honvédkapitány volt, a komáromi vár utolsó védőinek egyike, apja tekintélyes ügyvéd, anyja az idősebb Krúdy szegény kis cselédlánya; aztán következik az író gyermek- és ifjúkorának, későbbi pályafutásának részletes taglalása, szerelmeinek, barátainak felsorolása, intim részletek és pletykák, valóság és mendemondák ügyes vegyi" tése, majd a drámai vég: a beteg, elszegényedett, öreg és magányos író végnapjai, haldoklása, és elhunyta 1933. május 12-én, élete ötvenötödik évében.

A másik, a lélek önéletrajza, amely sok mindenben párhuzamos ugyan az előbbivel, de nem azonos .vele: igazabb, mélyebb, őszintébb, teljesebb. De persze — ezt se feledjük — „sáerepjátszóbb” is. Az őszinteség és a szerepjátszás nem mond ellent egymásnak. (Ha ellentmondana: hogyan tarthatnánk bárkit is nagy színésznek?!) Az egyszerű, a külsődleges önéletrajzzal szemben ez a másik, a bensőséges, az áttételes: igaz, bonyolultabb. De közelebb visz az író megértéséhez, mint az adatok tömkelegé. — Krúdy több

„semleges” önéletrajzot írt, kurta néhány mondatban, s írt hosszabbat is, amelyben kitért családja történetére. Dehát ez mind merő adat- és emlékrecitá- lás, még akkor is, ha igen színes és élvezetes, sőt, telástele van anekdotákkal. Az igazi, a legbensőbb „lelki” önéletrajza: az

„N. N.” c. kisregénye.

Krúdy — tudatos művészi fogással — még a névtelenségen túl is igyekszik eltávolítani magától regénye „ismeretlen hősét”, amikor a rövid, kétoldalas bevezetésben a világtól „lemaradt pasasérok”, a molyette bundás múlt századi öregurak kosztümjébe öltözteti magát. Igen: önmagát, mert hiszen már az első fejezetben átvált az egyes szám első személyre, s arról az ódon nyíregyházi Krúdy-kúriáról kezd mesélni, ahol született. S a mottó is árulkodó: Emlékül ifjúságomnak. Még árulkodóbbak a kisregénynek- azok a részed, amelyekben nagyapjáról, nagy. anyjáról, szüleiről és egész családjáról vall, leplezetlen nyíltsággal és mindenben azonosíthatóan a külsődleges életrajzzal.

Schöpflin Aladár — nem ok nélkül — Krúdy „gor- donkázását” emlegette. Az „N. N.” viszont elejétől végéig a tücsökzenére épül. Prózában persze, de jóval Szabó Lőrinc előtt. S talán nem tévedünk, ha erről Dickens jut az

Az író portréja 1930-ből

eszünkbe, aki éppen Krúdy korának — az angol Viík- tória-kornak — volt a kedvenc regényírója. („A tűzhely tücske”, amire gondolunk, igen gyatra írás ugyan, s Krúdynak még ötletet sem adhatott, de tudjuk: Dickenset nagyon szerette, és minden magyarul megjelent művét elolvasta ...)

Dickens, Jókai, Walter Scott, sőt E. T. A. Hoffmann : érzelmesség. és romantika, amelyhez kemény társadalombírálat és gyilkos irónia járult (ebben viszont Thackeray hatása is érvényesült), s Puskin és Turgenyev. Belőlük gyúródott volna össze a hatalmas Krúdy-életmű? E páratlan kincsek több mint százikötetnyi garmadája? Szó sincs róla! Hisz ilyen joggal fölemlegethetnénk mindazokat a korábbi és későbbi nyugati írókat, akiknek műveiről Krúdy szinte semmit sem tudott: Nervalt, Emily

Brontét, Proustot, Virginia Woolfot, Valéry Larbaud-t és másokat, hivatkozhatnánk az Ezeregyéjszaka meséire (ahonnét a „Szind- bád” nevet vette. (Ady vagy Móricz épp oly jól tudta, mint ahogy mi is tudjuk ma már: Krúdy minden ízében magyar, eredeti, utánozhatatlan, s igazában nem is érthető meg tökéletesen másból, csak az akkori magyar valóságból. És mégis, vagy éppen ezért: európai. Nem múlt századi, — ma is a mi korunk írója. Ha műved jórészében mesevilágot teremt is a köznapiságból, ha nosztalgikusan vágyódik is vissza a századvég, a saját fiatalsága korába, vagy még régebbre, a biedermeierbe,

ha sokszor bele is téved a — nála sosem giccses — szentimentalizmusba, ha szerencsétlen, kártyás, italos, hajótörött alakjai (többnyire épp a becsületesek. az eszményeket ■keresők) afféle „méla Jacques”-ként — Shakespeare egyik legrokonszen- vesebb figurája! — bolyongnak is az álmok ardennes-i erdejében:

Krúdy maga, emberként és íróként sem volt soha érzelgős; keményen tisztán, keserűen és fölényesen nézett szembe korával : a sivár, mohó, korrupt és kíméletlen kapitalizmussal, imperializmussal, a háborús uszítókkal, a régen levitézlett úri osztállyal (amelyből — bár gyerekkora óta ellenségeként — maga is származott!), s főleg az első világháború után, élete utolsó évtizedében kíméletlenül le is leplezte, elítélve örökítette meg korát.

De ez még mindig csak a felszíne — ha úgy tetszik-’ a látványosan realista része életművének. Krúdy, aki (különc alakjai szenvedésein, tébolyain, lázain, ritka örömén s még ritkább boldogságán, sokkal gyakoribb boldogtalanságán merengve) szinte minden művében az Időt akarja megállítani — nem visszaforgatni! —, az emberi lélek alvilági mélységeibe hatol le, szinte mitikus ősködökbe, Freud és Jung mély- lélektani kutatásairól mit sem tudva, éppúgy, ahogy Dosztojevszkij sem sokat tudott a modern pszichológiáról, s mégis a máig legérvényesebb lélekrajzot adta az egészséges emberi lélektől kezdve a legbetegebbig, egészen a szélsőséges patológiáig.

Krúdyt ma sem ismerjük eléggé, sőt, sok szempontból félreismerjük. A XX. századi európai regény legnagyobb kísérletezője és hangban, stílusban, módszerben — egyik megújító- ja volt.

Gordonka? érzelmesség? líra és álmodozás? Tücsök- zeuie?

... Szép

piros sárkány repült a rét fölött...

S te is ott voltál mindenütt tücsök!

s mint akkor s mint

szirének éneke, hív partra szállni a

tücsökzene.

(Szabó Lőrinc)

Piros sárkány, amely száll a rét fölött, és a szirének éneke, amelyet Odüsszeusz csak az árbochoz kötözve mert meghallgatni, — s hozzá a tücsökzene: hát nem ez volt Krúdy világa?!

Az „N. N.”, ez a virtuális önéletrajz tele van „tücsök-jelképpel”. A tücsök volt a dajkám — ez a címe az első fejezetnek. A másodiké: Hol lakott a tücsök? A továbbiak: A tücsök művészete, A tücsök őszi látogatása, A kétlábú tücsök (ez maga Krúdy!). A tücsök szomorkodijk. Tücsök és anyja, aztán egy betétnovella: Sóvágó tücske, Az igazi tücsök, Az öreg csősz véleménye a tücsök apjáról, A környékbeli tücskök, A régi szélmalom tücske. — Mindössze két fejezetcímből máradt ki a tücsök: A téli hajnal csodái és Milyen a lyuk?

Cníáin soroltam a

OOKdlg tücsköket? —

Csupán fel akartam hívni rá a figyelmét: Krúdy nagyon tudatosan szerkesztett minden művében, s a legkisebbnek látszó jellegzetességét sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Realista is volt, impresszionista, expresszionista, is, de legfőképpen költő, a legnagyob. bak közül való. Magányosan próbálta végig a" modern próza dallamváltozatait, ebben is, mint a szerelemben, valamint a soha- nem-voltat, valami tökéleteset, álomszerűén szépet keresett. S mi — teljes életműve ismeretében — úgy véljük: rá is talált.

......... "r";j|iTgyH'"

A

zt hiszed, hogy még van az a fajtájú szereiéin' '<■

@ a világon, amelyről a régi könyvekben olvastunk, vagy ó-emberektől hallottunk?

I. ..'Elmegyünk például sétálni valamelyik nyilvános kertbe, mondjuk, Pesten a. Margitszigetre,■ Debrecenben a Nagyerdőbe, Ungvárott vagy Veszprémben, és egy pádon üldögélve ríieglátunk egy fehér vagy fekete ruhás nőt, aki a napernyője, hegyével látszólag csupán szórakozottságból írdogál-a homokba — és akit aztán életünk végéig nem1 felejthetünk el?

... Elballagunk egy cukrászda vaníliaszínű ablakfüggönyei előtt' a, szokásos mindennapi szomorú gondolatok között, de -a függöny .egy helyen rést mutat, bepillantunk, anélkül, hogy jenire bármi okunk volna, s odabent meglátunk egy nőt,va'ki kezére hajtva bodros, szép fejét, várakozik valakire. .. Lehetséges, hogy évtizedek múlva azt gondoljuk, hogy ez a nő bennünket várt, de nekünk nem volt lel'kierőnk a kilincsre tenni a kezünket?

... Előfordulhat még napjainkban az az eset, hogy egy elrobogó vonat ablakán vagy égi' tovapergő kocsi ülésén meglátunk egy kedves arcocskát, amely oly bizalommal- tekint felénk, mintha valahol már találkoztunk volna, szinte kérdezni látszik szemével: „Hogy van azóta, kedves barátom?” — és mi évekig mérteién . szemrehányást teszünk magunknak, hogy a hangtalan kérdésre' nem feleltünk idejében, megvártuk, amíg a kocsi, a vonat elment, és csak azután jutott eszünkbe a. választ megadni.

— Szomorú vagyok, mióta önt, drága hölgyem, nem láthatom.

... Hát az vajon szokásban van még, hogy úri nő és úri férfiú egy pillanatra négyszemközt marad egy vendégeskedő ház idegen szobájában, és'az egyedüllétet a különben jónevelésű férfiú arra használja fel, hogy habozás nélkül odalépjen a hölgyhöz és megcsókolja annak bal arcát, amely tudvalevőleg mindig szebb, mint a jobb arc.

— Harminc esztendeje várok erre a pillanatra! — mondja rövid igazolásképpen az úriember.

— És ha pofofiütöttem volna? — kérdi a megzavarodott nő.

— Akkor a másik arcát is megcsókoltam volna.

— Pedig megérdemelte volna, hogy pofonüssem.

És aztán tovább nem történik semmi. Még csak levél sem jön hosszú éveken át.

... Mondd meg igaz lelkedre, hogy nem fogtál-e még kezet először látott nőkkel, és abban a kézfogásban megérezted, hogy voltaképpen hol is hibáztad el az életedet? Tudomásodra jutott, hogy mily tündéri báj, édesdedség, odaadás, bizalom, remény lehetséges abban a nőben, akivel véletlenül találkoztál... És többé sohasem jön alkalom, hogy ama régi nyári este óta újra kezet fogjál vele... hogy esetleg kiábránduljál hiszékenységedből.

— Miért is nem maradtam ott estére? — mondod magadban még évek múltával is, midőn eszedbe jut a fé- szekmelegségű kis kéz, ha például egyedül bolyongasz a fák alatt, hol ama-nevezetes kézfogás történt.

... Valid be, hisz most már úgyis mindegy, hogy hányszor voltál szerelmes egy majálisi ruhába, egy tüllkalapba, egy pár cipőbe, harisnyába, vagy pedig sokatmondóan göndörödő női hajszáiba, a kis fül mellett egy fehér nyakon; hányszor néztél néma epedéssel zsalugátered mögül idegen nők szoknyafodrai után, amelyekről azt sem tudtad, hogy jutottak hozzá; hányszor akartál szerelmet vallani vidéken az unatkozó kövér boitosnóknak, akik estefelé legszebb ruhájukat veszik fel, mert a népkertbe mennek férjük karján, zeneszót hallgatni; hányszor álltái meg Pesten egy mellékutca sarkán elsuhanó hölgy után bámészkodva, vagy kapuk aljában, miközben a véletlen által megjelölt nő kopogva verte a grádicsokat; hányszor meredtél utána a fehér hajónak, amelyről ismeretlen, szép arcú asz- szony fehér kendőcskével integetett valakinek, és semmiesetre sem neked; hányszor álltái templomok sötét hátterében, és feleltél az eskető pap kérdésére.

— Akarod feleségül venni ezt a hajadont?

— Akarom, akarom, százszor akarom — mondtad te a templom hátuljában, pedig az igazi vőlegény még szólni sem tudott meghatottságában.

...És végül tedd a szívedre a kezedet, s úgy esküdjél meg, hogy nem mentél volna el nászúira akár minden ismerősöd helyett, bem táncoltál volna-e bolond módjára minden lánnyal a bálon, nem segítetted volna vinni a nagykendőt vagy téli köpenyt minden szemre- való asszonyság után, ha ezt megengedték volna? Csak felelj igaz lelkedre, hogy hányszor éreztél édes kucsé- berkosár-szagot a régi lóvonaton, ha azon kiránduló fehér ruhás nők ültek ? Hányszor mentél végig a szigeten keresztben és hosszában, ha arról volt szó, hogy valakit újra_ látsz, akit az imént megpillantottál? Hány esztendőt töltöttél el azzal, hogy várjál szívdobogtatva ablakod vagy ajtód mögött könnyű lépteket, amelyeknek, véleményed szerint, kötelességük téged felkeresni, még akkor is, miután elszakadtak tőled? Hányszor ereztél furcsa dalt a torkodban, amikor a reggel lerakosgatta aranyhidait a sétautakra, és Óbudáról a harangszó azt üzente neked első versével:

— Ma végre látni fogod őt, akit egész életedben

Q kívánsz, georgette-ruha lesz rajta, mint az álombéli grófnőkön; piros kalap a fején, mint a cigánybarna leányokon; a kis fehér cipőjét pedig levonja majd egy pádon a selyemharisnyás lábáról, mert rettenetesen elfái-adt az utánad való gyaloglásban...

T