Észak-Magyarország, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-02 / 78. szám

1978. április 2., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 T alán nem kell bizonygatnom, nem repes a szívem az örömtől, mikor naptáramba az ikszedik értekezlet, megbeszélés, ülés, tanácskozás, szimpózium időpontját vésem. Nem a téma miatt, ha­nem mert egy-egy tanácskozáson egész rö­vid ismeretség után is meg tudom mon­dani, kik szólnak hozzá, az arcokra van írva, ki kinek a véleményéhez fog csatla­kozni. És mint folytatja ott, ahol a másik fel­szólaló abbahagyta ... ! Persze, nehéz meg­mondani, ki kezdte. Nem az első felszólaló ki volt, hanem a bikkfanyelvet ki kezdte. Már le tudjuk fordítani, ha nagyon akarná az ember, mondani is tudná... csak hát dehogyis akarom! Ha mondom is, csak vé­letlen, csak rámragadt, mint a bogáncs. Felingerel, ha belekeveredek, felingerel, ha hallom. Kiváltképp azért, mert hova- - tovább a fiatalok is így „értekeznek”, fel­nőttségüknek kritériuma: nehogy, érthetően mondják, ha gondolnak valamit, azt nem venné senki komolyan, s lehetőleg meg ne mondják a végállomást, ahová szavaik ka­nyarognak, mert az... az kényelmetlen le­het. Aki ambiciózus, kínjában — és kora ifjúságában — megtanulja a cselbeszédet, a mesterséges és sokak által „fennsőbbsé- gesnek” hitt nyelvet. Kényelem csupán, hogy hagyjuk ma­gunkra ragadni? Az értekezlet, megbeszélés stb., nagyon fontos munkairányító eszköz — ha nem bosszantjuk egymást a semmitmondás pók­hálójával, ha belátjuk, az a dolgunk: tu­dassunk. elmondjunk, s ne ködösítsünk dolgokat. Hosszú volt a nekifutás? Azt akárom mondani, amit önök is jól tudnak: nem minden értekezlet felesleges, nem mind­egyikről menekülnek az emberek. Nem nehéz megmondani, hogy a mérce is meg­van, amellyel megállapítható: itt monda­nak valamit, itt tényleg dolgoznak. Igaz, az se biztos, hogy a még oly jó beszámoló (noha fontos!) adhatja meg az alaphangot. Tsz „operatív megbeszélésen” róttam jegyzetfüzetembe a sorokat. Senki nem ért rá, mindenki rohant volna, de mert senki sem beszélt mellé, háromórás vita volt... Értelmiségi ankéton voltam a közelmúlt­ban. Háromtól ötig az előadóé volt a szó, s este fél nyolckor úgy vetettek véget az összejövetelnek, hogy a résztvevők a folyo­són vitatkoztak tovább. Még a félórásnál hosszabb hozzászóláspk alatt se nyikorog- t .tak a székek. Nem ellentétpár két oldalaként írtam a két példát, ellenkezőleg: mindkét értekez­let résztvevői azzal tisztelték meg egymást, hogy beszéltek, nem pedig nyelvi fejtö­rőkkel takarták semmitmondásukat. Kü­lönbség köztük műveltségben van, de talán úgy fogalmaznék: nem szakmai műveltség­ben, a különbözőség társadalmi rétegződés­ben gyökerező. Szavaik? Hót persze... Az előadáshoz szokott emberek hosszú évek figyelmes erőfeszítésével sajátítják el a szólni tudóst, eszközük a nyelv: a meg­értetés. az ismeretátadás eszköze. Az értel­miség felelősségét ez nem kisebbíti, sőt! Szóláshoz nem szokott emberek vagy hallgatnak, vagy kiszakad belőlük a mon­danivaló. Nem gördülnek sima golyóként a szavak, talán csak a jegyzőkönyvben egyezik majd az alany és állítmány, kerül helyére a pont. De a nem túl jól öltözött, lötyögős ruhájú mondatok, gondolatok — levetkőztetve, felöltöztetve is ugyanazok a gondolatok. Egyenes szokj mondást hordo­zók — érthetőbbek, mint a plafont kémle­lők folyékony, mindig a helyes igét meg­találó (vagy éppen azt elrejtő!) sima sza­vát. Lehet, nem pontosan, nem a legmeg­felelőbben válogatták meg a szavaikat, alighanem nem is a szavak keresgélésével, a választékossággal bíbelődtek, mégsem vet­kőzött ki egyetlen mondatuk sem önma­gából. Nem szaladt ki egyetlen „talán nem is ez a helyes kifejezés”, vagy: „jobb szót most nem találok”, pláne: „a szó mindkét értelmében”, s ehhez hasonló nagyképű mondattöredékek. Minden szót a szó egyetlen értelmében lehetett ott, abban a beszédben érteni. Nem tudom, elég-e példaként két érte­kezlet résztvevőinek vitáját felidézni, hogy megkockáztassuk azt a véleményt: a szán­dékon' is múlik, megértetjük-e magunkat, vagy eltakarjuk gondolatainkat. Egyénisé­günkön is, természetesen —nem mindegyik professzor érti meg a juhászt, az asztalost, vagy az öreg erdészt, pedig az ő szókész­letük sem szegényesebb. Mégsem mindegyik professzor süket. ízes beszédükre, mert kí­váncsi esetleg más körben köröző életükre, s a megértés akarása közelebb visz a meg­értéshez. Ettől persze még az is igaz: mi­nél tanultabb valaki, annál nagyobb a számunkra nehezen felfogható tudománya, s bizony nem minden müveit ember tud úgy beszélni, hogy mindenki megértse. A beszéd nem fal, tudunk mi egy nyel­ven beszélni, még ha a nyelvszociológia kutatásai szerint más-más társadalmi hely­zet különböző nyelvhasználatot szül is. Nem egyszerűen az tehát a tény, hogy más-más mélységig és magasságig („szin­ten” — ugye?) sajátítjuk el anyanyelvűn­ket. hanem még az is: más-más csoportok más világban élnek, s ha az egyikünknek hottentotta a jogásznyelv, vagy az orvosi nyelv, attól még megérthetnénk egymást a nem szakmai beszélgetésben. Ez az a néha nem is 'árnyalatnyi elkülönülés ma is társadalmi tény még — a bajt viszont csak akkor tetőzzük, ha akarattal fokozzuk is, mesterségesen nagyítjuk! Ha erősödni hagyjuk a „másnyelvűséget” — kispolgári gőgöket nem kapálva, s az átlagműveltség alsó rétegében élőket nem pallérozva. De ha továbbszaladunk ezen a gondolat- úton, a végén még megdicsőül a bürokrata nyelv, amikor amúgy is erős a törekvés megértésére és elsajátítására, még ha egy­re többen érzik is: borzasztó lenne, ha kö­zös nyelvünkké ez válna, ebben lennénk egyenlőek. A veszély pedig nem lebecsü­lendő: sokan érzik nem odavaló, komoly­talan beszédnek, hovatovább tartalmatlan- inak az egyenes, nem körmönfont szót! S rákényszerül a bürokrata nyelvre az is, aki tudva tudja: nem is érdemes ott szólni, ahol a társasjáték résztvevői selyemsimán „adnak hangot” véleményüknek. Adnak hangot — önmaguknak. Véleményük több­nyire nincs is. De ha van, talán éppen azt akarják felszólalásukkal takargatni. V an még kérdés? — ez elhangozhat mindenütt. De ha hozzánk intézett egyenes szó, nem pedig égi halandzsa a megbeszélés „anyanyelve” — magunké­nak érezzük a vitát, a beszélgetést. Nem lehet egykönnyen változtatni beidegződéssé vált nyelvrontásunkon — de az első és nagy lépés az lehetne: ne tartsuk tudat­lan, komolytalan embernek azt, aki nem tudja, nem akarja halomba hordani a nyelvi kliséket, nyelvi közhelyeket. Nem műveletlen az, aki úgy beszél, hogy meg is értik! Szőke Mária Kincset ér az anyatej A nagyméretű szobában fehérköpenyes asszonyok sü- rögnek-forognak a ládákban levő cumisüvepek és a mo­sogatók között. Szokásos munkájukat végzik itt, a Miskolci Anyatejgyűjtő Állo­máson a Szentpéteri kapu­ban. A tejkiadás még nem kezdődött meg. de az üve­gek már megtöltve, egymás mellett sorakozva várják az igénylőket, hogy pótolják a csecsemők számára nélkülöz­hetetlen anyatejet, amelyből sajnos egyre kevesebb van. Mind kevesebben keresik fel a védőnőket vagy az állo­más dolgozóit, hogy felajánl­ják az anyatejet. Az igény­lők száma viszont csak sza­porodik. és a különféle — egyébként nagyon hasznos — bébiételek.' tápszerek ezt a hiányt nem tudják jöké- le+esen nótolni. Régebben 300—400 gramm anyateiet is adhattak egv csecsemő részére, ma már pedig csak legfeljebb 250 gramm jut egynek. Az állo­másról naponta keresi fel a kocsi a tejet adó kismamá­kat, amelyet azután pasztöri­zálás után még aznap szét­osztanak. A beérkező tej mennyisége pedig nagyon is változó. Március 16-án például kilenc és fél liter, 17-én tizennyolc liter érke­zett. Arra viszont még nem volt példa, hogy fölösleges legyen. A pasztörizált tejből, ter­mészetesen, a legnagyobb mennyiséget a megyei kór­házban levő gyermekegész­ségügyi központ csecsemői­nek szállítanak, de sokan vannak, akik« hazaviszik a picinyek legfinomabb és leg- táplálóbb ételét. Pillanatnyi­lag negyvenhat aprócska „igénylője” van az anyatei- nek a városban és környé­kén. . A tejkiadás délelőtt ti­zenegy órakor kezdődik. Üres cumisüvegeket hoznak a feltöltött üvegekért cseré­be. Az átvett üvegeket az ál­lomáson átmossák, fertőtle­nítik, majd töltés után ke­rülnek a pasztörizáló gépbe. s néhány perc múlva készen áll a következő adag a szál­lításra. öten dolgoznak itt, közülük ketten jelenleg szü­lési szabadságukat töltik. Az itt dolgozók munkája foko­zott gondosságot. , tisztaságot és körültekintést követel. Ök oktatják ki a kismamá­kat arra, hogyan kell otthon sterilen összegyűjteni a teiet. Akinek nincs otthon hűtő- szekrénye, térítésmentesen kölcsönözhet az állomásról. Minden támogatást meg- kaonak hát az anyák. Az SZTK kilencven forintot fi­zet egy liter anyaiéiért, s mégis évről évre csökken a tejet adó anyák száma. Sok­szor Duszta kényelemből nem jelentkeznek tejadásra, hogy segítsenek a rászorulta­kon. De elgondolkodtató: aki tehetné, miért nem táplálja gyermekét a kincset érő anyatejjel... ? Sok gyermek számára az életet jelentheti az anyatej! Monos Márt» A teséiytalan tölgyfa tanyája Pálháza főutcájának egy része. már a víznél tartunk, enged­tessék meg a csatolt közsé­gek problémáját is megem­líteni. A KÖJÁL szerint ugyanis az itteni kutak vize emberi fogyasztásra nem al­kalmas. Kovácsvágásra pél­dául húsz kilométerről, Sá­toraljaújhelyről lajlokban szállították tavaly az ivóvi­zet, ami tetemes költséget emésztett fel a tanács amúgy sem gazdag „kincstárá­ból” ...) A másik, lényegében min­denkit érintő probléma a tanácsi kezelésben levő utak rossz állapota. Ezek javításá­ra — szerencsére — a szoká­sosnál az idén jóval többet. 800 ezer forintot kapnak és fordíthatnak. Sátoraljaújhely és Pálháza között viszonylag jo a közút. Mindez azonban maradéktalanul nem mond­ható el az autóbusz-közleke­désről. A járatok — ahogy itt sokan szóvá tették — ál­talában zsúfoltak, sok a ké­sés és előfordulnak járatki­maradósok is. A régi kis­vasút még megvan. De egyre kevesebben veszik igénybe. Ezért hát egyre nagyobb a 3-as számú Volán felelőssé­ge abban az értelemben, hogy a hegyközi települések lakosságának közlekedését, munkába járását mind a kü­lönféle ipari üzemek, mind pedig a lakosság közmegelé­gedésére igyekezzék jól meg­oldani. Az új, alig tízéves, nyolc­tantermes iskolában az egy­kori Perényi-birtok jobbá­gyainak igen kései utódai vi­szonylag jó körülmények között tanulnak. Lassan azonban kinövik ezt az ok­tatási intézményt. Az illeté­kesek már most spekulálnak bővítésén, egy-két új tante­rem és tornaterem létreho­zásán. A csatolt községekből is egyre többen járnak ebbe az iskolába. S vannak, akik igénylik a szlovák nyelvű oktatást. Ezt természetesen teljesítik. Ezen a vidéken mindig is nagy becsülete volt a fának. Pálházáról és a csatolt köz­ségekből viszonylag sokan dolgoznak a Borsodi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság kemencepataki erdészetében, mely az ország egyik legér­tékesebb faállományával ren­delkezik. A környék 100—150 esztendős kocsánytalan tölgyből álló erdejeinek tit­ka van. Titka, mint a tokaji bornak. Kitűnő minőségű, tulajdonságú fát érlel az a különleges mikroklíma, ami ezt a vidéket jellemzi, igen kedvező a talajadottság és a levegő páratartalma. Az er­dők nagy része errefelé ko­csánytalan tölgyfából áll. Ez a fafajta európai hírű, a bútoripar egyik keresett alapanyaga, amelyet szíve­sen vásárolnak a külföldiek is. A kocsánytalan törzs a vidék jelképe. Sűrű szövetű, szívós, fiatal korában elvi­seli az árnyékot is, az idő­sebb, a magasabb fák vé­delmét. őshonos ezen a vi­déken. Ezért ezek a tölgy- erdők természetes úton fel- újíthatók... Szöveg: Oravce János Kép: Laczó József (Folytatjuk.) \ A tavaszi munkákra készülnek a gépek javításával a Rá­kóczi Termelőszövetkezetben. Munka az ásványbányák egyik üzemében. Szokták mondani, hogy Pálháza a Hegyköz szívében fekszik. Tény, hogy sok va­lóságos és képletes út fut itt össze. Kiemelt alsófokú központ, itt működik me­gyénk egyik minta-tanácsa, amelyhez még hét település tartozik. A Rákóczi nevét viselő termelőszövetkezet pe­dig gazdaságilag öt községet egyesít, öt község határát műveli gépekkel, egyre több géppel, egyre több szakmun­kással és szakemberrel. Az erdő, az erdei munka, az er­dei kenyérkereset is megvál­tozott helyben, hiszen úgy­nevezett műszaki erdészet működik itt, melynek fő fel­adata a gépek, berendezések javítása. Ipari jellegű ke­nyérkeresetnek számi,t az er­dőgazdaság fűrészüzeme is. Sokan dolgoznak ezenkívül az ásványbányákban, illetve ezek külszíni üzemeiben. Így hát helytálló az a megálla­pítás, hogy Pálháza a mező- gazdasági jellegű sátoralja­újhelyi járásban Hollóháza után a másik, második ipari település. Palágyi Ernő tanácselnök a székhelyközség szülötte, húsz esztendővel ezelőtt ma­ga is az ásványbányáknál dolgozott. — Két évtizede itt még közel száz vándoriparost tar­tottunk nyilván — mondja —, akik drótozásból, folto­zásból tengették maguk és családjuk életét. Azóta itt sok minden megváltozott. Elsősorban Pálházáról, de a többi csatolt községből több mint ezren az iparban, az ipari jellegű üzemekben ta­lálnak jó és biztos megélhe­tést. A helyi lehetőségeken kívül vannak, igaz kevesen, akik Üjhelyen, vagy Holló­házán dolgoznak. Ezek az emberek már másképp él­nek, másképp gondolkoznak, mint az előttük járó nemze­dékek. Más és több az igé­nyük. Nagyon felélénkült például az építkezési kedv, hiszen a lehetőség és a te­hetőség is megvan hozzá. A járásban Pálháza volt az el­ső község, amelyet tizenöt évvel ezelőtt közművesítet- tünk. És csak nézzenek szét. Egész új utcák alakulnak ki villaszerű házakból. , Körülnéztünk. A tanács a múlt évben 160 házhelyet osztott fel, ebből ötvennek azonnal gazdája akadt, s most tucatnál több három­szobás, összkomfortos ház építése folyik. Ez a viszony­lag gyors fejlődés gondokat von maga után. A közműve­sített községben közel fél­száz házba nincs bevezetve az ivóvíz. A Petőfi nevét viselő új utca lakói például fél kilométerről hordják a vizet. Bővíteni kellene a víz­müvet és a víztárolót. Ogy tervezik, hogy ez megoldha- tó|* ha a tanács, az ásvány­bánya, a termelőszövetkezel és az erdőgazdaság egyesíti anyagi erőforrásait. (És ha Hegyközi „házék” A szó ernte striatal

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents