Észak-Magyarország, 1978. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-04 / 130. szám
ESZAK-MAGYARORSZÄG 6 1978. június 4., vasárnap Most hullanak a virágok a gesztenyefákról. Itt-ott még vannak, díszlenek, de már múlófélben. Jó lenne közelebbről is megnézni, időt szakítani rá. Semmi különösért, csak úgy megnézni, hogy milyenek. Az elhatározás minden-évben megfogan, a virágzás idején, de valahogy még sincs idő rá. Érthetetlen, de nincs. Lehetne, miért is ne lehetne, de sorra, rendre elmarad. A virágok pedig elmúlnak a fákról. Gyuri bácsi is nagyon szerette a gesztenyefakat, ezeket a virágokat, sokat beszéltünk róluk. így visz- szagondolva: elég komikus lehetett, ahogy két felnőtt férfi a gesztenyefakat dicséri, méltatja, mint ki tudja mily nagy szépségét, ajándékát a természetnek. Igaz, ö mindenről szépen tudott szólni, mintha meghitt barátságban lenne a legapróbb fűszállal is. Valahogy mindig kellett rá figyelni, bármit is mondott. Valahogy mindenben, mindenkor ott volt mélységes igazságszeretete, embersége, életszeretete. A gyerekek is szívesen hallgatták. Nemcsak az iskolában, hanem a horgásztáborokban is, melynek hosszú évek óta minden nyáron a vezetője volt. Sohasem kellett felemelnie a hangját. Halkan, magátólvaló, kellemes humorral szólt. Ha például ezekben a táborokban dorgálásra. figyelmeztetésre volt szükség, azt is halkan mondta, közölte, mégis meghallotta, megértette, akinek szólt. Egészen súlyos betegségének kezdetéig. „Menjünk el hozzá. Nézzük meg.” Miért nem mentünk el? „Most már megyünk. Tényleg .elmegyünk.” De ő ment el örökre; Főzy György tanár úr, a szó tiszta veretű értelmében vett tanító örökre elment. Miért vagyunk állandó Időzavarban? Miért nem vagyunk képesek elmenni valahová, valakihez, akkor, amikor kell? Amikor még lehet! Sok évvel ezelőtt itt, Miskolcon is időzött Bóka László tanár úr, a bölcsészegyetem nagy hírű nevelője. Ide, mint író jött, találkozóra, beszélgetésre. Egykori tanítványai közül, kik tudtunk jöveteléről, készülődtünk. „Megyünk, persze, hogy elmegyünk!” Hiszen ott. az egyetemen ő volt • az egyik tanár, akinek az órájára reggel nyolcra is hajlandók voltunk elmenni. És elevenít- gettük az emlékeket, például az Eötvös Kollégiumból, ahol szintén tartott előadást, mindazoknak, akiket érdekelt. Mindenkit érdekelt. Fényképezési szenvedéllyel megvert diáktársunkat is, aki — va- kuja nem lévén — magnéziumporral próbált fényt teremteni, hogy lefényképezze á kollégiumban előadó tanár urat. Jókora, háromlábú alkotmányt állított föl. tetejébe a fémserpenyővel. abba a magnéziummal. Pontosan középen, szemben az előadóval. Vártuk, mi lesz. Következik a begyújtás. Ebben a pillanatban pedig mintha sistergő mennyit 5 csapott volna az állványba! Óriási dörrenés, vakító fény, majd a gomolygó, bodrozócíó füstfeliegbői lassan előtűnik fényképező társunk céklavörös arca. Mi pedig, több százan, az első ijedtség után természetesen fölnyerítünk. a térdünket csapkodjuk. De; csak néhány másodpercig. Belénk szorult a hangoskodás. Ugyanis a tanár úr rezzenéstelen arccal, tudomásul sem véve a történést, folytatta az előadást, még csak a mondatot sem szakította meg. Ezzel pedig, anélkül, hogy kért volna bennünket rá, figyelmet, csendet parancsolt. Fénykép nem készült. „Megyünk, persze, hogy megyünk a találkozóra.” A miskolcira. De nem mentünk. Legalábbis nem mentünk mindahányart, kik készülődtünk. Pedig itt talán az utolsó találkozásunk ez lehetett volna. Mert azóta már a tanár úr is örökre elment. És Tutus is. Ortu- tay Gyula rektor úr. Akit annak idején mindenekelőtt szociális segélyt ku- nyeráló kérvényeinkkel ostromoltunk, akár neki kel- . let címeznünk, akár nem. Az indok mindig ugyanaz: télikabátot szeretnék vásárolni. Erre lehetett ugyanis kapni a legmagasabb összeget. Ha lehetett. Persze. hogy tudta ő is, nem vehetünk minden évben télikabátot, mi pedig abban bíztunk, hátha nem nézi meg az előző kéi’vényt! Az igazság viszont mégis az, hogy akkori diákszekrényeinkbe bizony elfért volna még néhány ruha. Nézze meg ellenben valaki a mostani diákszekrényeket. Csupán az általános iskolásokét. A ruhát esetleg ne is számolgassa. Inkább azt figyelje, hány helyen talál kazettás magnót, táskarádiót. Ezek a diákotthoni, szekrénynéző látogatások . bizonyára könnyedebbek, vidámabbak lennének, mint azok, amelyekről itt ; most szó van. Azok a látogatások, találkozások, amelyeket elmulasztunk. A sárospataki szociális otthonban egy alkalommal kiállítást rendeztek azokból a faragásokból, hímzésekből, kézimunkákból, melyeket az itt élő öregek készítettek el. Műsorral is készültek, találkozót szerveztek. Találkozót' a gyerekekkel, a hozzátartozókkal. Mindenkinek névreszólóan küldték a meghívót; jöjjenek el. Jöttek, persze, jöttek. Csak éppen nagyon sok öreghez nem jöttek. Azok vártak,’ figyelték az ajtót, de hiába. „Nincs idő.” „Sajnos, sok a munka.” Más...' Virág a kézben és mindenütt csendesség, már az ulolsó énekíoszlány is ellebegett, emelkedik a kis /halom. Kisírt szemű asszony szól: Jaj, de nagyon várta magukat! Pár hete a neve- napján szépen felöltözött, azt mondta, hogy maguk biztosan eljönnek! Mennyire várta magukat! ... Tegye ide a virágot. Ide, a sírra.” Ezt a virágot kicsit előbb kellett volna csokorba kötni. Kicsivel előbb, amikor még nem ide, erre a halomra kellett volna ten:- ni, hanem az öreg, meghitt asztalra, a régi vázába. Most, idehozni már ugye van idő. Akkor is kellett volna lennie. Más. Azaz, mégsem más. Hányszor hangzik el a kérdés: ..Hogy vannak a szüleid? Mikor voltál náluk?” És hányszor akadozik a válasz: „Hát ... nemigen érek rá mostanában. Az a helyzet, hogy.. Az a helyzet, hogy a miértre sohasem említjük indokként a kényelmet. Pedig talán ez lenne az igaz. És az a helyzet, hogy minden kapkodásunk, szaladgálásunk. idegeskedésünk mellett is kell időnek jutni a látogatásokra, találkozásokra. Kell. Biztos pedig, hogy ez az elhatározás is megfogan bennünk alkalmakként.. Mint a gesztenyefák .virágjainak megtekintése. Mert ezeknek a virágoknak.. a megtekintésére szintén megfogan a gondolat. De most már a gesztenyefákról elmúlóban a ‘ virág. Priska Tibor Ha esik,- ha süt, az a hat- van-hetven kocsi minden vasárnap összeverődik Miskolcon, a Besenyői út végén, a drótgyáron túl, 'a repülőtéren innen. Hasznúit kocsit eladni, megvenni ritkán jelent örömöt, és ezt azok bizonyíthatják, akik hétről hétre kiállnak fényesre glancolt kocsijaikkal, hogy megint piegpró- bálják. A hivatalos adatok szerint ebből a hatvan-het- ven autóból egy vasárnap délelőtt jó, ha négy-öt elkel, több csak igen ritkán. Adnak itt el autót „zsebből” is: kicsit is, nagyot is, mindegyiket igen drágán. Mert a kiutalásnak, ennek a kis papírdarabkának meglehetősen nagy ára van. Aki új Trabant-kiutaláshoz akar jutni, nyúljon jó mélyen a zsebébe, mert a tizenhét—húszezer forintot szégyen nélkül megkérik. Nemcsak állandó eladók, állandó vevők is vannak az' autóbörzén. Mennek kocsitól kocsiig, érdeklődnek, néha belemennek egy kis alkuba, aztán odébbállnak. Óvatosak, vagy nincs pénz sem náluk, senki sem tudja. Érdeklődni meg ingyen is lehet. Beállni autóval a börzére viszont, csak pénzért. A kis . cédulákat odatűzik az ablaktörlő alá, aztán kezdődhet a vásár. Mindenki críi — Mit kóstál ez? — szólítja meg a múzeumba való öreg Opel tulajdonosát egy kalapos bácsi, a maga módján szívélyesen. — Hogyhogy mit? — így a kedvetlen fiatalember, aki nem nézi ki a vevőt a bácsiból. — Hát mennyi az ára, ha úgy nem érti. Tizenötezer, ha megfelel — veti oda a fiatalI ember, aztán mindketten a roggyant matuzsálemet nézik. Kapatos férfi érkezik, nagylíangúan, földobódott hangulatban. — - Tizenhat, aztán az enyém! Beülnek, fordulnak egyet, sokan néznek utánuk, amerre elmennek. Az első vevő, aki nem teketóriázott. Akárhogy süt a kora reggeli nap, sokan még az ajtót sem nyitják ki, az üléseken a reggeli újságokat olvassák a legnagyobb közömbösséget színlelve, és ha érdeklődő érkezik, lejjebb húzzák az ablakot és csak az árat vakkantják ki. azt se teszik hozzá, hogy ezer, de ezt itt mindenki így is érti. Mini a lócsiszárok A nagyon kezdő vevő megkérdezi: — Ez Zsiguli ugye. vagy nem? —, de az eladónak válasz helyett csak a szeme rángatózik., . — Mért. milyet akar venni, pirosat, vagy zöldet? Ismerkedés egymással és a kocsival, majd: — Miért kellett kicserélni az akkumulátort és a gumikat, meg a vezérmű- ■lándot, vagy mit is mondott? A kérdezett gondban van, mert hát miért is. Mert enélkül nem megy, dehát ezt nem mondhatja. ' — Hogy maguknak új legyen benne, mikorra megveszik. Ott vannak persze a kocsisorok .között a lóerőkufá- rok is, mint a régi, vásárokon a lócsiszárok. Kinézik a megszorult balekokat, leverik az árat. és á járműből rövid időn belül egy táltos csodaautót csinálnak. Másnak, sok-sok pénzért, a papa, a mama nevén stb. Aki komoly vevő, szerer löt hoz. és a kiválasztott autó helyét! a felkért szerelő arcát nézi. Ne adj isten, egy borús redő a hom- lokoíi. visszamegy a parti. Ilyen is van, és ha az óvatos vevő meggondolta magát, már nincs visszaút, oda a bizalom. „Bedolgozói” is vannak a börzének, akik odaállnak egy-egy mit sem sejtő tulajdonos mögé és mondják a magukét. Úgy verik lefelé az árakat, leltárba véve minden rozsdafoltot, gumikopást, kotyogást és nyikorgást a járgányon, hogy az eladó önbizalma a reménytelenség mélységéig süllyed. Senki sem Iát la Kijönnek olykor a jó barátok is, akik éppen ellenkezőleg: kezitcsókolomot köszönnek a Renauitja mellett sütkérező csinos hölgynek, és egymásra licitálva mondják az árat, srófolva ezrenként feljebb és feljebb, míg valami ott álló gyanútlant, is elkap a vásárlói kedv. Aztán az eladás után köszönet jár a barátoknak, netán pénz is, de ezt senki sem látta ... — Tudja, mit csinálnak a garanciális és a nagyon új kocsikkal? — kérdez rám egy akiatáskás férfi, fél kiló ötszázassal a hóna alatt. — Az égig emelik az árat, mert nekik jókor volt meg a pénzük a befizetésre. Higgye el nekem, ’ez rablás. Egy sima Zsiguliért 105 ezret kérnek, mert van benne szőrme, fejtámla, rádió, magnó, hűtőtáska, meg minden, talán még villanyvasaló is. Ez megfizethetetlen, de legalábbis nekem az. Nagyon becsületes vevő és eladó? Hát ezek ritkán futnak össze, mert köztük őszinte szó esnék többnyire. — Nézze ezeket a gumikat, a vizpumpát, a fűtőcsapot cserélni kell, azért ennyi. — Nekem meg csak eny- nyi pénzem van rá, ez is nehezen jött össze, hiába szeretnék jobbat, szebbet ennél ... — Hát akkor? — AU az alku. Szomorú Skodák. Wartburgok várnak hétről hétre az elfogadhatatlan árak miatt a placcon, már bérelt helyük van. A konok gazdák felhúzzák az ablakot, cédulára írják ki az árat, így senki sem kérdez tőlük semmit. Ezek is el akarják adni a kocsijukat, hát lehet így eladni? Szót sem a portékáról, csak azt biggyesztjük ki, hogy éppen mennyi pénzünk hiányzik még annak árán is, hogy lelketlenül megszabaduljunk a hozzánk nőtt autótól? Nem, az. ilyenekhez nem nőtt hozzájuk az az árva négykerekű. Áll a vásár, érdeklődők ődönaenek márkától márkáig, kis csoportok verőd- u„bze egy-egy kiutalást kínáló körül, aki most azonnal húszezerhez szeretne hozzájutni,, percnyi késedelem nélkül. Adnák is, csakhogy a kocsi legfeljebb a jövő ősszel kerül le a gyári szalagról. Addig meg még sok autóvásár lesz Miskolcon. Nagy József Ahowv Ül a széken, íviiúgy ui olyan) mirjt egy szorongó, riadt tekintetű kisdiák. Negyven szempár fürkészi. Korábban ő vizsgáztatott, most az ő vizsgájára várnak. — .. .■ azért jöttünk ösz- sze hogy Nguyen Danii Hy elvtárs, aspiráns... című kandidátusi értekezésének munkahelyi vitáját megtartsuk. Meg kell győződni arról ... Néhány mondatban bemutatom ... Hy ül a széken, s apró termetét még összébb húzza. Nekem úgy tűnik, e pillanatban, képtelen odafigyelni a róla mondottakra. A gondolatai valahol a messze távolban, a sok ezer kilométerre levő szülőföldjén kalandozik. „Vietnam északi részén, 1948-ban születtem. Az apám középiskolai tanár, a tanév végén mégy nyugdíjba, az anyám a háztartást vezeti. A bátyám tavaly szerzett kandidátusi címet a Szovjetunióban, az öcsém és a húgom gimnáziumban tanulnak.” — Felkérem Hy elvtársat, ismertesse röviden az értekezését. A cseijd visszazökkend Hyt a" jelenbe. Lassan feláll, kezébe veszi a jegyzeteit. vékony hangján megszólal: — Tisztelt ■ véleményező bizottság, kedves barátaim-! . A bonyolult tárgyak térbeli megjelenítését fejlesztettem tovább. A , szak- irodalom hiányos, csak.... Hy h ángj a je 1 - el a ka d, de áztán egyi'e folyékonyabban beszél. Szépen, szabatosan formálja a mondatokat, logikusan rakja egymás mellé az érveket. A nem szakember is .megértheti; nagyot alkotott ez a fiatalember. „Közlekedés-gépészmérnöki diplomát szereztem Hanoiban. Négy évig az egyetemen tanítottam. Elméletileg már akkor sokat ß I*1 jjjj / foglalkoztam az automatikus rajzolással. Magyarországra 1974-.ben érkeztem. Egy évig nyelvet tanultam, kutatómunkát végeztem a Számítástechnikai Központban, a Magyar Hajó- és Darugyárban. A Magyar Tudományos Akadémián tudtam . meg, hogy dr. Széppel féld Sándor, a Lenin Kohászati Müvek igazgatója ebből a témából doktorált. Találkoztunk, ő kedvesen meghívott Miskolcra”. Figyelem a két oldalt, a hosszú asztaloknál helyet foglaló szaktekintélyeket. Arcukról leolvasható, menynyire feszülten hallgatják Hy szavait. Többen jegyzetelnek, az egyetemi tanár hirtelen odasúg valamit az egyetemi docensnak. „Az új logikai eljárással megvalósítható a tárgyak számítógépes, nyolc irányból való ábrázolása. Mikroprocesszort szerkesztettem ...” ___ Lá tom, Hy már nem izgul. Az sem zavarja, hogy többször benyit a titkárnő, s kávéval kínálja a vendégeket. „A Lenin Kohászati Művekben a leghosszabb időt a müszerésziizemben töltöttem. Itt készítettem el a kísérleti berendezéseket is. Mindenki segített, különösen a .vezérigazgató ...” Hy nyugodtan magyaráz. Eszembe ötlik: ilyen lehetett az egyetemi katedrán. Ránéz a „vezérre”, az helyeslőén visszabólint. a tárolt grafikus információkat kivetíthetjük a kereskedelemben kapható televízió képernyőjére. Kérem a következő ábrát!” „Megírtam a családnak, néhány vietnami és magyar barátomnak, hogy mire készülök. Visszaírták: drukkolnak értem.” — Nős már. Hy? — Nőtlen vagyok. Nem akartam ilyen hosszú időre magára hagyni az asz- szoiiyt.” Az utolsó jegyzeteit is leteszi. befejezte. „Szeretném megköszönni a segítséget...” —, és sorolja a neveket. Végül köszönetét mond a hallgatóságnak is a figyelemért. Visszaül a székébe. Iszik az asztalára tett üdítőből. Már nem a vizsgadrukkos kisdiák — és félig kandidátus. Dr. Szeppelfeld Sándor emelkedik szólásra. — Hy elvtárs kutatási eredményei tudományos ér- < tékűek. Az általa kifejlesztett berendezések jövője beláthatatlan. Olyan bonyolult tárr, ábrázolására is alk-tmasak. amit az emberi agy képtelen felfogni. Hy boldog, legszívesebben talán a levegőbe ugrana örömében. Megnyerte a csatát, akárcsak népe. amely győztesen vívta meg a döntő ütközetet. Fél év múlva következhet az elméleti megvédés. — Távolabbi tervek? — Megyek haza námBa. Az egyetemen szeretnék tanítani. Magyar- országra azonban mindig szeretettel gondolok. Sok sikert. Hy! És békét a vietnami népnek! Kolaj László r Oip virá n
