Észak-Magyarország, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-08 / 82. szám

1978. április 8., szombat ESZAK-MAGYARORSZÄG 5 Nemcsak az edelényi járás gondja Kihasználatlan rendelők - hitetlen érni állasaiI Az országgyűlés tavaszi ülésszakát megelőzően a Bor­sod megyei 15. választókerü­let néhány községének lakói arra kérték parlamenti kép­viselőjüket, látogasson el hozzájuk, interpelláljon gond­juk megszüntetése érdeké­ben. Dr. Sándor Dezső, Ede- lény nagyközség tanácsának elnöke továbbította a pa­naszt, aminek a lényege: mi­kor és hogyan tervezi meg­oldani az Egészségügyi Mi­nisztérium a Borsod megyei bányásztelepülések egészség- ügyi, orvosellátási gondjait, egyáltalán a járás, a kiste- lepülésű falvak ilyen jellegű igényeinek a kielégítését? Ormosbánya, Kurityán, Ru- dolftelep és Edelény, vala­mint a Lak községhez tar­tozó négy falu lakossága jog­gal kérte a képviselő, illet­ve az Egészségügyi Minisz­térium segítségét. Közismert tény, hogy megyénkben je­lenleg 104 betöltetlen orvosi állás van, ebből 12 a megye második legnagyobb, a szén- bányászatot tekintve ipari­lag legjelentősebb járásának községeiben, az Edelényhez tartozó falvakban. Pedig a gond enyhítésére az itt mű­ködő tanácsok minden lele- ményeségüket és úgyszólván minden fillérjüket „bevetik”. Egyáltalán nem rajtuk mú­lik, hogy a járáshoz tartozó 62 község tanácsi kezelésben levő rendelőinek valamint üzemi orvosi rendelőinek egyharmada hosszú idő óta nem fogadhatott betegeket. — A járás községei közül Ormosbánya orvosi ellátása a legnagyobb gond számunk­ra — mondta a képviselő. — Amikor ott jártam — az ő kérésükre mentem ki — nem tagadom, mellbevágott az érvelésük Burkus Sán­dor nyugdíjas bányász és Bibliák István helyi tanács­elnöké, valamint 13 aktív, ma is dolgozó bányászé, akik — megítélésem szerint — okkal kérdezték: „kilométe­rekről hozzunk orvost, ha egyik percről a másikra va­lami baleset történik oda­lent. Ki ad nekünk akkor orvosi segítséget? — Aggo­dalmukat jogosnak találta dr. Újlaki József, az edelényi járás főorvosa is, ám min­den fáradozása ellenére or­1 vosokat ő sem tud adni, idekényszeríteni. A járás vezető tanácsi szer­vei, az összevont községek tanácsi irányítói és a falvak lakói valóban mindent elkö­vettek annak érdekében, hogy orvost „szerezzenek”. Nem egy község van a já­rásban, ahol az átlagot jó­val meghaladó kényelmet; 2—3 szobás lakást, teljes rendelői felszerelést, orvosi lakásberendezést, kertes csa­ládi házat spóroltak össze, illetve biztosítottak — ter­mészetesen a pályázó igé­nyeinek megfelelően. Ede- lényben például a 3 Szobás összkomfortos lakás biztosí­tásán kívül a központi ügye­leti szolgálat megszervezésé­vel, a menlőszolgálati és ügyeleti járműpark bővíté­sével sem sok eredményt si­került elérni. Ha olykor akad is ide telepedni szán­dékozó orvos, rövid idő múl­tán elcsábítja vagy Miskolc (itt is orvoshiány van), vagy valamelyik az edelényi köz­ségeknél is többet ígérő má­sik járás faluja. Nem véletlenül mondta in­terpellációjában a képviselő: „a helyi erőfeszítés kevés!” A kevésbé kedvelt területek, vidékek orvosi ellátását csak a központi irányítás, vagy amint azt dr. Schultheisz Emil egészségügyi miniszter az interpelláló edelényi kép­viselőnek adott válaszában mondta, „vezényléssel”, a végző orvostanhallgatók ide- irányításával lehet megolda­ni. Tegyük hozá, a miniszter bejelentése szerint ezzel kap­csolatban még ez évben ren­delet születik. Leírtam: kevésbé kedvelt területek ... Ügy értve, már­mint a körzeti orvos számá­ra. Az edelényi vagy akár az ózdi járás is sokközséges, aprófalvas része a megyének, ahová elsősorban kényelmi okok s a megyeszékhelytől való távolság miatt nem szí­vesen - megy a diplomáját frissen megszerzett orvos még akkor sem, ha a nagyköz­ségben vagy eldugott kis faluban jó körülményeket teremtenek számára, és nagy szeretettel veszik körül! Am gyógyítani itt is kell! S ha másként nem megy, meg kell oldani, akár az állás- pályázati-rendszér módosítá­sával, az eddigi gyakorlat újraértékelésével is. Az egészségügyi miniszter álta említett rendelet készü­lőben van. Ennek követke­zetes végrehajtása bizonyára segít majd megoldani az cde- lényi járás és más területek egyre súlyosbodó gondját; az általános- és szakorvosi ellátás biztosítását. N. I. Szerelők A BVK Miskolci Műanyag-feldolgozó Gyárában lengyel im_ portból származó automata bakelitsajtoló szerelését végzik. ' ' Fotó: Sz. Gy. „Végigloptuk” Miskolcot. Ivetten, négy helyen, hat al­kalommal. kilencvenegy eset­ben emeltünk el százhatvan- két darab árucikket, miköz­ben tevékenységünket — csak szerintünk — 33(1 ember kö­vette figyelemmel. Hogy mi­képpen ? A harminchetedik Hét óra öt perc. A Mis­kolci Élelmiszer Kiskereske­delmi Vállalat 211-es számú boltjában, közismert nevén a Weidllch-ben alig van ve­vő. Hárman állnak az édes­ségpultnál. Két asszony és egy korosabb, szemüveges férfi. Egyikünk belemarkol az előtte levő rekeszbe, meg­várja, amíg a férfi ránéz, majd hidegvérrel zsebre csúsztat féltucat csokoládét. Tárnám vár. Nem történik semmi. Elindul a pénztár fe­lé. A férfi is. Fizet. — ön nem látta? — Mit kérem? — ijedten, zavartan elfordul. — Nem láttam semmit! Hagyjon bé­kén! Ismét próbálkozunk. Egyen­ként „pakoljuk” a csokikat zsebre, majd a pálinkákat is. A pénztár előtti pultnál a shampon már csak a hónunk alá fér. Legalább négyen néznek félre. A kucsmás, barnakabátos fiatalasszonyt bevárjuk. — Mit akar tőlem? — Láthatóan fél. Közüljük ve­le, hogy miért loptunk. A másodperc töredéke alatt vált. Már kiabál: — Máskor ilyet ne játssza­nak! Hogy mernek becsüle­tes embert ilyen helyzetbe hozni ? Most mi tűnünk el gyor­san. Vissza a boltba. „El- szemtelenedünk”, a kollégám a placc közepén, szemben a bejövökkel, széles mozdulat­tal vág zsebre egy flakon szájvizet. (Keserű a szája?) Indul fizetni. A pénztárnál lekapcsolják, már várták. A harminchét ember közül, aki összesúgva, meglepődve, za­vartan mosolyogva nézte mű­ködésünket, egy szólt az el­adónak. A harminchetedik: 60 éves asszony, akinek ke­ze, lába remeg az irodában. Alig bírja a vezető meg­nyugtatni. Szándékunkat megérti. Már nem ránk ha­ragszik, csak néz kikereke­dett szemmel az árukupacra. Tanulók vizsgája A Borsod megyei Ruházati Kiskereskedelmi Vállalat egyik legismertebb boltja az Ady hídnál levő Tulipán Di­vatház. Érkezésünkkor a to­kaji kereskedelmi szakközép- iskola tanulói éppen gyakor­lati foglalkozáson vesznek részt. Vezetőjük, amikor megtudta, mi járatban va­gyunk, felkért kettőnket, „tu­dományunkat” a diákok előtt is próbáljuk ki. Kíváncsi volt az eredményre. Kipróbáltuk. És sikerült... Nem is akárhogyan. Társam, aki a nyolc, jegyzetfüzetébe íroga­tó tanulólány közé beállt, mintegy fél percen ót gyö­möszölte szűk táskájába a vastag, téli pulóvert. A lá­nyok korukat meghazudtoló higgadtsággal nézték, hogy tűnik el még két ing, s vagy egy tucat alsónemű. Miután az eladóknak egyikük sem szólt, a „szegény” tanár bá­csi csak szabadkozva tudta védeni tanulóit — első éve­sek. De kérésünkre vissza­hívott egy lányt az utcáról. m ______; L aczó József fctómontázsa Nem találomra, hiszen az jött vissza, akinek a „lelep­lezés” élménye legjobban tükröződött az arcáról. — Igen, láttam, és szólni is akartam Lajos bácsinak. De nem szólt. Térjünk vissza a vásárlókhoz. Két fe­hérnemű a táskába, két ma­rék gomb a zsebbe. Az el­adó közben számol. Ki lá­tott minket? No, ki? Hatan torpannak meg egyszerre. Egy pillantás a dagadó tás­kára, egy pillantás az el­adóra. Azután nekilódulnak, ki az ajtónak, ki az emelet­re a másik osztályra. (Va- 'jon mit vettek észre? Ami a lopástól is érdekesebb?) Nem, egyikük, fekete kendőben, mégis lassabbra veszi lépteit, s az utolsó lépcsőfokon té­tován megáll. Meredten néz lefelé. Mi meg egymásra. Vajon nem jól látta? No­sza, emeljünk el még egy trikót. Amíg becsúsztatom tömött zsebembe, (hiába, már lassan megy, három van benne) társam az en­gem figyelő, fekete fejkendős nő mögé ér. Meg is szólítja: — ön látta lent. azt a fia­talembert, aki lopott? Értetlenül visszafordul: — Persze, jól. — Miért nem szólt az el­adónak ? — Minek? Más is látta. Maga miért nem szólt? Ebben maradtunk. Lopunk tovább. Ha megtelt a táska, az irodában kiürítjük, s kezdjük kőrútunkat elölről. Válogatott a „turkálónál”, kollégám szemben figyel. Kire? Arra a szőke fiatal­emberre, aki felesége mel­lett érdeklődve nézi, amint a harmadik pólóinget süly- lyesztem el. Eltűnök a tö­megben. Társam megint nem állja még. Kérdez: — Mit szól hozzá? — Mihez? — hidegen, minden zavar nélkül mére­geti. — Talán történt vala­mi? —. Történt, hiszen együtt láttuk. — Menjen a . Felesége erre kapta fel a fejét, s cibalta férjét a lép­cső felé. („Ne avatkozz bele ilyen pitiségékbe.”) Mi is utánuk megyünk. Persze csak később. „Pechünkre.” Udva­riasan felkérnek, hogy fá­radjunk az irodába. Ott várt ránk K. Józsefné, a fekete fejkendős asszony, aki még­iscsak bejelentett kettőnket, ötven percen át „dolgoz­tunk” zavartalanul, ezalatt elloptunk két pulóvert, há­rom inget, egy halom alsó- r.eműt, zoknikat, vagy 150 gombot, de ne folytassam: főbb tételekben negyven féle árut. Mindezt 140 ember szeme láttára, 2400 forint ér­tékben. Az üzletvezető véle­ménye: — Hihetetlen.., A helyettese: — Talán va­lahogy ösztönözni kellene a vásárlókat, hogy a lopáso­kat jelezzék A miértre, a közömbösség­re ő sem tud válaszolni. Ezért az ötlet, (talán felsőbb szinten is) mondjuk rá: meg­szívlelendő. Megy a cipő Fél tizenegy. A Sajó cipő­boltba alig férünk be. A tö­megben rögtön a lényegre térünk. A kabát alá egy pár cipőt. Másfél perc alatt bu­kott le egyikünk A beje­lentő egy fiatalasszony. A férje még önfeledten válo­gat, az egészből nem vesz észre semmit. Amikor az irodában tisztázzuk a hely­zetet a becsületre hivatko­zik. Ma először.., A szövet is Vitt már ki kabát alatt szövet véget? A kérdés gye­rekesnek tűnik, hiszen nem szakmabeli is tudja, a vég hosszabb, mint a kabát és ez roppant kényelmetlen a tolvaj számára, mert a vég vége kilátszik a „suba” alól. Ha mégis „felhúzza”, akkor majd kiveri a másik vége a szemét, amint kibukik a gal­lér mögül. Mi mégis megpró­báljuk. (Ili legalább rögtön elkapnak minket.) Társam elindul egy vég szövettel bőrkabátja alatt a Centrum Áruházból kifelé. Megy, megy. A látvány komikus. Csak a vak nem láthatja a lopást. Legalább húszán néz­nek utána. (Húsz centi rikító anyag látszik ráadásul még ki a kabát alól, végén fityeg a tenyérnyi árcédula. Moso­lyogva térnek ki az útjából. Eléri az ajtót és mit tesz is­ten, vállára veszi a véget és visszafelé indul. A veget a helyére csúsztatja. Egy asz- szony: — Nicsak, nem visszarak­ta? Szerepet cserélünk. Viszem kifelé a véget. Három srác rámkacsint. Mögöttem moz­gás, jön a rendész, felkér: kövessem. Kedves fiatalasz- szony a lebuktatom. Rögtön kiderül: kereskedő. Az illatszerosztályra is „kirándultunk”. A hatodik kölni után az alacsony asz- szonyka végre üldözni kezd. Ügy tűnik, nem talál, mert éppel, az eladónő mellett ál­lolt, amikor bejelenti, hogy tolvajt látott. — És ki az — kérdezte a rendész —, nézzen körül, hátha meglátja? — Á, hol van már az? Láttam is elmenni, fel a mozgólépcsőn. A Centrum Áruház illat­szerosztályán addig loptunk, amíg az eladóknak a csen- cselést nem jelezték. Ez ti­zenöt perc után következett be, addigra 38 árufélével, 970 forinttal „károsítottuk" meg az áruházat. Aki végül az eladónak szólt, nyugdíjas kereskedelmi dolgozó volt Kérdések Utunk végállomása ismét a Weidlich-bolt. A legna­gyobb árunak az a teasüte­mény tűnt, amelynek doboza félig kilátszott a kabát alól. Azzal próbálkozunk. De csak azután, hogy kicsempésztünk az ajtón egy mirelit csirkét, egy halom csokoládényuszit, egy kisebb karamellahegyet. Négy embertől kértünk vé­leményt, hogy miéit; men­nek el a lopás mellett kö­zömbösen. Kettőtől választ is kaptunk. íme: — Nem tud­juk, nem tudunk erre vála­szolni. (Egyikük megint ke­reskedelmi tanuló volt.) Így nem maradt más választá­sunk, csak a csoda, vagy a majd egy méter keresztmet­szetű süteményes doboz. Az ötlet bevált. Harmadszorra. — Nem szégyelli magát, fiatalember? „Feladónk”, ahogy később megtudtuk, református pap, a lelkiismeretére hivatkozott. Szép elv, s vajon tudják-e azok, akik láttak minket? Biztos, hiszen Vanultak, hal­lottak a társadalmi tulajdon­ról. És mégis miért marad­tunk akkor annyiszor lelep- lezetlentil? A kényelemszere­tet miatt? Pusztán közöm­bösségből ? Csak félelem a szembesí téstől ? Ezek a kérdések sajnrs válasz nélkül maradtak. * Köszönjük mindazoknak a boltoknak, vállalatoknak, amelyek munkánkat támo­gatták. lehetővé tették. Kü­lön köszönjük a boltok ve­zetőinek. eladóinak a bizal­mat. hogy ottlétünkkor oíy’ gyakran „néztek félre”. Pusztafalvi Tivadar Kármán lstváa Ki látott minket ? Avagy: példák a közömbösségre

Next

/
Thumbnails
Contents