Észak-Magyarország, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-20 / 248. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1978. október 20., péntek Műemléki tanácskozás és avatás Ma és holnap Ózdon: Munkás képzőművészeti körök II. országos kiállítása és találkozója — Manapság sokat medi- tr' az újság a vidéki bejáró dolgozók kulturális életéről és .nnak lehetőségéről. De csak írnak és mi olvasunk, az illetékesek pedig nem is olvasnak olyan értelemben, ahogy az kívánatos lenne — írja levelében dédestapol- csányi olvasónk, Balogh István, a helyi népi együttes vezetője. Mégis arra biztat, hogy foglalkozzunk e témával. E biztatás mellett a közelmúlt két eseménye is arra inspirál, hogy szót váltsunk a bejáró dolgozók helyzetéről, művelődési lehetőségeiről. (Az első alkalommal a megyei művelődési' központ által működtetett öt bejáróklub vezetője találkozott, ezt követően pedig a Szabolcs-Szatmár megyei Művelődési Központ munkatársai látogattak el a taktaharkányi klubba.) Mind levélírónk, mind az említett találkozásokon részt vevők bejáró dolgozókról beszéltek. Bár az elnevezésen valóban nem múlik, mégsem szükségtelen annak rögzítése: a munkahely szempontjából valóban bejárók ők; ám a lakóhely, a kibocsátó (munkaerőt adó) település szempontjából: eljárók. Ezeknek a dolgozóknak a valóságos jelenléte a lakóhely számos és számtalan dolgában nem azonos azokéval, akik helyben találtak munkalehetőséget, Gondolkodásukkal, magatartásukat alakító körülményeikkel és közéleti cselekvéseikkel meghatározóan nem a lakóhely mindennapi életéhez kötődnek — hanem a munkahelyhez, az ipari településhez; többnyire városhoz. Gondoljunk csak a fiatalokra: döntően a munkahelyi KISZ-alapszervezetekben dolgoznak. Oda kötődnek. És, mi sem természetesebb, hogy az eljáró dolgozók munkahelyükön tagjai a szakszervezetnek. Kommunista műszakokon, társadalmi munkaak- ciclkban, patronáló tevékenységben is ott lelkesednek — ahol a munkahelyük van. A gyakorlat tehát azt mutatja: a községekből eljáró dolgozók — egy felmérés szerint megyénk húsz községében 500- nál többre tehető a számuk — a közéleti cselekvés megannyi fórumát, lehetőségét és szervezeti keretét nem otthon, a lakóhelyen —, hanem a munkahelyen találják meg és élnek vele. És a művelődés? Községeinkben járva, a lakóhelyen élők művelődéséről tájékozódva elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb szó ne essék azokról, akik eljárnak a településről, dolgozni. És többnyire az a tapasztalat, hogy kiesnek — így is! — azok köréből, akikre a művelődési intézmény — a község kulturális élete — „számíthat”. Gyakox’ta hallani a megállapítást: „nehezen mozdíthatók ki otthonról”-... De kevesebb az- idejük is, mint a helyben dolgozóké. És legtöbbjüknek nem a nap járásához igazodik a munkaide- je-műszakja. Objektív és szubjektív okok sokasága sorolható. Valóságos magva van mindennek. És a másik oldalnak is. A kérdéseknek. Vajon tudja-e biztosítani, felkészült-e egy községi művelődési intézmény arra, hogy mozgalmas, életteli, valóságos igényeken lapuló művelődési életet szervezzen a lakóhelyen? Azoknak is, akik helyben dolgoznak, élnek és azoknak is, akik más település-, re járnak el dolgozni. Községeink művelődési intézményeinek munkatervében nem, vagy csak nagyon sommásan elintézett tervekkel, megállapításokkal találkozunk: amikor arra keresnénk a választ, hogyan kívánják, mi módon azoknak a művelődési igényét megismerni, kielégíteni, akik nem helyben dolgoznak. Objektív és szubjektív okok — ismét sorolódhatnak. Tény: sok gonddal küzdenek községeink művelődési intézményei általában is. Csak fontoljuk meg: egy négy és fél ezer lakosú község művelődési háza, egy évre, 60 ezer forint támogatást kap. Ebből 50 ezer a béralap. Mi marad? Mire? A bizonytalanság légkörében, az anyagi fedezet biztonságának hiányában hogyan lehet itt például művelődési életet tervezni? Joggal ..panaszol” a népművelő... És, bizonyára joggal fogalmazza mondatait az írásunk elején idézett levél írója is: „Manapság ott tartunk, hogy egy községi tanács nem tud fenntartani egy művelődési otthont” ... Bizony nehéz körülmények között dolgoznak ' megyénk községeiben a művelődési intézmények. Ilyen helyzetben mi vonzót-hívót, igényt- támasztót és kielégítőt tudnak adni azoknak, akik eljárnak naponta dolgozni az adott településről? Vajmi keveset. Maradunk tehát abban: a lakóhelyen egyelőre nincsenek meg az optimális feltételek ahhoz, hogy az eljáró dolgozók művelődési helyzetére külön figyelmet fordítsanak. Marad az: „Nehezen kimozdíthatok, több műszakos munkarendben dolgoznak, művelődésükért a munkahelyek (is) felelősek...” Ténagy József A múzeumi hónap keretében megyei műemléki tanácskozás lesz Miskolcon, október 24-én, kedden délelőtt tiz órai kezdettel. A Herman Ottó Múzeum Szabadság téri előadótermében Erdei Ferenc, az Országos Műemléki Felügyelőség műteremvezető építésze tart előadást a műemléki helyreállítás Borsod " megyei helyzetéről és az adódó problémákról, majd dr. Joó Tibor főosztályvezető a borsodi kastélyokról beszél. Az ülést követően megtekintik a Miskolc környéki helyreállított műemlékeket. Másnap, október 25-én, szerdán 11 órai kezdettel ünneoélyesen átadják a műemlékileg helyreállított gönci „huszita házat” és a benne rendezett kiállítást. Megnyitó beszédet dr. Pusztai Béla, a megyei tanács elnök- helyettese mond, az épületet és a kiállítást pedig dr. Szabadfalvi József megyei múzeumigazgató mutatja be. Két évvel ezelőtt, 1976. november 19-i kezdettel rendezték meg első alkalommal Özdon a munkás képzőművészeti körök közös kiállítását és találkozóját. Ma délután öt órakor a Liszt Ferenc Művelődési Központban megnyílik — az immár biennálé jelleggel visszatérő — második találkozó és tárlat. Az előzetes felhívás alapján az országból 21 szakkör és 11 egyéni alkotó küldte el 685 darab munkáját, festményt, grafikát, plasztikát. A szakmai zsűri éppen egy hónappal ezelőtt látta el munkáját, illetve végezte el a beküldött művek válogatását, és ennek eredményeként összesen 235 alkotást bocsát a tárlatlátogató közönség elé, az ország képzőművészeti körei munkájának legjobb reprezentánsaként. Ebből 77 festmény, 80 grafika, 62 plasztika és 16 a környezetátalakítási terv- és fotódokumentum. A kiállított művek legjobbjainak honorálására a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a Népművelési Intézet, a Borsod megyei Tanács művelődésügyi osztálya és Űzd város Tanácsa ajánlott fel díjakat, összesen 58 ezer forint értékben, amelyeket a mai nyitó ünnepségen adnak át majd a szakköröknek, körvezetőknek, egyéni alkotóknak. Ma délután öt órakor a Liszt Ferenc Művelődési Központban Simó Tibor, a SZOT kulturális osztályának vezetője nyitja meg a kiállítást és találkozót, valamint átadja a zsűri által odaítélt díjakat. Ezt követően az Ózdon vendégszereplő riesai művészegyüttes mutatja be műsorát. Holnap művészetpolitikai tájékoztató előadással kezdődik a foglalkozás, majd a résztvevők három szekcióban — festészeti, grafikai, szobrászati — vitatják meg az időszerű teendőket. A szekcióüléseket országosan ismert körvezető művésztanárok vezetik. A találkozó 13 órakor zárul a Pártoktatók házában tartandó közös ülésen. A kiállítás a Liszt Ferenc Művelődési Központban pedig november 7rig tekinthető meg. Léteznek-e Cicerók? — Ma pedig már nem léteznek Cicerók — mondta rezignálton egykori évfolyamtársam, -aki jó tíz egynéhány éve nap mint nap, hóna alá ' csapja az éppen soros osztálykönyvet, és változatlan lelkesedéssel besiet az órájára. A fenti mondatot egyik beszélgetésünk zárásaként mondta el. Azon keseregtünk, hogy az ember néha a nyaka tövéig belepirul, olyan, nyomda- festéket nem tűrő szavakat hall a játszótéren. Tizenéves, vagy tizenév alatti gyermekeket megirigyel- ■ hetne az a sokszor emlegetett kocsis is, aki pedig a felemlegetések szerint úgy tudta cifrázni, hogy negyedóráig nem ismételte önmagát. De, ha már ezt a kocsist most jómagam is emlegetem, kikívánkozik belőlem egy megjegyzés. Ne tessék félreérteni... szóval... Nem is tudom, mondjam, vagy ne mondjam?... Mégiscsak mondom: szóval, azt a kocsist a mai tizenévesek is megirigyelhetnék. Mert, mint említettem, az negyedóráig is tudta cifrázni; kései, mai utódai viszont csak gyé- recske szókinccsel bírnak, unos-untalan ismételgetik önmagukat. Velős kifejezéseik nem tesznek ki egy tucatot sem, így hát rákényszerülnek az ismétlésekre. A felsorolástól ezúttal — mert tartok tőle, hogy úgyis kihúzná a szerkesztő, és a nyomdászok sem szednék ki — eltekintek. Bárki belehallgathat ugyanis gyermekeink épületes beszélgetéseibe. Hallgatóznia sem kell, ők ugyanis nem pirulnak bele, úgyhogy le se hal- kítják a hangjukat. De keseregtünk máson is Például a harapófogón. Tetszenek ugye tudni, hogy milyen harapófogóról van szó? Arról, amelyikkel úgy kell kihúzni a szót a gyerekből ... Mert a mondatokat is elfelejtették. Vagy elfelejtettük velük? Tegye mindenki a szívére a kezét; vajon hányszor adott csak „iihüm” meg „igen”, „nem” választ, amikor éppen cseperedő csemetéje, mondjuk a főzés, a nagymosás. vagy a padlófelmosás kellős közepén kérdezett valamit? Vagy hányszor dobta oda neki ezt a ke- rekded mondatot: „Jaj, kisfiam!' Jaj, kislányom! (kiki helyettesítse be a megfelelővel), ne zavarj, most nem érek rá!” S hányszor szólt rá csemetéjére ingerülten apuka, „Ha még egyszer megszólalsz, akkor kimégy!”, ha a televízió előtt ülve a gyerek belekotyogott az áhítatos bámulásba. A gyerek nem akart kimenni, ezért aztán csendben maradt. Észre se vette, de megtanulta, legjobb, ha mindig csendben marad. Valahdgy így morfondírozhatott magában: „Ne szólj szám, mert akkor nézhetem a tévét”. Azután az iskola. A tesz- tezés futótűz gyanánt terjedt el. Elég csak az X- eket behúzni, nem kell strapálnia magát a nebulónak azzal, hogy szépen is elmondja, amit jól megtanult. Könnyen elterjedt, de nehéz leszoktatni róla. Pedig hát tudjuk, többet kell szóban feleltetni. Jó, jó — mondhatják, de ettől még nem muszáj trá- gárkodni. S mi? A mi szánkon nem csúszik ki köny- nyedén egy-egy nyomda- festéket nem tűrő kifejezés? Először még restelkedünk, szánkra ütünk, „Jaj!, de ideges vagyok, hogy így kiszaladt”, de később már észre sem vesz- szük ezeket a „kiszaladá- sokat”.’ Tőlünk tanulják a gyerekek, vagy mi tanuljuk tőlük? Kérdés?! Mint ahogy kérdés az is, hogy kj tanítsa meg a szép beszédre a gyerekeket. A tanító, a tanár megfeszülhet, ha odahaza szó nélkül marad a csúnya beszéd, hacsak az utca tanít beszélni. De hát miért így tanít beszélni az utca? Szükség- szerű ez egyáltalán? Vajon miért szaporázzuk a lépteinket egy-egy trágárkodó gyerektársaság mellett, s miért nem fordítva tesszük? Miért mi pirulunk és miért nem ők? Miért nem állunk meg, hogy rájuk szóljunk? A „ne szólj szám, nem fáj fejem” magatartásra mégiscsak mi mutatjuk a példát. Vagy csak az a fontos, hogy a mi gyerekünk el ne tanulja? Tartozom egy vallomással. Az a felemlegetett beszélgetés és ez a sok-sok kérdés mind-mind egy meghívó kapcsán jutott eszembe. Sátoraljaújhelyre invi- nálnak, a ma kezdődő, Édes anyanyelvűnk országos versenyre. Itt és a szomszédos Széphalmon élt a magyar nyelv ügyének egyik legnagyobb, harcosa, Kazinczy Ferenc. Akik oda- sereglenek erre a versenyre, azok persze nemcsak jót mondanak, hanem jól is mondják. „Jót s jól”... Számukra ez a verseny az anyanyelv ünnepe Ha úgy tetszijí, mai kis Cicerók ők, akik megtanulták; szépen beszélni, ez a hétköznapokba is átmenthető ünnep. Dehát miért nem jut több a játszóterekre ezekből a hétköznapi ünnepekből? Csutorás Annamária A hernádnémcti „Hernádvölgye” Mg Termelőszövetkezet BÖK—TEXTIL KONFEKCIÓIPARI technikust munkavédelmi kesztyügyártó üzem vezetésére Fizetés: 19/1977. MÉM—MŰM számú rendelet szerint. \ Jelentkezés a reggeli órákban, a termelőszövetkezet elnökénél, Hernádnémetiben. Értesítjük tisztelt vásárlóinkat, hogy miskolci növényvédőszer- és műtrágyaraktárunkban 1978. OKTÓBER 23-TÓL NOVEMBER 5-IG leltározunk A leltározás ideje alatt az árukiadás szünetel! AGKOKEK Vállalat, Mályi Merengő Pethő János munkája
