Észak-Magyarország, 1978. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-09 / 58. szám
É3ZAK-MAGYARORSZAG 4 1978. március 9., csütörtök FILM LEVÉL Csatatér Sok szó esett mostanában arról, hogy a magyar játék- filmstúdiókban erőteljes érdeklődés mutatkozik a do- kumentarizmus iránt. Az Objektiv Stúdió mától műsoron levő filmje, a Csatatér, amelynek alcíme Mohács, 1976. egész műsort betöltő 'dokumentumfilm. Rendezője Rózsa János, operatőrje Ragályi Elemér. Ez a filmalkotás természetszerűen mellőz mindenféle játékfilmes megoldást, a dokumentumfilmes eszközök felhasználásával egy konkrét esemény riportszerű rögzítésével, illetve az abba bevágott más, de a témához tartozó filmriportokkal kívánja felhívni a figyelmet egy nagyon fontos kérdésre. A film címe és alcíme minden kétséget kizáróan már utal a tartalomra. A mohácsi csatavesztés 450. évfordulója volt 1976-Dan, és az egykori csatatéren felépült az ütközet hősi' halottainak emléket állító Nemzeti Emlékpark. Fényes külsőségek között avatták fel. A film keretéül, szolgáló riport tulajdonképpen ezt az avatóünnepséget, és magát, az új Nemzeti Emlékparkot, annak plasztikai alkotásait, az óriási tér kiképzését és egyéb művészeti vonatkozásait mutatta be. Katonai vezényszavak hallatszanak, indulók pattognak, díszsortűz ropog, meg- illetődött helybeli szónokok emlékeznek, és halljuk Or- tutay Gyula ünnepi beszédét- is, aki arra int, hogy a jelenlevők nem ünnepelni, hanem emlékezni jöttek. Óriási tömegek keresik fel az új Nemzeti Emlékparkot, csodálják, vagy hitetlenkedve nézik a művészi térelemeket, vagy csak egyszerűen őgyelegve bámulnak, mindenképpen avatóünnepi a hangulat. És a rendező megtöri ez a nagy együttes lel- kendezést. Megszólalnak a ^bevágott riportokban igen sokan. Az építész, aki az egészet tervezte, az Országos Természetvédelmi Hivatal elnöke és munkatársa, a helyi tanács osztályvezetője, a régész, az antropológus, meg egy vízvezetékszerő, aki csak hobbiból régész, illetve Mohács történelmének kutatója. Roppant izgalmas kérdések kerülnek felszínre. Nevezetesen vajon nem volt-e elhamarkodott ennek a látványra csodás emlékparknak a felépítése. Vajon szükséges volt-e a 450. évforduló ürügyén megvalósítani a mégoly tiszteletreméltó gyors társadalmi összefogás eredményeként is, ha figyelmen kívül hagyjuk a tudományos kutatás követelményeit, ha a gyors építés miatt örökre használhatatlanná váltak a felbecsülhetetlen értékeket képviselő antropológiai leletek, s egyáltalán a jubileumhoz kötött fényes ünnepség, vagy a történelmi múlt pontosabb kutatása volt-e a fontosabb feladat. Egy még le nem zárt vita került így ennek a dokumentumfilmnek az előterébe, és hihetően nem is zárult le ezzel a filmmel. Mert Rózsa János is rákérdez, és jóllehet maga nem foglal állást, de pusztán az a tény, hogy ezt a filmet elkészítette, és ahogyan elkészítette, azt látszik tanúsítani: érdemes lett volna a park megépítésével várni kicsit, amíg a tudományos kutatás megnyugtatóbb eredményeket nem produkál. Ellenvethető, hogy ezt 450. év alatt el lehetett volna már végezni, de ugyanakkor az is, hogy ezt a jubileumot szőkébb keretek között is meg lehetett volna ülni, az Emlékpark még ráért volna. Ezt a vitatémát tálalja szinte a játékfilmek izgalmasságával a Csatatér. További filmek A hét további kél új bemutatójában kevés örömet lelhetnek a mozilátogatók. Például a lengyelek készítette Barna férfi estidőben című, filmvígjátékként kínált másfél órás készítményt, senkinek nem tudnánk jó szívvel ajánlani. Stanislaw Bare- ja rendező, aki a forgatókönyv-írásban is közreműködött, láthatóan nem tudta eldönteni maga sem, mit is akar csinálni. A film derűs életképként indul, egy hét végére magára maradt enyhén ütődött férfiú kalandjait meséli el, megtűzdelve a pikantériától a horrorig mindennel, ami csak okkal, ok nélkül filmvásznon elkövethető. Nem szórakoztat, nem nyújt izgalmat, idegesítő, hosszú, kár vele az időt tölteni. Nem sokkal járnak jobban azok sem, akik Verne Gyula tisztelői, és elmennek megnézni A Csendes-óceán kalózai című román—NSZK— francia koprodukcióban készült kalandos filmet. Jóllehet, Verne Kétévi vakáció című „regénye alapján” készültnek hirdetik. Verne aligha vállalná a /rokonságot. Rendkívül leegyszerűsített, felszínes, helyenként csak- hogynem primitív eszközökkel összerakott film, alig van benne feszültség, kevés a látvány, s talán a legifjabb mozilátogató is enyhe unalommal nézi. Benedek Miklós A potyautas A tél biztos jeleként ködre ébredt a város. Az utcán felgyűrt gallérú emberek siettek. Gőzölgő leheletük elveszett a ködben, arcuk még magán viselte az alvás nyomait. A megállóban türelmetlenül toporogtak az autóbuszra várók. A belvárosból kifelé haladva fogyott az utasok száma, már jól végigláttunk a kocsin, amikor az egyik megállóban kiskutya ugrott fel. A felső lépcsőn megállt, szétnézett, majd a lábak között továbbhaladva a kocsi elejére ment. Megszagolta az utasok lábát, majd mintegy ellenőrizve a köd miatt bizonytalanná vált szimatát, mindenkire felnézett. Egyre többen vették észre a kutyát, miközben ő nyugodtan folytatta útját a megkezdett módszer szerint. Az első kör után következett a második. Valakit keresett. .. Már mindenki a kutyával volt elfoglalva. Az előbb még rosszkedvű, álmos arcok mintha megenyhültek volna, többen összemosolyoglak, megindult a beszélgetés: aranyos kis jószág, milyen fajta lehet, kit kereshet? , A kutya közben újra végigjárt. Nem találta akit keresett, odahelyezkedett az ajtóhoz. Amikor kinyílt, gyorsan leugrott, beleszimatolt a levegőbe, kettőt vak- kantott, s eltűnt a ködben. Galambos József A „favallató” Ceruzasorok Gaál János portréjához Barátai „favallatónak” nevezik, mert ha ránéz a fára, már tudja, mit akar belőle kífaragni. Én magamban Mesebeli Jánosnak , hívom, nemcsak azért, mert külseje is hasonlít a nehézségekkel gyürkőző mesebeli figurához, hanem azért is, mert egész eddigi élete folytonos küzdelem volt a sorssal, később pedig harc az önkifejezésért, a gondolat művészi megformálásáért. Gaál János, Arló nagyközségben1 él. Háza semmivel sem különbözik a többi „öt lépcső felfelé” szemlélettel épített falusi házaktól. Az udvaron néhány farönk. A fészerben íéligkész munkadarabok. De ettől még asztalosműhely is lehetne. Ám — a máshol nyári konyhának, sőt állandó lakószobának használt helyiség itt igazi fafaragó műhely. Bepillantást enged Gaál János szabad perceibe. Ez a gyári munkás, régen pásztorgyerek, nem őrzi féltékenyen a házát. Minden érdeklődőt szívesen vezet fel szobájába, melyben a tálastól a kanalasig, a virágtartótól a díszítő jelleget sugárzó paraszti figurákig minden tárgy az ő keze munkáját dicséri. A vendégek a faragott parasztlócán vagy székeken, ő maga a „betyárbölcsőn” foglal helyet. ' Első találkozásunk a gyermekekhez kapcsolódott. Egy járási szintű úttörős vetélkedőn vettünk részt. Én voltam a játékvezető és János az, akit ki kellett találni. Ennek a kedves barkochba-játéknak az emlékeit még ma is őrizzük. János többször vissza- viszatért beszélgetéseink során erre a vetélkedőre, nagy szeretettel emlegetve az okosan kérdező, értelmet sugárzó gyerrhekszemeket, gyermekarcokat. Kérdeztem magamban, miért. Pedig a válasz egyértelmű. Gaál János, aki gyermekkorában sem lehetett soha gyermek, mert magára kellett vennie a felnőttek dolgát a korán elvesztett édesapa helyett, aki soha nem jászthatott, aki nem ismerte a gyermekkor önfeledt boldogságát, az általa készített gyermekjátékokban megpróbálja visszavarázsolni az eltűnt, soha vissza nem térő „titokzatos birtokot”. De ezen túl, a művészet és a gyermekek világának kapcsolata, kölcsönhatása legalább olyan ősi eredetű, mint maga a művészet. Kiállítása megnyitásán — szombaton az ózdi Kisgalé- riában — a jövő terveiről szólva elmondotta, hogy a háza előtt egy olyan játszóparkot szeretne kialakítani, ahol otthonra lelnének az arlói gyerekek. A faragott játékok és térplasztikák elkészítésébe bevonná a fafaragó szakkörbe járó tanítványait is. Hivatalos elismeréseiről, az országos nívódíjakról szerényen alig tett említést, pedig munkáit ismerik Dunaújvárosban és Debrecenben, Nyíregyházán, Miskolcon és Sárospatakon. Reméljük, ez év áprilisában —, mint a korábbi években — ő is ott lesz a pataki fafaragó táborban, hogy találkozzék művésztársaival, akiknek törekvése nem lehet más, mint az övé: az ősi paraszti kultúra megőrzése és átmentése korunk egyre inkább értő közönsége számára. T. Csépányi Valéria Áruskála a háztáji és kisegítő gazdaságok termelésének fokozásáért. !WezóTa7dasá«i eszközök árusítással egybekötött kiállítása az AGROTRÖSZT, á SZÜVARU, a HERMES, a VASÉRT és a VIDIA közreműködésével A SKÁLÁBAN február 28-tól március 11-ig. Kimozdulás a holtpontról Zeneoktatás — középfokon A kényszerházasságok szülte zsúfoltság is szerepet játszhat abban, hogy a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolának nincs olyan jó híre s neve, mint amilyent például az oktatás színvonala alapján megérdemelne. A Bartók téri zenepalotában, alpi a szükségszerűség egy ' fedél alá hozta a főiskolai ének-zene- tanárképző tagozatot és az Egressy Béni Zeneiskolát a „házfentartó” Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolával, mostanában azért úgy tűnik, kimozdulnak a holtpontról. Igaz, továbbra is csalt terv marad, hogy felépül a főiskolai tagozat új épülete, de a Miskolc városi Tanács hozzájárulásával és anyagi finanszírozásával végre hozzákezdenek az épület belső felújításához. Finta Gábor, a Szakközépiskola igazgatója legalábbis ezzel a jó hírrel fogadott; a város ebben az esztendőben 2 millió forintot biztosít a belső felújítás munkálataira. A tervek egyébként szépen „felraj zszögezve” ott vannak az igazgatói szoba falán: új világítást és új burkolatot kap a hangversenyterem (végre igazi, méltó hangversenyterme lehet majd a városnak, megfelelő világítással és akusztikával), felújítják a hangversenyteremhez felvezető részt, megszüntetik az utcáról bejárást a tantermekbe. Sőt, a tervek szerint az iskola két orgonája is felújításra kerül. A munkálatok persze gondot is okoznak — eddig is sokszoros egyeztetéssel alakították ki az órarendeket, a tantermek beosztását —, de ezt a gondot szívesen vállalják, a jövő érdekében. A „kimozdulást” más is jelzi. Már az elmúlt évben is több pénzt kaptak a várostól hangszervásárlásra, mint -amennyi korábban rendelkezésükre állt. S a tanács erre az esztendőre is megemelt költségkeretet ígért. A zenei képzéshez alapvető hangszerekkel, (amelyek meglehetősen drágák!) elég mostohán volt ellátva az intézmény. Az iskolában végzett felmérés szerint, legalább 1 millió 200 ezer forintra lenne szükségük ahhoz, hogy a 15— 20 éves, már elkopott, nem egy esetben javíthatatlan hangszerállományt kicseréljék, s a tanítás — tanulás feltételeit normális szinten biztosíthassák. A jelek arra mutatnak, ha egyik évről a másikra nem is megy, az elkövetkező években sikerülhet. Az iskola igazgatója szerint a feltételek ilyentén változása minden bizonnyal kedvezően befolyásolja majd, nemcsak a képzést, hanem a jelentkezést is. A miskolci Zeneművészeti Szakközépiskolába — egyébként ezekben a napokban vannak a felvételi vizsgák, s közel 90-en kísérlik meg a bejutást ide a szeptemberben kezdődő tanévre — egyébként három megye, Borsod, Heves és Nógrád zenei érdeklődésű fiataljai jelentkezhetnek. (Ez egyébként felveti azt a kérdést is, hogy a megyék vajon nem vállalhatnának-e részt az iskola felszereltségének javításában ?!) összességében nincs is gond a jelentkezésekkel, de a szakok megoszlásában már nem mondható el ugyanez. Annak ellenére ugyanis, hogy a zongora egyre inkább kiszorul a házgyári lakásokból, még mindig erre a szakra van a legnagyobb jelentkezés. Viszont rézfúvósnak alig-alig jelentkeznek. Így azután a spontán jelentkezéseken túl tehetség- kutatást is végeznek az iskola tanárai, akik szerint az egyik legjobb bázisuk a miskolci 6-os számú ének-zenetagozatos Általános Iskola. De például a hevesi zeneiskola is biztos bázisiskolájuknak számít. A Zeneművészeti Szakközépiskola mindenképpen sajátos helyzetben van az iskolák között, de még a szak- középiskolák között is. A közismereti tárgyak mellett a zenei oktatásban való részvétel —, amely kiscsoportos és egyéni oktatásban képzelhető csak el, s legalább napi 3—4 óra gyakorlást is feltételez — kora reggeltől késő estig nyújtja ki az órákat. (Ez okozza a tantermi elosztás gondjait is!) Ráadásul a valóban igen jó, 39 tagú tanári karból tiaenöten utazó tanárok. Azaz, csak a hét bizonyos napjain tartózkodnak Miskolcon. Az arányváltoztatás kívánatos lenne még akkor is, ha a tanárok egy részének letelepítése újabb gondot ró a városra. S hasonlóképp gondot okoz az is, hogy a zeneművészeti szakközépiskolások részére csak korlátozott számban adottak _ a kollégiumi lehetőségek —’ a gyakorlás lehetősége nélkül. Zenei életünk milyensége — nem túlzás — a szakközépiskolán áll vagy bukik. Hiszen a középszintű zeneoktatás színvonala kihat nemcsak az akadémiai képzésre, hanem a zenekarok, a zenei ismeretterjesztés milyenségére is. Egyelőre az iskola kívánságlistája a nagyobb. De dicséretükre legyen mondva, a lehetőségeken belül az iskola tanárai és diákjai is kiveszik a részüket a zenei ismeret- terjésztésből. Különböző rendezvényeken, önálló műsoros esteken gyakorta találkozhatunk a szakközépiskolásokkal, akik, az időbeosztás és a tanulás nehézségei közepette is mindig készek a segítségre, ha a' zene közkinccsé adásáról van szó. Csutorás Annamária Az V. tokaji est Aí elmúlt hét végén kedves esemény színhelye volt a tokaji művelődési otthon nagyterme. A nemzetközi nőnap alkalmából a tokaji díszítőművészeti szakkör asszonyainak egy év alatt készített legszebb munkáiból nyílt kiállítás. A megnyitó után Tóth Kornélia főiskolai hallgató szép hangjának tapsolhattak a jelenlevők. Ezután Káldy László színes kisfilm- jét vetítették le, amely a Zilahy György Művészetbarátok Köréjiek 10 éves munkájáról, fejlődéséről villantott fel képeket. Az est házigazdája Boros László volt, egykori tokaji diák, majd gimnáziumi tanár, jelenleg a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola adjunktusa. — Immár ötödik alkalommal rendeztük meg a Tokaji Estet. Célunk, hogy a valamikor Tokajban élt, vagy élő vagy a városkához valamilyen módon kötődő neves személyiségek ilyen módon is adhassanak valamit önmagukból az itt élőknek. Szeretnénk hagyománnyá tenni a Tokaji Esteket és minél több embernek lehetőséget adni a bemutatkozásra —- mondotta. Tuza Béla
