Észak-Magyarország, 1978. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-16 / 166. szám
1978. július 16,, vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 j Az óra háromnegyed hatkor kegyetlen pontossággal csörög. Egy perc, csak még egy perc ... Egy szunditás- nyi. Anyu lpenéz. i Nem szól, csak benéz. ' Ölomkéz. Ólomláb. Hogy régen süt a nap? Az emberek egy része már munkahelyén van? Hát t- persze. — Anyu! Ma nem megyek a fél hetes busszal. _ ■> — Tegnap is, meg tegnapelőtt is ... a többiek negyed nyolcra jöttek. Igen, a munkavezető is. Aztán elmentek a boltba. Reggeliztek. Kávéztak. Tegnap meg is kérdezték: ..Julika. nem eszik velünk?” Mondtam, én otthon szoktam reggelizni. Nyolcig csak lóbáz- tam a lábam. Minek legyek ott hétre? — Azért... hogy... (Egek niit mondjak neki?) — Alii munkakezdésre megy, vagyis: amikor igazán megkezdik a munkát, az elkésik? Én a későbbi busszal megyek inkább ... — Nem! Nem. kislányom, ezt vállaltad. Nem szól. Néz. Szemében a kimondatlan kérdés: ők nem? Ajjaj, alighanem elég lett volna jövő nyáron munkába küldeni ezt a kislányt — gondolja az édesanyja ... Jövőre? Miért, mi lesz jövőre?.., * — Sajnos, lemaradtak a fiúk vészesen közeledik az átadás. Azt kérném a brigádtól, vállalják el a z.-i építők segítségét.. Két hét, ha rávernek. És a nyereség. az közös. Túlóraelszámolás jár, lakás IBUSZ- szobákban. Rendkívüli szabad szombat, utazásra költségtérítés. Ebéd á la carte az étteremben, számolják el. De ne az első osztályúban egyenek! A brigádvezető a fejét vakarja. J— Na, fiúk...? — kérdi. Mert hogy sokat adnak a közös megegyezésre. — így lehet róla szó.. 1 — dünnyögik négyen. De mindenütt van ötödik kerék. — Nem lehetne minden nap hazajönni? — kérdi az ötödik. — Hetven—nyolcvan kilométerről? Hogy az ördögbe? Ráér maga vonatozni ? — Azt nem, Azt biztos nem. — Hát... ? — A vállalat kocsijával. Nem maga mondta, hogy milyen fontos? Azt azért nem merik mondani, hogy „az áldóját!” Vakarózás, számítgatás: mennyi is lenne a kötbér? Mennyi a kocsiköltség és mennyi lenne a szállás-étkezés ? Folytassam? Teljes a diadal. Mármint az ötödik kerék diadala. — Na, ti maflák! — vigyorog. — Miért nem kértünk rögtön helikoptert? — A polád.., azt fogd be. És iöleg szégyelri! — mondja rá egy öreg szaki. De igaz, ami igaz: négyen nem tudnak végezni. * „És mit mondott az anyukád? Apróbb, vagy nagyobb krumplit adjak? Főzni lesz, sütni, vagy ...” — Nem tudom. Csak véget ne tessék bele rakni, azt az egyet mondta — — hümmög a gyerek. — Azt a másik pultnál kell mondani, te csacsi... ! A „csacsi” tegnap is kikapott, mert három pari- zer-vég is volt tíz dekában. Es az összes létező puha, lottyadt paradicsomot ő kapta meg. És mert... ha van égett kenyér , az neki jut. Csupa kínlódás ez az élet. El kell menni, és utána hallgatni,1 hogy milyen ügyetlen az ember gyereke. hogy mindig becsapják ... Hát . igen. A gyereket könnyebb becsapni. Könv- nyebb, mint a felnőttet Csak sokkal erkölcstelenebb. Ez a kisfiú már azt se érti. miért ilyen kedves vele ez az eladó néni. Talán mert neki is ekkora a kisfia? De hát az ő édesanyja nem olyan bizakodó, hogy azt is megmondja: apróbb, vagy nagyobb krumplit kérjen. — Tessék adni olyan . olyan közepeset. Mi meg tegyük hozzá: az eladónőnek meg szakmaszeretetből — jelest! (Szőke) A SZEME, a tekintete nem öreg. Halványkék es fürge. — Hány esztendős? — Kilencven leszek. — Mikor? — Az egri búcsúkor tótom be ... nem is tudom mikor ... Augusztusban? __ I gazán nem tudom ... Az évek az arcán, a termeten mérhetők. Az előbbi ráncos, az utóbbi bolralá- maszkodó. De a szeme, a tekintete halványkék és • fürge. — Az egészség? «— Az megvóna, nincs azzal semmi bajom. Csak az erő! Erőm nincs! — Étvágy? — Hál’ istennek az is van. Pedig öt ven esztendeje nincs fogam, rágni nem tudok, de azért mindent megeszek valahogy. Szüle. Mari szüle. Amikor először találkoztunk, a cserépváraljai öregek napközi otthonában, akkor hallottam, így szólítják a többiek. — Hát! Így hí’ mindenki, szülének. Még az iskolásgyerekek is. — Maga a legöregebb itt Váralján? — Asszonyban én. Amúgy az öreg Boza. Bo- za János, ö tán van százkét éves is. Előkerül a személyi igazolvány a ládafiából. Lássuk csak, mikor is van az az egri búcsú ? Takács Ist- vénné, Siket Mária, született 18Í111. szeptember 16-án. Gyerekkor... — Még pólyás vótarn, szüretkor beleejtettek a szőlőskádba. Akkor még nem is szüretnek hittük, úgy mondták zabról tak . .. De nem lett semmi bajom ... Anyámnak mindig menni kellett... — Emlékszik az esküvőjére? — Hogyne! Vízkeresztkor tartottuk. Húszéves vótarn. özvegyemberhez mentem, neki vót három gyereke. Régen, nagyon régen. Mert a ház nagyon öreg. Nádíe- deles, rajta kátránypapir. A fehérre meszelt falak, tisztán ragyognak. — Az uram apjáé volt ez a ház. Ö sem tudta mikor épült. A személyi igazolványban a fénykép alatt három kereszt. — Iskolába nem járt? — Jártam én! Kijártam én mindet. — És az írás? •— írni, olvasni nem tudok. Mindig a tanító gyerekei mellett kellett lennem. Afféle pesztonka Vota m. Kilenc évtized ... — Födünk csak a vége felé vót. Aratni, lát vágni, summásnak jártunk. Meg- vótunk. Ennivaló vót, dó- goztunk mindig. Ez vót az életünk. Fénykép a falon. Vásári festménynek tűnik. Barna fakeretből kaekiás bajszú katona, kicsattanó arcú menyecske néz rám. Természetellenesek a színek. Furcsállom is. — Maguk? — Mink. — Hol készült? Felső- Ausztriában. Meg az első háborúkor. Az uram ott vót fogolyőrzö. — Elment hozzá? — El én! — Merre járt még? — Kövesden, Miskóeon, Pesten, Csapon. Ernődön, mint summás jártam. * ÜLÜNK egymás mellett a hajdanvolt kocsma helyiségében. Odakint tűz a nap. idebent homály van. A falon háziáldás. Hol hit, ott. szeretet, hol szeretet, ott béke ... Aprók az ablakok. Apró a szüle. A végtelen hosszúnak tűnő esztendőben bizony aprók voltak az örömök is ... Szöveg: Hajdú Imre Fotó: Kozák Péter Nekünk egy se lett. Az egyik nevelt jányóni itt lakik a szomszédba. O nyolcvanéves. Átjárunk egymáshoz. — Szóval, ki-kimozdul a házból? — Persze! Mindég tapis- gólok. — Az mit jelent? — Hát hogy, hol ide megyek, hol oda. Néha napközibe is lemegyek. Az azért messze van. Az ételt el szokták hozni nekem. — Maga nem főz? — Vacsorát. Azt főzök. A többit a napköziből hozzál::. A szabadkéményes konyhában rakott tűzhely. Az első szobában hosszú lóca, búboskemence, mestergerenda. A hátsó szoba valamikor kocsma volt. Mikor? M ár a hullámverése is elsimult a távolodó kompnak, mire a parthoz értek. A szőke belegyalogolt a vízbe, tűnődve megállt. A szakállas ránézett a lányra, lassan vetkőzni kezdett. — Mit csinálsz? * — Átúszunk. — Mára elég volt a hülyeségekből — mondta a lány. — Ha most kettesben volnátok, eszedbe sem jutott volna ez a zseniális ötlet. Ha én nem volnék itt, akkor bekéredzkednétek valahol éjszakára, vagy keresnétek egy rokonszenves szénaboglyát. De peckelek van: itt vagyok. A lány olyan hangon beszélt, mintha előre látta volna, hogy az utolsó kompról le fognak maradni. Leült a fűbe, lábát kinyújtotta, hátratámaszkodott. A szőke kilábolt a vízből. — Nem maradhatunk itt éjszakára. — Neki mondd — intett a lány a szakállas felé. A szőke morgott valamit, és leült. A szakállas visszabújt ingébe, és ő is leült. A lány a túlsó partot nézte. Lehetett vagy ötszáz méterre. A víztükör sima volt, rezzenés nélkül verte visz- sza az égbolt kékjét. A Nap lassan baktatott a horizont felé. A két fiú, egymásnak félig hátat fordítva, némán ült. — Egyébként — mondta a lány jó tíz perc múlva — ha én nem volnék itt, akkor mar régen otthon volnátok. Illetve... Akkor el sem jöttetek volna. Na, okosok ? A két fiú durcásan hallgatott. A lány folytatta. — Az egyik nyolc mél er magasból akar fejest ugrani másfél méteres vízbe, a másik odaállít a fához, mert ö úgy tud célozni, hogy a tőre pom a derekam mellett fog beleállni a fába. Ha az egyiktől cigarettát kérek, a másik röhög. Ha a másikkal láncolok, az egyik pánikszerű sebességgel megiszik egy deci vodkát. Hülyék. Csuk tudnám... — nem fejezte be a mondatot, felugrott, lefutott a vízhez. A fűzbokrok mögött mintha evező villant volna. Most megint. És újra. — Kajak!. .. Bár kétszemélyes lenne... — és elkiáltotta magát. — Hahó!.., Legyen szíves!... A kajak orra kibukkant a bokrok mögül. Barnára sült középkorú férfi ült a hátsó ülésen; az első üres volt. A lendület néhány méterrel feljebb vitte a kajakot. futása lassult, majd libegve megállt a térdig érő vízben. Gazdája félig hátrafordulva kérdőn nézett a lanyra. — Lemaradtunk az utolsó kompról. Nem lenne szive ... — I-lányan vannak? Egyszerre csak egyet tudok, persze... Mi az. a barátai ’haragban vannak egymással ? A lány nevetett. A két fiú. egymástól tisztes távolságban. leballagott a partra; várakozóan álltak. A kajakos férfi is elne- vette magát. — Hál tessék, hölgyem és uraim, ki jön elsőnek? Nekem gyakorlatilag mindegy. Elméletileg is — tette hozzá. — Tehát? A két fiú összeszoritolt szájjal hallgatott. A lányt nézték, mintha néma megegyezés jött volna létre közöttük: válassza ki a lány. kit küld át, kivel marad itt a parton, amíg fprdul a kajak. Mert egy forduló körülbelül húsz—harminc perc. A lány lehunyt szemmel gondolkozott egy pillanatig, hirtelen mozdulattal belépett a vízbe. A férfi bólintott. — Magam is azt hiszem, hogy ez a helyes sorrend. Nőké az elsőbbség... Vigyázzon, ült már kajakban? A lány egymásba akarta dugni a két íélevező nyelét, de a férfi rászólt. — Hagyja csak. tegye be a kajak orrába. Hány kiló? ötvennégy? ötvenhat? Eny- nyi ballaszt nem fog ártani. És ne higgye, hogy ez a révészkedés valami nagy áldozat tőlem. Háromszor fordulok. az körülbelül három kilométer, annyit még úgyis lehúztam volna. — Tréningben van? — kérdezte a szőke, csak- épp hogy mondjon valamit, A férfi belehúzott és visz- szaszólt. — Öntréningben. Maga el sem tudja képzelni, hogy az ember a sportot önmagáért csinálja? Gondolkozzon csak ezen: úgy fokozni a teljesítményt, hogy nincs edző, nincs közönség, nincsenek ellenfelek, nincs kalóriapénz és nincs érem, csak maga a sport. Na, viszontlátásra. A lány a íolyo közepén megszólalt. — Fizetni nem tudunk. — Ha azt hiszi, hogy pénzért csinálom ezt a komplex szállítmányozást, akár vissza is fordulhatok. A lány hallgatott. Kezét a vízbe lógatva nézte a fo- lyc testébe vájódó öt palaszürke barázdát, és a peremükön már pirosán megcsillanó napfényt. A túlsó parton kilépett, várakozóan nézett a férfira. Az benyúlt a deck alá, öngyújtót és cigarettát kotort elő, a lány felé dobta. — Hogy el ne unja magát, amíg visszajövök. Melyiküket hozzam? — A lány vállat vont. — Szóval tnin' degy? Rendben van. Második fordulóra a szakállast vitte át. A hosszú fiú görnyedten ült az első ülésen, bocskora madzagra kötve lógott a nyakában. Valami végeláthatatlan, szöveg nélküli dallamot fütyö- reszett egész idő alatt. A férfi félúton feljebb igazította a kajak orrát és megszólalt. — Maga sem sokkal beszédesebb. mint a barátnőjük. A szakállas olyan hirtelen mozdulattal fordult hátra, hogy a kajak megbillent. — Ne ugráljoi, a keser- vit! Mindenáron fel akar fordítani? — A szakállas tovább tütyörészett, a férfi csendesen hozzátette: — Ha van hozzá kedve, megtanítom az eszkimót röulóra, de ahhoz ötliteres tüdő kell. A fiú abbahagyW» a fü- ty üres zest. — Mennyit keres maga havonta? — Mért érdekli? — Nem érdekel. Csak a társalgás kedvéért kérdeztem. Engem a pénz nem érdekel. — Mi érdekli? A fiú tovább fütyülte a magáét olt. ahol abbahagyta. Fütyült egeszen a túlsó partig. A lány térdig vízben áll- v- várta őket. S ahogy a szakállas kiszállt, magatói értetődően beült a kajakba. A szakállas úgy nézett utánuk. mint aki nem érti még, de akiben már lassan-las- san kezd felderengeni valami ... Kilencven számból ötöt eltalálni, ez a lottó...- De valami ilyesmi... — Miért ült visza a kajakba? — kérdezte a férfi. A lány ném felelt. A férfi folytatta. — Mondja, szereti a találós meséket? Hegy lehet négy embert úgy párosítani, hogy az összes lehetséges esetek közül kettő ne jöjjön létre? — A lány még mindig hallgatott. — Azt hiszem, a baratai megnyugodtak egy kicsit. — A lány mozdulatlanul ült, es most már a férfi is hallgatott, A szőke egy kicsit idegesen toporgott a víz szélén. — Ennyire szeretsz kajakozni? — Ülj be már — mondta a lány. A Nap korongját már csak a sugártörés, emelte a horizont fölé, amikor a férfi újra visszatért az innenső parton magányosan várakozó lányhoz. A parti erdősáv árnyékot vetett a vízre — mintha grafittal satírozták volna re a tükörsima felület szóét. Távolról kotrógép dohogása hallatszott, a vonólánc sírva futott a vezetőkerék vájatábán, azután csend lett. A lány osszeborzongott, es a déli szél — mintha csak ere várt volna — hirtelen feltámadt, apró hegyes hullámokat szaggatva lel a folyó tükréből. — Szóval ismeri a csali mesét — mondta a férfi csendesen — A halasznak át kell vinnie a túisó part- i a farkast, a kecskét meg a káposztát. Sem a farkas, sem a káposzta nem ma- " tudhat egyedül a kecskével. A lány idegesen felnevetett. — Szóval én volnék a kecske ? — És én a halász. — Es mi a mese vége? A férfi kilépet1 a kajakból, beledugta a lapátot, két karral átölelte a könnyű alkotmányt, és kitette a partra. A lány néhány másodpercig szótlanul nézte a férfit, ahogyan felfelé halat a fák között« az alkonyaiban, azután elindult utána. „limp” nyári sztori
