Észak-Magyarország, 1978. február (34. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-05 / 31. szám
ESZAK-MÄGYARORSZÄG 7 T978. Febru’őr 5., tasőmerp A remény méterei Voltál már így Te is? Bizonyára. Hiszen lei nem. játszott gondolatban még iskoláskorában ilyesmivel; „No, még tíz lépés. Ha tíz lépésen belül találkozom egyenruhás emberrel, sikerült a dolgozatom.” Bizakodás, remény, önámítás. Gyakran beválik, sokszor nem. Mi az értelme?... Talán semmi... Mégis, sokan játsszák, mégis sokan elgondolják, mégis újra és újra, mindig más alkalomhoz kitalálnak valamit. Valamit, valami elérhető „ta- lánt”, azért hogy sikerüljön egy iskolai felelet, hogy láthassuk titokban imádot- tunkat, azért hogy szerencsésen végződjön, egy utazás, azért hogy jól érezzük magunkat egy várva-várt ünnepségen, azért hogy jól menjen a munka, azért hogy megérkezzen a rég óhajtott levél vagy meghívás. Remény és elképzelés amely az elhatározás pillanatában megdobbantja szívünket, amelyért szorongva tesszük meg a következő lépést. hogy csak sikerüljön, valóra váljon vágyunk. Nyújtanánk a távolságot, tolnánk áz időt, késleltetnénk a perceket, mikor, hogy. De egyszer végéhez ér minden út, eltelnek a percek és nem jön az egyenruhás... S az egyre csökkenő távolsággal, a múló percekkel együtt elfogy a cél érdekében kigondolt, valóságot meghamisító, de elhinni mégis jóremény is... Aztán, ha sikerül a dolgozat, ha jól végződik az utazás, ha jól ment a munka, akkor boldog-megelégedettek vagyunk. Van, akinek még eszébe jut: „Hát igen, bejött, mert láttam az egyenruhást” ... Mások viszont már feledték a remény métereit. Miért tesz- szük mégis újra és újra? Ki tudja?... Mert jó! Jó hinni valamiben, jó bízni a reményben, jó izgulni egy- egy célért, álomért, vágy beteljesüléséért. Ezért képesek vagyunk kigondolni magunknak különféle dolgokat, reménynövelő történeteket. S ki tudja? Talán ezek a történetek, egyenruhás emberekkel való találkozások, törött ablakok, és sorolhatnám, még mi minden, talán hozzájárulnak időnként ahhoz, hogy önbizalmunkat növelve sikerüljön megvalósítani tervünket, elérni céljainkat!... Ki tudja? Monos Márta Európa legifjabb menyasszonyai Az ENSZ legutóbbi felmérései szerint Európában a legtöbb házasságot Bulgáriában kötik, ahol a megfelelő korú nők 73 százaléka férjezett. Lengyelország 62, Ausztria 55 százalékkal követi Bulgáriát. A bolgár nők többnyire 23 éves korukban mennek férjhez; ebben a tekintetben is első helyen állnak Európában. Az angol nők rendszerint 24, az írek. svédek és svájciak 25 évesen lépnek anyakönyvvezető elé. Bulgáriában közvélemény- kutatást rendeztek arról, hogy mit varnak élettársuktól Európa legifjabb menyasszonyai. Az első helyen a kedvesség, jóság szerepelt. A megkérdezettek 39 százaléka tartotta lényegesnek, hogy férje intelligens legyen. A bátorságot és fizikai erőt csak 10 százalékuk értékelte lényeges követelménynek. Kiderült az is, hogy a házasulandó párok átlagosan egy-másfél éves ismeretség után kötnek házasságot. Száz megkérdezett lány közül mindössze öt ragaszkodott ahhoz, hogy választottja „férfiszépség” legyen. i — Régen járt válunk — fogad a pult mögött álló férfi. Bólintok, meg mondom is, régen. — Milyen a forgalom? — Kérdésem olyan sehangú, kitetszik belőle, csak fölnevel tségböl kíváncsiskodom, hogy ha már elkezdtük, kényszerszünet ne feszélyezze beszélgetésünket. — Tűrhető — hangzik a válasz. Hál iiekeái ennyi te elég a diskurzusból. Elhúzódom a pulttól, más is férjen hozzá. Kicsit elücsörgöli feketém meg kólám társaságában, nézelődve és hallgatózva közben, aztán megyek utamrh. A medvéi hallom emlegetni. Hirtelen nem kapcsolok. mit keres — akárcsak beszédtémaként is — a medve egy falusi presszóban. Észbekapok. Hál persze. február elseje, és azt találgatják, kint marad-e vagy a másik oldalára fordulva folytatja téli álmát. Sajnos, visszamegy, hiszen plusz 3 fokot mulat a hőmérő. A medvét nem lehat becsapni, ilyenkor még télnek kellene lennie, tehát legalább mínusz 3 foknak. Egy javakorabeli pa raszt- " ember a medvének nem hisz. — Figyeljétek meg. egykét hét múlva szántani lehel. Már megy el a föld fagya, Tegnap még tele az udvarom vízzel. Reggel kimegyek, sehol, fagyon át pedig nem szippantja fel a fold! — A „háztáji természettudós” azonban nem éri be ennyivel, teste tavaszias jelenségeit is érvként tálalja fel. — A lábom meg (r karom úgy zsibong, mintha hangyák mászkálnának benne. A lábam már menne a határba, a kezem meg munkába, alig tudom visz- szalartani. — Magát az isten is parasztnak teremtette —■ mondja pici gúnnyal egy fiatalember. — Jól mondod, jól, annak — bólogat a férfi. — Ha hiszed, ha nem, szívesebben kaszálok, mint heverek. — Megnyomja a szót, most törleszt. — Elmennék két olyannal kaszálni, mint te. Közbehchercsz valaki. — Most mondtál valamit, fején találtad a szöget, Azt se tudja a szegény, melyik kasza fog. — .4 fiatalembernek fordítja kérdése élét. — No, te nagylegény. melyik? — Melyik?! — ismétli meg a kérdést legényünk, gondolkozva fürkészve a kérdező arcát. Ez valami beugratás akar lenni. Kivágja a rezet! — Amelyiket jól kivertek és megfentek. Emberünk elvigyorodik, nemet int. —i As. amelyiket fogják, jól fogják, te nagyokos. — Meglengeti karját, és történetbe kezd: — A tavaszon elkéri a fiam a kaszát, Olyan, mint egy dijbirkózó, én elveszek mellette. Adja csak ide, édesapám, en is szeretem a tejet, Nesze, fiam, csak cl ne törd nekem, ennyivel van ennyi. Elmegy egy renddel, jön vissza vele nagy keservesen. Arcáról csak úgy dől a veríték. Mi baj, legény? I-Ját édesapám, ez a kasza nem kasza, nyúzza az embert. Te nyúzod ölet! A kaszát fogni, jól. kell fogni, hogy fogjon. Nekilátok, el-vissza, sehol egy izzadságcsepp. Mondom aztán neki: ..Jó kasza, jó fen — jó legény jól mén” A — Nagyol legyint. — Nem tudnak már ezek ■kaszálni. — Hirtelen általánosításra ragadtatja magát. — Nem tudnak ezek már semmit. .— Már hogyne tudnának — szól bele a kártyájukba a presszós, pedig neki nem osztottak lapot. — Csak mást tudnak, mint maguk, hiszen másból élnek. — Hát ez is igaz — adja be a derekát emberünk, — Egyszer bevitt a fiam a gyárba, nézzem mar meg, ■mit csinál. Bizony mondom nektek, futkosott hátamon a hideg. Félmeztelenül áll. nekem a hengernél, úgy figyel. a szeme majd kicsik, egy lyukat vagy micsodát. les, kezében ott a fogó. Kidugja a fejéi a tűzkigyó, ö nyakon ragadja, és dugja egy másik lyukba. A fejem is belefájdult. Jaj, fiam, csak egyszer szaladjon neki a combodnak, úgy átüti, hogy örök életedre nyomorék maradsz! Én a tehén farában jobban, érzem, magam. Az anyját is csalogatta, hogy hencegjen a tudományával. Rászóltam, be ne vidd, most is tűkön ül, amíg hazaérsz, ha meglátja, mit művelsz azzal a tüzes istennyilából, nem lesz egy perc nyugta. — Bizony, bizony — bólogat, akinek tavasziad hangyák bizsergatik az izmait —. én nem bánom, hogy a földnél maradtam. Ha már végképp nem bírok magammal, csak kinézek a mcsőre. — A rossz álljon bele az ilyen télbe — szól nehezte- lölep a kaszával leckéltetö. — Nem tetszik nekem a búzánk, megsárgult a teteje. Láttátok, milyen volt az ősszel? ' Mint az álom! Mondtam is az elnökünknek, Józsikám, jövőre is meglesz a kenyerünk. Jól felelt, várd ki a telet, mindent elronthat, pedig kifagyásért nem fizet a biztosító. Összenéznek, hüledeznek, hogy mért nem fizet, az talán nem természeti csapás?! A havat hiába rendeli meg a tsz, az nem műtrágya, amit vasúton lehet szállítani. — Nicsak! — ocsúdik valaki lelkendezve. — Emlegettelek. meg is jött. Jó hónapja márt ném emlegettétek? ! Mindenki az ablak felé fordul. Szállingózik a hó. Sajnos, ez már nem sokat ér, víz lesz belőle, sár, amiből úgyis kijut, amíg nem jön meg a böjti szél, hogy felszárítsa. — Nem hiszek neki — így a magát parasztnak tartó. — Engem nem lehet becsapni, a télnek lőttek. Én hiszek a lábamnak, meg u karomnak. Reggel is már vitt volna neki a határnak. Jól mondják; január, február — itt a nyár. Annyira fellelkesedett, odakiállolt a presszósnak: — Pistukám! Mindenkinek egy üveg sört! — Kupon. figyelmes' hallgatójukat észrevéve, felfénylö tekintettel megkérdezett: — Az urnák, vagy elvtársitok kérhetek valamit? — Bizonytalankodásomat látva, sietve hozzátette. — No, ne utasítson vissza. Érzem a tavaszt, hát. csak azért. Isten neki. lehúzok még egy kólát, hiszen nekem is a tavasz a legkedvesebb évszakom. Hurrá! január, február — itt a nyár ... Gulyás Mihály Január, február... EGY MISKOLC! H ÖSZTÖN Az IFA a hozzákapcsolt, hazai élelmiszerekkel jócskán megpakolt kamionnal a hágó lábánál áll meg. A pilóta nyugtalanul nézegeti a havas, jeges, csúszós utat, aztán lemondóan legyint, ezen még szólóban se jut fel. A segítség másnap délelőtt érkezik meg. Hatkerék meghajtású URAL kanyarodik a szállítmány elé. Fiatal, alig 24 éves, középmagas, vékony fiatalember pattan le a vezetőülésből: — Jó napot kolléga, mehetünk? — Próbáljuk meg. A különleges szovjet jármű szépen felhúzza, a hágón, aztán leengedi kettős terhét. — Köszönöm a segítséget. — Nincs mit — válaszol Takács László olyan természetességgel, mintha örökké az URALrt vezette volna. pedig életében először, önkéntes jelentkezése után, most ült a jármű volánja mögé. Először kissé szokatlan volt, hiszen a sebességváltó rendszere eltér a megszokottól, de hát hamar belejött a kezelésébe. Az ÉPFU ifjú dolgozója műtősként kezdte életpályáját. Ott kevésnek tartotta a fizetést, s a motorok is vonzották, így jelentkezett a szállító vállalatnál, ahol a tanfolyam után megkapta a jogosítványt. Kezdettől fogva billenccsel, a 4 és fél tonnás ZIL-lel jár. Nagydn szerette a kocsit, de el kellett tőle válni. A járművet átirányították az EPFU huszti kirendeltségére, aztán, hogy a kocsi, a világlátás, vagy a nagyobb kereset vonzotta, nem tudni, de egyszer elmondta óhaját: — Szeretnék én is kimenni Husztra! Takács jó munkájával, magatartásával kivívta munkatársai, s az egység vezetőinek bizalmát, így vágya teljesülhetett, a múlt év októberétől bekapcsolódhatott az orenburgi gázvezeték építésébe. A második otthon az INTRGAZ-ban, abban a többszintes házban van, amely magyar házgyári termékekből, hazai szakemberek munkájából épült meg. Hatan laknak a földszintes, egy szoba két félszobás lakásban. Az ö „birodalma” a nagyszoba, amelyben Gyurán Lászlóval, s a derűs kedélyű Subert Lajossal lakik együtt. — Mi a napi program? — mérlegeli a választ. — Fél hatkor ébresztő. Óra? Nekem nem szükséges. Belém van idegzödve, mindig pontosan, időben ébredek. Az étterem — a Bükkvidéki Vendéglátóipari Vállalat egysége — kétszáz méternyire van. Bő reggeli, beszállunk a panoráma autóbuszba, s irány- a 9 kilométernyire levő izai bázis- telep, ahol a kompresszorállomás épül. Bármilyen munkát kap, neki minden feladat egyformán fontos, s lelkiismeretesen teljesíti. Sűrűn áthalad Huszt macskaköves főutcáján, követ szállít a jó tucat kilométernyire levő kőbányából. Talán ezt a fuvart szereti, a legjobban. — Nem bírok mozgás nélkül élni. Szeretem a hosszú utakat, a sebességet, a haladást, s látni, hogy van a munkámnak értelme. Van, amikor rövid távon fuvaroz. Építik a csatorna- rendszert, a földet közeibe, a víztározóhoz kell vinni, másnap kavicsot hozni a rikai bányából. Ez a kompresszorteleptől 6 és fél kilométernyire van. Egy ideig a Rika partján is halad, megcsodálja, hogy a folyó olyan tiszta, mint a forrás, inni lehet a vizét. Jó lesz benne nyáron majd megmártózni, úszni, fürödni. Napi hat-hét forduló, s vége a műszaknak. Az időjárás nagyjából olyan, mint igazi otthonában, Miskolcon. A különbség az, ha itt lehull a hó, az meg is marad. Volt már, amikor birkóztak vele. Egyik nap elhordták a havat, másnap kezdhették újra. A hóban vágott út keskeny. Egyszer meg is járta vele. Jött szembe egy másik kocsi, ő próbált kitérni, a hó „kikapta” a kezéből a kormányt, a kocsi az árokba billent. Igaz, jöttek segítségére: — Mi van? Mit tehetünk? Az igazi segítség egy másik ZIL volt, csak az a 4 és fél tonnás teherrel megpakolva húzta vissza az útra. Hát ezért szereti ezt a 175 lóerős gépet, ez nem ismer akadályt, nem zavarja a vad, a szűz terület sem. Az időjárás? Életében először dolgozott mínusz 30 fokos hidegben. Tulajdonképpen csak addig volt rossz, amíg be nem gyűlt a motor, utána már nem érezte a csikorgó hideg marását. Most „csak” napi nyolc órát, reggel fél nyolctól délután fél 4-ig dolgoznak. Kiadós vacsora, szórakozás, biliárdozás az étteremnél, aztán nyomás a lakásba. Itt aztán az ÉPFU-sok elmesélik a napi' eseményeket, viccelődnek, húzzák egymást, aztán este korán az ágyba. Itt szigorú a rend, este 10-re mindenkinek otthon kell lennie. Takács mindenre készséggel vállalkozik. Három vasárnap szállított például tőzeget a huszti állomásról a kompresszortelepre. Ez kell az ottani munkákhoz, őt meg legalább leköti, nem gvötri a honvágy, a kis család hiánya. — Szeretném ezt az évet végig itt dolgozni. Várom a tavaszt, a mezők, a hegyvonulatok kivirulását. zöld- beborulását, gyönyörködni akarok a vidék szépségében. No. s akkor jobban, s többet tudunk szállítani is... Csorba Barnabas
