Észak-Magyarország, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-08 / 185. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1978. augusztus 8., kedd A képernyő előtt Játék es jdtékocskák Negyedik forduló címmel láttuk a Felvidéki Judit rendez­te, csupa fiatalság tévéjátékot. Fiatal emberek életében sors­fordulót jelentő esemény körül bonyolódott a játék. Főis­kolai felvételi eredményhirdetésére készülő fiatalok jönnek össze, akik közül kettő már tudja, hogy őket felvették, a másik négy viszont erről nem tud, s izgalommal várja az értesítést. A szűkkörű baráti összejövetelen a beszélgetések­ből, önvallomásokból emberi hitelű kép alakul ki a szereplő fiatalok hivatástudatáról, a választott pálya iránti elkötele­zettségről, majd — miután kitudódik, hogy ketten már a szerencsés kiválasztottak közé tartoznak, a többiek pedig 'lemondhatnak reményeikről — azt is megérezhetjük, hogy a felvételi vizsga izgalmaiban látszólag összekovácsolódott kis közösség milyen hirtelen esik szét, legalábbis a két kivá­lasztott máris mennyire kívülkerült baráti körén. A felvéte­lizők a játékbeli esetben a Színház- és Filmművészeti Főis­kola filmrendezői szakára készülnek, felvételi vizsgamun­kájukat, egy háromperces kisílilmet. hattagú teamben kel­lett elkészíteniük, tehát körülményeik merőben mások, mint az egyéb felsőoktatási intézmények felvételizőinek. S mert ez a körülmény meglehetősen behatárolta a szereplők élmé­nyeit, gondolatait, a kudarc, a választott életpályától eltávo­lítás élménye erősen e szűk szakmai körre zsugorodott, vi­szonylag keveset érzetetett meg abból, amit éppen két-há- rom hete sok-sok ezer hazai felvételiző átélt. Ezt az általá­nosabb mondandót nagyrészt pótolta a film tisztasága, a fia­talság varázsa, s a helyenként lelassult tempóban körüljárt témának az adott körön belüli hitele. * Tizennégy játékocska — ha jól számolom — sorakozott a Szilágyi András szerkesztette és Palásthy György rendezte csokorba a Második otthonunk című, eddig vitatható értékű összeállításokkal „jeleskedett” sorozat legújabb darabjában, A munkahelyben. Először azt jegyezzük fel, mi volt ez újabb csokor erénye a korábbiakkal szemben. Egyszerűen az, hogy hiányoztak belőle az inlerjúszerűségek, amelyekkel koráb­ban a betétek valószerűségét igyekeztek — teljes sikertelen­séggel — elhitetni. Rendelőintézetben orvosokkal beszéltek, máshoz más szakmabeliekkel, hogy a kitalált szituációkat valóságelemekkel tarkítsák, s valami nehezen emészthető hibridet állítsanak elő. Most ez a kínos interjú-betétsor sze­rencsére elmaradt. Volt viszont — újabb és régebbi karco­latok, humoreszkek felhasználásával — jelenet az új belépő munkakedvéről, az Egyetértés brigád életének fonákságairól, az újítók és újítások kezeléséről, a, munkahelyi lógásokról, meg arról, hogy egy ügyes számítási trükkel kimutatható, mennyire semmit sem dolgozunk; volt jelenet a magánel­foglaltságok miatti távolmaradásokról, a női egyenjogúság­ról, a nyugdíjba küldésről, a reklamációról, illetve a „kéz ke­zet mos”-ról, az üzemi konyha és a munkásfelvétel összefüg­géseiről, a diákok üzemi munkájáról, a nők megbecsüléséről, meg arról, hogy mindig a főnöknek van igaza. „Érdekesség”, hogy csupa negatív vonás jellemzi munkahelyi életünket, a fonákságok többségben a munkások körében jelentkeztek e hetvenperces összeállítás tükrében. Az egyes jelenetek szín­vonala meglehetősen hullámzó volt, a legtöbb hírlapi köz­lésre, tehát olvasásra készült, s a legjobb vicc is másként hat lefényképezve, esetleg villámtréfából jelenetté tupíroz- va, különösen ha mondandója első megjelenése óta már köz­hellyé kopott. A legtalálóbb, és napjainkban is legaktuáli­sabb téma az újító elzárása a nyilvánosság elől, ezért ennek kidolgozása több gondot érdemelt volna. így is kiemelkedett a viccelődés-tengerből. Benedek Miklós Hétfőn délután nyílt: Nagy Sándor Zoltán tárlata A miskolci Művészeti és Propaganda Iroda Kossuth ut­ca 11. alatti kiállítóhelyén, a Mini Galériában Nagy Sán­dor Zoltán budapesti festő­művész tárlata látható napja­inkban. Aki a plakát, vagy meghívó sarkallására megy el a tárlatot megtekinteni, meg­lepődik, hogy festőművész tárlatán egyetlen festményt sem lát —, akik közelebbről ismerik a művész tevékeny­ségét, elmondják, hogy ké­pei, illetve festményei egyéb­ként is messze eltérnek a ha­gyományos táblaképektől —, hanem nagyméretű rajzolóit és négy kisplasztikát, kismé­retű szobrot. Nem feladatunk kutatni, festőművész miért ezzel az anyaggal mutatkozik be. il­letve ilyen anyag esetén mi­ért kap a plakáton és meg­hívón hangsúlyt a festőmű­vész megjelölés. Feltehetően az alkotó többoldalúságának jelzésére. Mi azt nézzük, amit láthatunk. A nagyméretű rajzok — húsz ecsetrajz diópáccal — gyakorlatilag két témát jár­nak körül, mindkét esetben azonos megközelítéssel, azo­nos kifejezési eszközökkel. Az egyik témát így fogalmazhat­nánk meg: változatok bohó­cokra és bolondokra. Nagy ívű, lendületes vonások idé­zik elénk a csúcsos saokát vi­selő, fodros gallérú, többség­ben gyűrött arcú bohócokat, ' többször hangszert is tarta­nak a kezükben, valami ke­serűség lengi be valameny- nyiüket, mintha a társadal­mon kívül rekesztődtek vol­na. Ez jellemzi még a Kar­rierista könyvvel című lapot is, talán azt jelezve, hogy ezt az embertípust is a társadal­mon kívülre soroljuk. A rajzuk szűkszavúak, kevés, de igen jellegzetes vonással jelenítik meg a művész mon­dandóját. A lapok kisebb ré­sze — hat darab — vetkőző aktokat, szerelmi mozzanato­kat ábrázol, ez utóbbiak ese­tében itt-ott szokatlan nyílt­sággal. Már a bohócoknál is elmondhattuk volna, de a másik csoport lapjain látható dús idomú, olykor már visz- szataszitóan elomló nőalakok Fellini vízióit, filmjeinek extrém alakjait juttatják eszünkbe. Csakúgy mint a négy kisplasztika aktjai. E nőfigurák és a bohócok együttes jelenléte feltétlenül valami ilyen hatást sejtet, ami semmiképpen sem baj, ha a művész meg tud állni a modorosság innenső határán. * A kiállítás anyagát ez év tavaszán Budapesten, a Heli­kon Galériában láthatta a közönség. Miskolcon most egy hónapig látható. Tegnap dél­után — a megnyitáskor — dr. Végvári Lajos művészet- történész ajánlotta a tárlatot a látogatók figyelmébe. (bm) Ha szól a citera... Nem tudom, ki hogy van vele, de engem mindig mély­ségesen meghat, amikor egy idős parasztember hangszert vesz a kezébe. Amikor a ne­héz munkától elnehezedett ujjak keresik a furulya lyu­kait, a tárogató billentyűit, a citera húrjait,' hogy azután — életet adva a zeneszer­számnak — valami ősösztön­ből táplálkozó délceg tartás­sal, elhitető erővel, sajátja­ként szólaltassák meg azt a kincset, amit magyar népdal­nak nevezünk. így volt ez vasárnap dél­után is Leninvárosban, az óvárosi kultúrházban, ami­kor Hudák Józsi bácsi állt egyszál maga a színpadon, hogy tárogatóján régi kuruc dalokat játsszon. És az idős encsi ember csak egy volt a cietrazenekarok leninvarosi találkozójának számos — és azonnal hadd tegyem hozzá — kitűnő szereplője közül. Három évvel ezelőtt Bakos József, a mezőkeresztesi szo­bafestő és citerakészítő mes­ter, a helyi nagy hírű nép­dalkor régi tagja volt a kez­deményezője a Borsod megyei citerazenekarok első találko­zójának. Azóta átvette a ren­dezés és szervezés gondját a leninvárosi Derkovits Gyula Művelődési Központ, és most immár a harmadik ilyen ta­lálkozóról számolhatok be. Vasárnap délután kezdődött a hivatalos program, és a késő esti órákban jó hangu­latú, közös dalolásokkal fe­jeződött be. Szerencsém volt hallani a most szereplő együtteseket tavaly ilyenkor is. Hallatlan a fejlődés, amit e röpke év alatt elértek. Itt, Borsod me­gyében. ahol a táj nem is igazán hazája a citeramuzsi- kának. Azt mondják, az iga­zi citerások az Alföldön él­nek. De bátran állíthatom, hogy az Alföldön sem válta­nának szégyent együtteseink. Egészen magas színvonalú volt például a leninvárosi ze­nekar. Erről az 'együttesről, és vezetőjükről, Balogh Sán­dorról, akinek mindegy, hogy citera, hegedű, síp, furulya vagy doromb kerül a kezébe — sokat fogunk még hallani. Nem véletlen, hogy az első helyet és vezetőjük a külön- díjat is elnyerte. De említhe­tem az aszalói Palócs testvé­reket,,, akik' hárman egy ra­gyogó kis együttest hoztak létre, vagy a virtuóz mező­keresztesi citerásokat. (Varsányi) Vásár, giccs nélkül Az Avasalja még nem lá­tott ilyen vásárt. Vásári zsi- bongás alku és giccs nélkül. A Szabadság téren rendezték meg a népművészeti vásárt vasárnap. Borsod népművé­szein kívül az ország min­den tájáról érkeztek „vásá­rozók”. A szebbnél szebb nép- művészeti alkotások hamar gazdára találtak. Képeink a vásárban készültek. Vásár a tükörben, tükör a vásárban (felső kép). A hí­res csikóbőrös kulacs és az úgynevezett sallang. Újváro­si Imre bőrműves, népi ipar­művész Debrecenből hozta el termékeit (jobbra lenn). Hor­dók és fonott áruk minden mennyiségben (balra lenn). Laczó József felvételei Miről beszéltek a fafaragók? Miskolc adott helyet az amatőr fafaragók I. országos konferenciájának. A Molnár Béla Ifjúsági és Üttörőház- ban — az elmúlt hét végén — a „bicskás emberek” sza­vakkal próbáltak hagyományt teremteni, folytatni érdeme- set-szülcségeset alkotni. A konferencia résztvevői doku­mentumot fogadtak el, mely­ben javaslatot terjesztenek az országban élő fafaragók tá­bora és a közművelődés irá­nyítói elé. * Ma, amikor „divatba jött” a népművészet, mind gyak­rabban vetődik fel a kérdés: lépést tartottunk-e az érdek­lődéssel? Lépést tartottunk-e a felkészülésben, megterem­tettük-e a megismertetés, a megismerés feltételeit? A fa­faragók a miskolci konferen­cián azt állapították meg. hogy „ ... igen kevés lehető­ség van a népművészet ezen ágának megismerésére, ezért kérik az illetékeseket, kezde­ményezzék és támogassák er­kölcsileg és anyagilag a népi bútorművészet és más fara­gott tárgyakról szóló képes tanulmányok, kép- és rajz- gvűjtemények. színes dia- és képeslapsorozatok kiadását...” Az igény jogos. Divatból nem lehet faragni; művésze­tet nem lehet kitalálni, csak folytatni — mondotta az esz­mecserén az egyik faragó. Mint minden mást, ezt is az alapoknál kell kezdeni. Elő­ször tehát: meg kell ismerni a népi faragóművészetet. Mégis, tette fel a kérdést már az első felszólaló: kell-e ma jármot faragni, ha már sehol nem használják? Szük­séges-e fatányért faragni, ha már senki nem eszik belőle? Mi a fontos: a funkció, a forma, a díszítés? A kérdést, más példákkal, mások is fel­tették. Végül is, a válaszok abban egységesültek, amit az első felszólaló is hangsúlyo­zott, s amit a konferencia megerősített: „A fafaragók vállalják népük formakészítő és díszítő hagyományát, és a művészi anyanyelv elsajátí­tására a hagyományos tár­gyak másolását tartják alkal­mas formának”. Továbblépni csak erről az alapról lehet. Üjraalkotni, új funkciót ta­lálni, mai életünkbe illeszthe­tő valódi értékű faragásokat készíteni. (A gyermek is ugyanazokat a szavakat mondja-ismétli, amikor be­szélni tanul — fogalmazta ideillően egy résztvevő). E témához is szorosan kap­csolódik az, amit majd’ min­den felszólaló fontosnak tar­tott megemlíteni: a közízlés, az árusítás problémája. Szen­vedélyesen szóltak a „vitrin­művészetről”, a csónaklakkos- giccsekről, a „megrendelő­ízlésről”. Sürgették a valódi értékes, a népművészetből táplálkozó alkotások kiállítási lehetőségének gyarapítását. A vitavezető ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozta: a nagy tö­meg jobb ízléssel rendelke­zik, mint azok a megrende­lők, akik azt hiszik, hogy a nagy tömegnek az agyon­faragott, agyoncifrázott fa­tárgyak kellenek. Mindenki egyetértett azzal a faragóval, aki e téma kapcsán így vé­lekedett: „Amatőrök vagyunk, nem világra szóló alkotáso­kat várnak tőlünk. De anyag és gondolat nemes egyszerű­ségben jelenjen meg: ez mindnyájunk feladata. Csak tiszta, értékes alkotásokkal tudunk küzdeni a kispolgári ízlés ellen”. A fafaragók, amikor hitet tettek a hagyományok ápolá­sa, folytatása mellett, egy­ben meg is kötötték a kezü­ket. Mert a szériatermelés elviszi a faragó kezét és gon­dolkodását. Mert akit az anyagiak vezetnek, az zsák­utcába jut. A nehezebb fel­adatot vállalták fel, mert: „Nehezebb a dolga annak, aki kitart’’... Ezért is említjük meg a konferencián többször meg­fogalmazódott igényt: a zsű­rizések ne „tetszik, nem tet­szik” alapon történjenek; legalább azt kéne elérni, hog" az alkotó közösségek kapja­nak szakértő zsűrizést; te­kintsenek rájuk és mondják el véleményüket... Mi is csak ebben az esetben lehe­tünk majd tanúi és „vevői” annak, amit a konferencia résztvevői így .fogalmaztak meg: „A népi faragóművészet ..anyanyelvének” elsaiátítása után a hagyománvból meg­ismert művészi ízlés segítsé­gével lehet, a mai kor szük­ségleteinek kielégítésére, tár­gyakat alkotni házi eszközök­ben, bútorban, gyermekjáték­ban”. Ez az utolsó zó — gyermekjáték — nem mint­egy véletlenül. nalmozás.<ert került a fenti rr"-ndatbe A gyem.ekekről sokan szóltak a két nap során. * Csak jelzésekre szorítkoz­hattunk mindabból, amiről az amatőr fafaragók első or­szágos konferenciájukon szól­tak. Nem világot megváltani akarnak — „csak” minden­napjaink értelmesebbe, hasz­nosabbá formálásához kíván­nak a maguk ereiével hoz­zájárulni. S ebben segítségük­re lenni: kötelessége minden hivatásos illetékesnek ... Tcnagy József

Next

/
Thumbnails
Contents