Észak-Magyarország, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-15 / 244. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1978. október 15., vasárnap »ara segítségével bólyáznak (bal oldali képünk). Kovács József hajóvezető (jobboldalt). (Laczó József felvételei) Hajnalban nem Mtm a folyó vizét. Lélegzésének párája, tejfehér köd borítja'. A hajósok különösen nem szeretik az ilyen hajnalokat. Alig látni néhány méterre, rövid szünetekkel állandóan meg kell szólaltatni a hajó kürtjét és legalább kétpercenként jelezni kell a hajó rézharangjával. De a ködben a kürt szava a harangszó sem hallatszik messzire. Mostanában a Tiszán ilyenek, ködösek a hajnalok. Az élet azonban nem állhat meg. Ha köd van, akkor is keil hajózni: „Navigare necesse est” — tartja a latin közmondás, vagyis hajózni kell. Ha nem is latinul, de ezt mondta Kovács József, a Tárná kitűző hajó vezetője. — A sűrű köd miatt többször is ki kellett állnunk, ki kellett kötnünk, de aztán mégiscsak továbbindultunk. És megyünk oda, ahová az utasítás szólít. Az erős testalkatú, 48 esztendős hajóvezető már közel 30 éve „vízi ember”, ahogy ezt magáról mondja. Rocsóvezetőként kezdte, aztán uszályon volt matróz, később a Dunát járta a Szent István gőzössel, matrózként, aztán fűtőként, Budapest és Mohács között. Ez amolyan kofahajó volt, mint amilyen a következő hajó, amelyen a Tiszán szolgált, Tiszabura és Szolnok között. A Szatmár gőzösön is fűtő volt, amely Tokaj és Záhony között vontatóként szelte a vizet. Katonaidejében Kovács József, a határőrség műszaki alakulatánál megmaradt „víziembernek” rocsós volt, leszerelése után pedig a folyamrendészetnél szolgált Tokajban, szülőhelyén és jelenlegi lakhelyén is motorcsónakvezetőként. Ezután • kerül az Észak-magyarországi Vízügyi Igazgatósághoz. A tanfolyamok elvégzése után, 1959 óta hajóvezető. Dolgozott a Tárcái vontatón, ‘segédjégtörőn, a Jégvirág I-en, a Hernádon, a Tokajon és 1973 óta már egyfolytában a Tárná kitűző hajó vezetője. — Nagyon jó kis hajó ez — mondotta. — Ügyes, kismerülésű, könnyű vele dolgozni, jól lehet vele manőverezni. Egy baja van, hogy magas építése miatt kissé labilis, könnyen billen. Egyébként 95 lóerős Csepel diesel motor hajtja, hegymenetben 14—15 kilométer, völgymenetben 18—20 kilométert tudunk megtenni vele óránként. A hajó valóban kicsi. Azzal a céllal építették, bocsátották annak idején vízre, hogy a mederkitűzés munkáját végezze, bólyák- kal megjelölje a hajóutak irányát. Feladata még, a fo- lyamkilométer-táblák karbantartása, és az úgynevezett cserjézés, ami azt jelenti, hogy a táblák körül száz méter térségben meg kell tisztítani a paroldalt minden növényzettől, hogy a táblák jól látszódjanák. A legfelelősségteljesebb munka tehát a bólyázás, hiszen az általuk kitűzött úton haladnak a többi hajók, vontatók, uszályok. A bólyázás pedig nem könnyű munka. Igaz, a hajón erre a célra van két kisebb daru, de áz 55 kilogramm súlyú szikla, kétkapás horgonyok és a 130 kilogramm súlyú bólyák vízre tevése nem kis feladat, hiszen a hajón csak hárman, illetve négyen dolgoznak. A megfelelő helyeken a bólyákat a daruval vízre bocsátják, utána a horgonyokat drótkötéllel utánavetik. Ahogy a nap melege fölszippantja a ködöt, úgy lesz könnyebb a hajósok munkája, s úgy javult a kedélyállapotuk is. A víztükör nyugodt, a hűvös szél gyors villanású hullámokat kerget.. A folyó vize, víztükre olyan, mintha hídbőrözne. A tiszta, napfényes időben a hajóvezető gyorsabb mozgást engedélyez a hajónak. A hajónak, a kitűző hajónak, amely, valóban kicsi. A hajókon általában, még a legnagyobbakon is, takarékoskodnak a hellyel. Ezen a kis hajón viszont valóban nagyon szűkén vannak. Keskenyek és meredekek a lépcsőle, szűkek és túlzsúfoltnak hatnak a hajófülkék, amelyekben egymás mellé és fölé „szorulnak” az ágyak. Ez önmagában is arra készteti az embereket, hogy maximálisan igazodjanak egymáshoz. A hajó, minden hajó megköveteli,. a rajta élő emberektől az asszimilélódást. az egymáshoz való alkalmazkodás tudományát. Ez a kis hajó pedig ezt nemcsak feltételezi, hanem kötelezővé tesrt. Hiszen általában hétfőn reggel indulnak el otthonról, a tokaji kikötőből és rendszerint csak szombat délben térnek oda vissza. S addig a három embernek, Kovács József hajóvezetőnek, Erdős Gábor gépésznek és Lados Györgynek mindvégig nagyon jól meg kell tudni érteni egymást. És meg is értik. Hiszen víziemberek, több éve megtanulták és alkalmazzák a gyakorlatban ezt a „tudományt”. A hajósélet, vagy az élet a hajón igazi közösségi élet, mióta hajó van a világon. Egymásra vannak utalva, egymás nélkül szinte meg sem moccanhatnak, Együtt dolgoznak a kemény munkában, együtt töltik távol családjuktól a tényleges munkaidőnél sokkal több szabad idejüket. Szerencsére az ÉVIZIG viszonylag jól felszereli a hajót. Van rajta hűtőszekrény, amiben tárolják az otthonról hozott főzéshez szükséges nyersanyagot, van televízió, van rádió. Hajón csak olyan emberek szolgálhatnak, akik jól megértik, kiegészítik egymást A Tárná nevet viselő kitűző hajó speciális feladatok elvégzését látja el. De ha kell, például árvíz idején befogják kisebb vontatási munkákra, vagy homokzsák szállításra is. És ezt is jól ellátják, mint ahogy a hajón szolgálatot teljesítők árvízvédelmi kitüntetése is mutatja. Kovács József ezenkívül akiváló hajóvezető vállalati kitüntetés birtokosa is. Hajós volt a keresztapja, a nagybátyja is, s azt tartja magáról, hogy már ő sem tud meglenni víz nélkül. Amikor leszálltunk a hajóról, a folyó vize zöld volt, mint a parton az akácfák levele. Köszöntésül hosszan megszólaltatták a hajókürtöt és megkongatták a hajóharangot.' Az járt eszemben, amit a hajóvezető mondott búcsúzóul: „Nekünk, víziembereknek nem létezik kis hajó és nagy hajó. • Csak hajó van ...” Oravec János Áll már a sátor. Mézeskalácsbabák kelletik magukat a pulton, mellettük békés egyetértésben műanyag pisztolyok, műanyag banditák célozzák az út másik oldalán lévő kocsma bejáratot. Reggel van, kilenc óra. Búcsú napja, vasárnap. Fekete ruhában, fekete kalapban, vakító, hószínű ingben igyekszik két dereshajú bácsika a templom felé. Előtte azért illik bemenni a kocsmába, nem mintha otthon nem volna még pár liter torokkaparó, de hát amit itt iszik az ember, nem egyedül issza ... A sátrasok is fáznak. Előkerül a pult alól a félliteres üveg, kínálják egymást, hadd teljen az idő, néhány gyerek érkezik a sátrak elé, nézik a kipakolt árut,' számolják a pénzt, amit otthon kaptak — mire futja? — Gyertek fiúk, gyertek lányok, itten mindent megtaláltok ! — harsánykodik két korty között magafaragta versikéjével az eladó. Csak úgy megszokásból, hiszen a búcsú, az igazi búcsú csak később kezdődik . ... B. valamikor módos gazda volt. Elsősége a falunak; földje, jószágai, szőlője emelte ki a többi nincstelen társa közül. Ügy, ahogy ez ekkor szokás volt, összejártak a módosabbak, együtt voltak mindenhol. Bálban, munkában, mulatságban ... És a háborúba is együtt mentek, igaz, azt, hogy ki kivel került egy vagonba, már nem a holdak, a tőkék és a marhák száma döntötte el. És a puskagolyó, a gránátrepesz sem így tett különbséget közöttük. B. féllábon jött haza 43-ban. A másikat egy szilánk vitte el. Cimborái közül csak ketten értek vissza a hosszú útról. A másik , már meghalt, ő meg egyedül maradt azok között, akiket ezelőtt negyven évvel még semmibe sem nézett ' — Hagytak azért egy küs földet, tekintetted erre — mutat a mankóra. — Akadt egy asszony is, akit azelőtt észre sem vettem. Eléldegélünk most már csendesen. A fiaim derék emberek. Unokáim is vannak. Régebben még mesélget- tem nekik, hogyan, miképpen harcoltam, sebesültem meg. Ma már nem érdekli őket. Ebben a faluban, ugyanúgy, mint máshol, nagy becsülete volt egykor a búcsúknak. Készült rá mindenki. — Ma elég egy megrakott asztal, egy-két pbhár bor. Vendégvárásra. De már nem két napig tart az ünnep, mint egykor. Persze — mondja, miközben hóna alá veszi a mankót — vannak ma is tehetősebbek. Ök másként csinálják, de az sem az igazi . „ A presszóban zenegép is van. De most mégis egy nagyhangú srác énekel, s miközben hadonászik karjaival, a kezében lévő sörös üvegből ki-kilöttyen az ital a földre. A felszolgáló alig tudja lebeszélni a produkció folytatásáról. Lerogy a szomszédos asztalhoz, ahol a haverok ülnek. Laposan pislog körbe, azután kiszúr valakit. Feltá- pászkodik, s megáll mellette. Az, kínosan vigyorogva próbál ellenkezni, vele. — Iszol a sörömből, vagy rádborítom az asztalt! — Közben megragadja vállán a kabátot. A fiú mit tehetne? Elveszi a félig telt üveget és iszik. A másik visszatántorog a helyére, s elégedetten elbóbiskol a sörfoltos asztalon. Haverjai feje felett beszélgetnek az esti bálról. Búcsú van, s ilyenkor mindig történhet valami... Négyen járják a falut. Az egyik pár a jobb, a másik a bal oldalon nyitogat- ja a kapukat. Tavaly is itt voltak, most miért ne jönnének? — Egy kis igazi muzsikát? — kérdi az öregebb, hegedűjét lóbálva, miközben már bent is van a verandán. Kis alacsony cigányember, mielőtt választ kapna, már húzza is. A kontrás kifelé pislog, az utcára, ahol négyen vagy öten ballagnak a buszmegálló felé. — Gyere Feri, játsszunk inkább nekik — mutat vonójával a tántorgó társaság felé. Feri megáll a nóta közepén, s a kapott húszast összegyűrve, siet utánuk társával. Régi búcsúk. 1 r Az anyóka, aki a kapuban nézi a szemben levő házhoz beálló autót, legyint. — Nem igazi már ez..: Nincs benne az a hangulat, szeretet, ami egykoron. Ez hiányzik nekem, s ez már sosem jön vissza. Idegenek jönnek, ha jönnek, mindenfelől. A szomszédok sem úgy néznek már egymásra, mint valamikor. Hiába —. teszi hozzá csendesen — mi már csali nem tudunk együtt változni ezzel az össze-vissza világgal ... Pusztafalvi Tivadar Valkó befordult az H ismerős utcába, és nyomban elfogta a szorongás. A tűzoltók most is ott könyököltek a kapun — szép őszi délután volt —, mint mindig, nézték, bogy vonul Valkó meglátogatni azt a „szegény gyereket”. Biztos még a naptárban is megjelölik, amikor itt járok — gondolta kajánul — sőt, értekezleten napirendi pont lehel: Ez a Valkó, kérem, nem törődik a gyerekével, már több mint egy hónapja nem láttuk ... Na, persze, igaz, ezek a kuksolok úgy nézték végig innét, a kapuból a házasságát, mint valami színi- • előadást. Elköltözéseit, visz- szahurcolkodásait. S egyszer — ezt a megaláztatást — teletömött táskája lefordult a bicikliről, ott előttük. . Ketten is odasiettek, hogy. segítsenek neki újból felpakolni. — Jó estét — köszönt el tőlük Valkó — köszönöm, tette hozzá kelletlenül. Hátra sem fordulva tolta — akkor éppen az anyjához — a rossz biciklit, a két kormányon dugig tömött sportszatyrokkal. Most már nem vonják kérdőre, nem vallatják, mint régen, ha elfelejt, köszönni az ismerősöknek. Az anyósa gondosan számon tartotta kihagyásait, és családi tanács előtt leszedte róla a keresztvizet; — Mit hallok már megint? A szőke néni, a Babi néni, a Teri néni, a Jóska bácsi. ^ Szégyent hozol ránk! Ez a te intelligenciád? Mindig az intelligenciájával gyűlt meg a baja. Pont neki! Kész, vége ezeknek az időknek. S a röhej az, hogy azóta kedvet kapott a köszöngetésre. Jó hangosan, látványosan üdvözöl mindenkit. „Hát igen, a régi szép idők ... Amikor még idejártam .. „ haza 1” A háta is beleborsódzott ebbe a „hazába”. Két év tökéletesen elég volt ahhoz, hogy ellenszenv kölcsönös utálattá, majd gyűlöletté sűrűsödjön. — „Apósélcnál lakni...” — szokta mondani a barátainak, ha szóba került az otthoni helyzet. — „Ez egy büntetőjogi kifejezés”. Az artézi kút szürkére mázolva ott állt az út túlsó felén, a „házukkal” szemben. Mennyit pancsoltak itt kettesben a fiával: a hosszú kószálások után itt mosták le a gumicsizmájukat, Lacié kis piros volt, az övé meg nagy fekete. Azaz, hogy az apósáé. A szobafestőé, akinek mindene volt, sőt mindenből kettő — bebiztosítva magát szükség esetére. A krumplit is ott szokták mosni, meg a salátát a vasárnapi ebédhez; Lacika boldogan tocsogott a tócsában; s aztán az első erőpróba, amikor sikerült lenyomni a kút kallantyúját, és förcskölve zúdult ki a víz a csövön ... — Mi ketten, férfiak — szokta mondani a fiának Valkó — mi tudjuk, mi megcsináljuk... Játszottak, ha kellett, ha nem: „Mi, férfiak, majd mi megmutatjuk”... Az orvosnál, ha Lacika félt az oltártól: „Mi, férfiak, nem sírunk” — és Lacika elhallgatott, ha elesett, és vérző térddel rohant be a konyhába, s persze bőgve — a „Mi, férfiak” — rögtön segített... Ha az anyósa főzőkanállal sem tudta evésre bírni unokáját, Valkó csak any- nyit mondott: — Mi, férfiak, ha akarjuk, megesz- szük az egész világot! — és Lacika máris • .versenyt evett az apjával. — Apás gyerek. Bele van bolondulva az apjába, le sem lehet vakarni róla — dicsekedett a felesége, a kis vöröshajú nő. A fürdőszoba polcáról sohasem fogyott ki a Zauberton. Valkó útközben előre érezte a keserűségetj^^mit a gyerek ragaszkodása ébreszt benne. Már félt is ettől az érzéstől; felkavarta, tehetetlenné nyomorította. Ahogy a vaskos, piszkos körmű ujjak a kezébe kapaszkodtak, és a megszokott mondat: Apu, hová megyünk? — hát arról jobb nem beszélni, ölni tudott volna. S csak mentek, egymásba fogódzva, mintha még mindig... tartana. Az apja, meg a fia. Fél éve, amióta átköltözött egy másik városba, ritkábbak lettek a látogatásai. Lelkiismeretfurdalása volt amiatt a nő miatt is, aki mostanában feltűpt az éleiében. Mert az idejét ő kötötte le, ő szabta meg, mikor ér rá. Nem úgy, hogy nem engedte el: úgy magához szoktatta, mint egy magatehetetlen csecsemőt. S Valkm már csak az ő áramában érezte magát jól, ß ha el kellett utaznia, úgy ment, mint akit amputálni visznek. De tudta, H*! F « Í j ^ Péntek ^ imre: Szevasz, tß csiilß közi j^i| i
