Észak-Magyarország, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-03 / 79. szám

ÉSZSK-MAGYARORSZAG 8 1978. április Z., hétfő Hegyközi „házák” Az állmai Mdiófa virága Vcnglarcsik Attila (képünkön balra), és Anna néni (képünkön jobbra). A hegyközi „házak” leg­kisebb háza, szinte kunyhó­éi Filkeháza. Alig másíél- száz lélek lakja. A munka­képes férfiak részben- az ásványbányáknál, az erdő- gazdaságnál,, vagy a pálhá- zai központtal működő Rá­kóczi Termelőszövetkezet­nél, a nők egy kis része pe­dig a Hollóházi Porcelán- gyárban dolgozik. Nemcsak a település kicsiny, hanem határa is, amely nem éri el a négy és félszáz hektárt. Közigazgatásilag a pálházai közös Tanácshoz tartozik. Innen kaptunk néhány ada­tot. amelyek a község hely­zetét. de főleg jövőjét ille­tően eléggé lehangolóak. Filkeháza már ma „öreg”, és tovább öregedik. Nagyon kevés fiatal lakja. Szinte hiányzik a húsz-harminc év közötti réteg, ami azt jelenti, hogy a település a kisgyerekek, az iskolások, aztán a negyvenesek és fő­leg a nyugdíjas korúak ott­hona. Jellemző, hogy egy időben igen nagy volt az elvándorlás, amely mosta­nára már gyakorlatilag megszűnt. Megszűnt, de csak azért, mert az elván­dorlásra hajlamos korosz­tály is megszűnt. Vannak takaros házak, porták, de igen sok roskadozó, elha­gyott, üresen álló öreg há­zat is láttunk. Mint meg­tudtak, az elmúlt hét évben csupán két családi ház épült a faluban. Látogatásunkkor, egy hét­köznap delet jelző haran­gozása idején szinte kihalt, volt a falu. És nehéz volt szót érteni, szót váltani azon kevesekkel is, akikkel ta­lálkoztunk. Bizalmatlan, magukba zárkózott, maguk­nak élő, a porta-kaput záró emberek laknak többnyire itt. Pedig a Bisó-patak völ­gye, a Korom- és Dobogó­hegy vidéke nagyon szép, szinte várja, csalogatja a vendégeket, a turistákat.' A vidékkel ismerkedő idege­nek azonban rendszerint nem nagyon állnak meg itt, hiszen — mint egy helybeli lakos elmondotta — csak egy nagyon szegény fűszer­bolt van, jinelynek kicsi az árukínálata. Ezenkívül más kereskedelmi egység itt nem működik. Italbolt sincs, .mint ahogy Tóth József nyugdíjas ásványbányász elpanászolta, amikor a fa­lun kívül találkoztunk ve­le. A szekérbe két tehénke volt befogva, azt mondta az öreg. hogy rozséért megy. Az pedig bőven van itt. hi­szen erdő van mindenütt, amerre a szem ellát, s a száraz, hulladékfáért csak le kell hajolni. A falu északi kapujánál takaros porta áll. Előtte fo­lyik betonlapokkal kirakott medrében a kristálytiszta patak. Kecses ívelésű fahíd vezet az udvarra. Bemen­nénk, de a hazat óriási né­met juhászkutya, rikoltozó tyúkok,* pulykák, dadogva hápogó kacsák és egy óriá­si diófa őrzi. Lobogó, a ku- ,tya, addig csahol, mígnem egy idős néni jön elénk. Szívesen invitál házukba. Özvegy ’ Kürtös Mihályné, született Pecu Anna, 85 esz­tendejével a falu legidősebb lakója. Látszik rajta, hogy sokat dolgozott hosszú éle­tében, és még ma is dolgo­zik. Ö vezeti a háztartást. Szívesen beszél gyerekkorá­ról, de csak gyerekkoráról, Kiskázmérról, szülőhelyéről, kőműves édesapjáról, csa­ládjának élő édesanyjáról és testvéreiről. Aztán, ahogy Annuskából Anna lett. ké­sőbb pedig Anna néni. úgy lett egyre nehezebb az éle­te. Hosszú beszélgetésünk alatt egyetlen- egyszer sem hallottam, hogy szidta vol­na a sorsot, nehéz életét, .a sok munkát. És mint álfa-. Iában a szláv eredetűek, mint ők is, akik a legkele­tibb Szlovákiából települlek ide, sok kicsinyítőképzőt haszmílnak. Nemcsak a ke­nyér kenyérke. nemcsak az élet életke, nemcsak a le­ves leveske, nemcsak a gye­rek gyerekecske, hanem a legnehezebb robot is mun­kácsira, a súlyos batyu és a megrakott kosár is ba­tyuka, kosárka. Mert Anna néni annak idején így hord­ta a tejet, a tojást, a tej­felt, a vajat gyalog, messzi községekbe, hátán a batyu­val, mellén a kosárral. — Nagyon fáradt vagyok már. kedveskéim — mond­ta. — A levestésztát meg­gyúrni még meggyúrom, de nyújtani már nem bírom. Pedig most sole munka adódik. így van ez mindig ünnepekkor. Most tojásos túrót csinálok. Hogy nem tudják mi az? Elmondom... Egy jó adag tejbe vagy húsz tojást beleütünk, eZt lassú tűzre tesszük és lassan ke­verjük. Cukrot és sót is te­szünk hozzá. Aztán, mikor összesűrűsödik, szép ken- dőcskébe tesszük, ezt leköt-* jük, lecsorgatjuk, és amikor áll egy kicsit, akkor igen finom és szép ízletes falat lesz belőle. Azért mondom, hogy szép, mert a tojástól a túró sárga lesz és fehér pettyek lesznek rajta... A szép ívű hídig kísért ki bennünket. Mutatta az öreg diófát és mondta róla, hogy mostanában egyre többet álmodik. És mindig arról álmodik, hogy ez a diófa virágzik. Talán azért mondta elgondolkozva, mert itt félteni kell a diófa vi­rágját. Sokszor elviszi a fagy... Az iskola már megszűnt Filkeházán. A gyerekek Pálházára járnak. Veng- larcsik Attilával csak azért találkozhattunk délidőben, mert beteg volt. Nagyon jól tudta, hogy a falu legidő­sebb embere Anna néni, akinek á portájáról kijöt­tünk. Attila édesapja az ás­ványbányánál fúrómester­ként dolgozik, a bátyja, aki most. katona, szintén itt ■vájár. A melegítős fiatal­ember semmiben nem kü­lönbözik a, hasonló korú városi társaitól. Rajong a technikáért. Azt mondotta, traktoros, vagy autószerelő szeretne lenni. Kérdeztem tőle, tud-e, ismer-e valami helyi népszokást, mondókát. mesét, vagy legendát. Taga- dólag rázta a fejét. — Talán Anna néni —■ mondotta. — Talán ő még >■ tud, és arrafelé nézett, ahol a szépívű fahídon özvegy Kürtös Mihálvné. született Pecu Anna állt, egyik-kezé­vel a korlátba fogózkodva. Minket nézett,, legalábbis erre gondoltam. De aztán, ahogy a hátam mögé néz­tem, láttam, hogv tekintete . a szép ívelésű híd egy lát­hatatlan ívén a tiszta vizű patakon, az'űton túl. a hegy lábánál levő kőfeszülethez vezet... Szöveg: Oravec János Kép: La ezó József (Vége) Tóth Józsi bácsi kettehénkes paraszíszekerével. —-.'I í|,, tifly akarjuk, rögtön T az elején meg­sértődünk mindahányan. De r =>m akartuk úgy. A meg- sértődéshez a hirtelenjében brigádvezetőpek kinevezett, eiiogadott férfi .megjegyzé­se szolgálhatott volna ala­pul, aki mielőtt, még bármi­hez is kezelünk volna, va­lami ilyesmit mondott: hi^t- . főn pedig majd küldök ide vagy két-bárom embert, aki befiiezi a-munkát. Mert ahogy így elnézem ezt a bl'igádot. .. Nem fejezte ugyan be, mint vélekedik rólunk, de nem is kellett. Ott volt már a vélemény abban is, amit mondott! Igaz, ami igaz, ahogy elnézegettük egymást, mi sem várhattunk valami nagy intenzitást magunktól, mivel a 10 ember közül ta­lán kettő-három érti, bír­ja a fizikai munkát, már­pedig itt egyértelműen er­ről van szó. Nem is akár­milyenről. Csatornát kell ásni. Nem túl mélyet, nem valami széleset, de mégis csatornát, melybe lefektet­hetjük az eternit csöveket. A talaj részint köves, ré­szint pedig szívós, rugal­mas gyökerekkel átszőtt. Szóval „ideális”. Tehát elő a csákányt, a vastagabb gyökerekhez a baltát, majd , a föld kidobálásához a lapá­tot. A brigádvezető sem fi­zikai ugyan, de legalább műszaki , és ráadásul épí­tőknél dolgozik, tehát ál­landóan a frontvonalban. Maga a brigád eléggé ve­gyes összetételű, de mégis­csak brigád. így, szabad szombatra mindahányan tudnánk, magunknak jobb elfoglaltságot, mint társa­dalmi munkában csator­názni, de ezt is meg kell csinálni. — Hogy a..., Valakinek nagyot rúg a csákányán egy vastag, erős gyökér. Megnézzük; mintha még sosem láttunk volna gyökeret. Jólesik ugyanis fölegyenesedni, mert az el­ső néhány perc már eltelt. Idősebb ember veszi kézbe a baltát és nyugodt, biztos tempóban vágja, a gyökeret. Gyorsan visszafordulunk a saját munkaterületünkhöz, és emelgetjük a kissé nehe­zedő csákányt. Szépen formálódik a csa­torna. Időnként oda-oda- sandítunk az előttünk, a mögöttünk dolgozókra, nem hagytak-e le túlságosan, mert akkor illő ráhajtani, még akkor is, ha egyre ku­tyább ez a csákány. Ott elöl hirtelen feldübörög egy le-kalapács. Az akpa be­tonfalút ugyanis át kell tör­ni, hogy beköthessük a csa­tornát. Gyermekintézmény­nél dolgozunk, nem való­színű, hogy lit a raktár­ban tartanának ilyen ügyes, hasznos gépei. Most ott dü­börögted valaki a már szé­pen lemélyített csatornában, az akna betonfalán. — Viszi? — Muszáj neki! — Honnan került ide ez a szerszám? — Vannak dolgok, mikről nem illő kérdezni — nevet ki a gödörből a válaszoló. — Az biztos, hogy enélkül nem boldogulnánk. — Kipróbálhatom? — Hát. .. — Vigyázok rá! — Nem is a gépet fél­tem, inkább magat. Baj ne legyen. Itt van, tessék! Lehet vagy húszkilónyi a gép, tehát a könnyebbek közé való. Nagyon ügyes, jó kiképzésű, valahogy kéz­be illő, és rögtön tudhatja bárki, mit is kel] vele kez­deni. Jobb kézzel megmar­kolni fönt. ott van . mindjárt a kapcsoló is, bal kézzel. ív Jig lehtebb a fogantyút, és nyomás! Lecsúszik a be­lüliről. —~ Erősebben kezdjen! Lássuk újra! Belekapott! Most jó! Rázkódik, rezeg az egész mindenség. Oldal­ra akar dőlni a gép, de úgy, mintha lovak húznák arra, dőlsz ám .-a fenét, fit ma­radsz! Már lazul egy jókora betonrész, repedezik, majd h'rtelen leomlik. No! — Ez az! Kitűnő! — hang­zik leniről. — Azért olyan hct-nyolc perc után igencsak jólesik a váltás. Az ember úgy ér­zi magát, mintha valami vibráló berendezésen rázták volna néhány napig. — Itt a kávé — ordítja valaki. — Jól van, miért ordí­tasz?- Mert már többször is mondtam. Kávé/ sőt limonádé, 'sőt szendvics! Hajaj, sokba ke­rülünk! Valaki megjegyzi: — Kezdem magam mun­kahelyen érezni... Nézegetjük, méricskéljük a csatornát, hol kell még mélyíteni, hol keli szélesí­teni. Kezdünk magunkkal elégedettek lenni, tegeződve szalunk egymáshoz. Már rakjuk a csöveket is, ráné­zésre az ember nem is gon­dolná, milyen súlj'osak. A géppel most már más dol­gozik — fizikai —, könnye­dén emelgeti a húsz kilót, szépen át is vágja a falat. A csövek jól illeszkednek, a lejtés is megfelelő, kis idő múltán pedig megkezd­hetjük a takarást. .Valaki közben eltűnik, szatyorral érkezik vissza, mindenkinek jut egy-egy üveg sör. — Hát, így mostmár tény­leg munkahellyé váltunk ... kií**»ií méS elidőzge­muhii tünk is2Ót vál_ tünk erről, arról, majd szedjük a kabátokat. Ellen­be- a brigádvezető meg­jegyzi: — Szívesen elfogadom ezt a brigádot a vállala­tunkhoz... No, ugye! Így már más! I’riska Tibor Ismeritek a lámpa ériekét? Vannak, akik meg emlékeznek rá. Teli délutánokon, amikor az égbolt szürkesé­ge lassan homályba borította a konyhát, s csak a , tüzhelyajtó két izzó szeme árul­kodott életről, a családanya meggyújtotta, a lámpát. Sok gond, baj volt vele, mun­ka és vesződség.- Mindennap fel kellett tölteni petróleummal a fényes bádogból vagy kék színű üvegből készült tartályt, ragyogó fényesre kellett tisztítani az üveg­cilindert, le kellett csipkédni a kanóc szé­léről a megégett részt, hogy a lángnak sehol se legyen farkincája. Igen, figye­lem és törődés kellett a petróleumlám­pához, de amikor aztán sercent a gyufa, és helyére került a cilinder, semmihez sem volt hasonlítható a békés, egyenletes sárga fény, ami lágy simogatással öm­lött szét a konyhában, betöltve minden zugot. : i És a petróleumlámpa énekelt. Ha a vacsora köré gyűlő család beszél­getése meg-megszakadt egy pillanatra, hallani lehetett a dalt. Halk, kristálytisz­ta, másra nem emlékeztető, megnyugtató és lazító, vidám és szomorú, édes és ke­serű, Valahonnét a mesék világából jött ez az ének, a lámpa éneke, és helyet ke­resett magának az akkori élet fájdalmas hullámokat, vető, csak néha elnyugvó zűrzavarában, s aki ráfigyelt, társává lett annak.. Mindenki azt hallotta ki a dalból, amire éppen szüksége volt. És énekelt a lámpa lakodalomban és haloLtvirrasztás- kor, énekelt, amikor vajúdott az asszony, és énekelt, amikor a ház gazdáját elvit­ték katonának; s milyen bizakodóan szü­letett újjá a dal akkor, amikor elhall­gatlak a fegyverek, a kis turtálykát vég­re, újra feltöltőtték a régóta nélkülözött petróleummal, és a lámpa fénye felvál­totta a szlearinmécses néma fényét. Éne­kelt a lampa, reménykedöbben, mint va­laha. Emlékezlek ró? Egy emberöltő múlt el azóta. Hol lát­hatsz ma petróleumlámpát? A/, izzólám­pa is átadja helyét a fénycsőnek, s szét­árad fejünk felett a pontosan megterve­zett színű, hőt nem hordozó ökonomikus fény, és magától értetődőnek véve, mint a levegőt, nem törődünk vele. A lámpa éneke Pedig a fénycső is énekel. Hangja va­lamivel halkabb, mint öreg nagynénjéé, a petróleumlámpáé volt, de emlékezik rá és énekel, majdnem ugyanolyan üveghan- gon; szerényen, nyugodtan és biztosan, mintha tudná: a mesék igazságának már előtte jár a tudás igazsága, annak fénye árad szét az emberek között biztosan, megszakítatlanul. De ha úgy érzed, hogy a mi konszoli- . dúlt, steril, ésszerű világunkban is szük­ség van a mesék igazságára, hogy úgy ér­zed, hogy az eltéphetetlenül hozzátarto­zik életedhez, hagyd abba a munkát — tedd le a kalapácsot, a sebészkést, a tol­lat, és hallgasd egy-kél pillanatig a lám­pa énekét. Emberi dolgokról dalol halk, törékeny üveghangján.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents