Észak-Magyarország, 1978. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-19 / 43. szám

1978. február 19., vasárnap VERONAI FIÚK Musical-bemutató a Miskolci Nemzeti Színházban Műteremsarokban „Élményeim mindig lassan érnek be” i ­..-......................... ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 _____ L enkey Zoltán grafikusmű­vésszel — bár szinte napjá­ban találkozunk, hiszen mun­kái is rendszeresen megje­lennek hasábjainkon — elég régen szakítottunk időt nyu_ godtabb, csendesebb beszél­getésre. Most, az új miskolci műteremlakásban (amit még sokáig újként emlegetünk, hi­szen mindössze tíz hónapja költöztek bele a művészek), a tágas, műteremben tekinT tünk vissza az elmúlt esz­tendőre. Lenkey életében és alkotói pályáján is igen so­kat jelentett ez az új műte­remlakás, mert annak elfog­lalása egy több esztendeig húzódó, nehéz időszakot zárt le, amikor magánéleti nehéz­ségele, műteremhiány, ebből adódóan hosszabb debreceni vendégeskedés stb. nehezítet­te munkáját. Most azonban már mindez a múlté, mind magánéletében, mind alkotói pályáján sok minden rende­ződött. Az elmúlt esztendőt idéz­zük. — Bulgáriában jártam 1977 őszén a bozsensci nemzetközi művésztelepen — mondja. — Ez egy kisfalucska a bolgár középhegységben, az anekdo­tákból is jól ismert Gabrovo közelében. Másodszor voltam ebben a táborban, sok már ott a jóbarát, régi ismerős. Egyébként is Bulgáriát na­gyon szeretem, nagyon sok­szor voltam már ott. Jó ki­szakadni az itthoni környe- zetből, mert a külföldi kör­nyezetben meditálva másként látja az ember az itthoni munkáját is. Ugyanakkor, mivel hat-hét nemzet fiai gyűltek össze ezen a mű­vésztelepen, igen sok. hasz­nos eszmecsere, a közös alko­tás öröme, ismerkedés tette értékesébbé az ott töltött időt. A magyar pályatársak közül Csohány Kálmán és Stettner Béla volt még ve­lem. A kialakult szokások­nak megfelelően, az ott,ké­szült munkáinkból néhányat ott kellett hagynunk. — Gondolom, sokszorosí­tott grafikát... — Nem. ’ Festményeket. Ez ugyanis íestőtelep. Koráb­bi látogatásomkor olajpasz- telleket, most akvarelleket hagytam a telepen, meg né­hány darabot ott szerzett ba­rátaimnál. Egyébként ez az olajpasztell, ami itt lóg a műterem falán, ottani ihleté­sű, igaz, ma sincs még be­fejezve. — Lenkey Zoltánt grafi­kusművészként ismerjük. Így is jegyzik mindenütt. Mit ad egy festőtábor a grafikusmű­vésznek? — Ezen a művésztelepen nem elsősorban a szakmai élmény hatott rám, inkább csak közvetve érzem ennek hatását. De a gyönyörű kör­nyezet. a török időkből- való falu, a vidék hangulata, a nemzetközi tábor légköre, az fog meg mindig. Bernem az élmények mindig igen lassan érnek be. Egy-egy témát sokszor megközelítek, variá­ciók születnek, kísérletezek a témával. Például eléggé is­mertek a lovakról készített variációim, és más, néhány sorozatom. Sose direkt mó­don fejezem ki magamat. Munkáim nem egyértelműen tematikusak. Azt hiszem, ki­fejezési eszközeim tükrözik a témáról bennem lezajló me­ditációt. Beszélgetés közben rézla­pokat, dúcokat, nyomatokat szed elő, rak ki sorjába, azo­kat nézegetjük. S persze a beszélgetés nem akad el: — Ha nem is festőként is­mernek elsősorban, színprob- iémáim is vannak. Itt van­nak ezek a nyomódúcok — s mutatja a lapokat, meg a dúcokat. — Eddig mindig két dúccal készítettem szí­nes lapjaimat. Ezek már há­rom nyomódúcos lapok. Lát­hatók a különböző színkísér- lelek. A színhatást előre igyekszem kiszámítani, meg­tervezni. Ügy kísérletezek a színekkel, annyit meditálok rajtuk, mint egy festménynél. Közvetlenebb élményekre terelődik a szó: — Most egy hétig Lengyel- országban voltam. A IX. mis_ kolci országos grafikai bien- nálé anyagából, mint ismere­tes, Varsóban is bemutattak egy válogatást, annak rende­zésében vettem részt, és ter­mészetesen ott voltam a megnyitón is. S ott voltam Kiss István, Csohúny Kálmán, Feledy Gyula és mások tár­saságában a lengyel és a magyar képzőművészeti szö­vetség közötti szerződés alá­írásánál. Utána Krakkóban is jártam. Ez a lengyel város mindig vonz. — A konvencionális kér­dés: min dolgozik most? — A Képcsarnok felkéré­sére kis szériás kiadáshoz vá­logatok rézkarcaim közül, és a kiválasztottakat majd 25 oéldányban magam' sokszo­rosítom. A Soproni Központi Bányászati Múzeum felkéré­sére, Feledy Gyulával és Barczi Pállal közösen, készü­Az Állami Biztosító szak­mai vetélkedőjének területi középdöntőjén — amelyen hat megye legjobbjai vettek részt — borsodi siker szüle­lünk a Bányászat a képzőmű­vészetben című kiállításra, amelynek anyagába mindhár­man adunk lapokat. Igen nagy örömmel készülök arra a kiállításra, amelyet Buda­pesten rendeznek meg bolgár kulturális szervek, Bulgária török uralom alóli felszaba­dulásának 150. évfordulója alkalmából. Erre a kiállításra azokat a művészeket hívták meg, akik Bulgária barátai, korábbi vendégei. En magam eddig tízszer voltam Bulgá­riában. A március közepén nyíló kiállításon öt olyan lappal szeretnék majd szere­pelni, amelyek korábbi bul­gáriai élményeim ihletésére születtek. Készülök a nyári Rajzok kiállításra és a de­cemberi téli tárlatra. Nagyobb önálló kiállításra most nem készülök, de ősszel Miskol­con, a József Attila Könyv­tár kiállítótermében rende­zek egy rajzkiállítást. Szétnézünk az új műte­remlakásban. A műterem ga­lériáján néhány olajpasztell. — Még debreceni származá­súak — mondja Lenkey. Ügy tűnik hát, hogy mindig akkor festő, amikor Miskolc- tól távol alkot. Hol Debre­cenben, hol Bulgáriában. Szőkébb pátriájában elsősor­ban grafikus. Benedek Miklós tett, hiszen az ÁB szerencsi járási fiókjának dolgozója végzett az első helyen. Áz ejső négy helyezett nyert jo­got a budapesti országos dön­tőben való indulásra. Szerencsés kivételek ugyan akadnak — mint például Shaw: Pygmalion-jának ze­nés játékváltozata, a My fair lady, mely töretlenül őrzi az eredetinek egész szellemét, humorát és iróniáját, báját és komikumát '—, de általában kétséges az igazi művészi eredménye az olyan vállal­kozásoknak, melyek egy-egy alkotást megkísérelnek át­plántálni más közegbe, más műfajba. Vajon közelebb ke­rül-e (nem a Broadwayn!) a mai nézőhöz, a ma emberé­hez, vagy akár a mai közön­ség valamelyik rétegéhez — a fiatalokhoz, a tizen, vagy huszonévesekhez — Shakes­peare akkor, ha egyik korai remek vígjátékát, telivér ko- mikumú és romantikus köl- tőiségű darabját, a kellőkép­pen talán sohasem méltá­nyolt, érdeménél világszerte kevesebbszer játszott művét, A két veronai nemes-1 beal- musicalként hozzák színre, mindazokkal a torzító-meg_ másító-giccsesítő következmé­nyekkel együtt, amelyek e változattal óhatatlanul vele­járnak?! — E kérdésre nem adott — nem is adhatott! — egyértel­mű és megnyugtató választ a Veronai fiúk című kétrészes musical, a Miskolci Nemzeti Színház előadásában. Ami benne igazán jó és örvende-í tes. az a shakespeare-i szöveg őrzése sok helyen, valamint a két veronai nemes szolgá­jának, Dárdásnak és Fürgé­nek épen hagyott, alakja, je­lenetei. A szöveg átdolgozói (rövidítöi): John Guare és Mel Shapiro — szerencsére — nem írtak egészen új da­rabot Shakespeare meséjéből, hanem annak szép szövegét használták fel, „korszerűsítő” elképzeléseik szerint. S a ma­gyar közönség még nagyobb szerencséje, hogy ily módon a Veronai fiúk-at ugyanaz a Szabó Magda fordíthatta, aki még 1952-ben üdén és hűsé­gesen, költői szinten és gon­dosan ültette át mai nyel­vünkre az eredetit, A két ve­ronai nemes-l. Hogy John Guare verseinek, dalszöve­geinek magyarra fordítása ’•— Romhányi József munkája — mennyire sikeres és szelle­mes, azt, fájdalom, nem ítél­hetjük meg, mert megérteni csak itt-ott, töredékesen si­került. A zenekar, a Prizma együttes ugyanis — a beüt­nek így mar múlófélben levő divatja szerint —olyan, már- már a tűrőképesség határain túleső hangerővel és hango­sítással játszik, hogy a dalo­kat éneklő színészeket egy­részt teljesen elnyomja, más­részt éneklés helyett szinte majdnem mindig ordílozásra kényszeríti őket; arra, hogy kezükbe kapják — valami­féle „kötelezőnek” vélt sznob modort követve — a még to­vább erősítő, torzító, a dal­szövegeket csak elszenvedte- tő, de végképp kivehetetlen. né formáló mikrofonokat!... Csakis ilyen értelemben „iz­galmas” és' „izgató” (tehát: idegesítő, fölöslegesen sok­koló) a musical zeneszerzőjé­nek. Galt McDermot-nak mu­zsikája (?) —. legalábbis a miskolci előadásban. Inkább zajártalom volt ez. mint ze­ne, s belőle csupán Kalmár Péter lelkes, temperamentu­mos, értőn és erélvesen. pon­tosan irányító vezénylése ma­rad meg a nézőben emléke­zetes élményként. .. .Ének­ben, mozgásban, némajáték­ban egyaránt iól helvtúllt a kórus, a vokálegyüttes. Bor József ötletekben, részletfinomságokban és ál_ korszerűen giccses motívu­mokban is gazdag rendezése kísérelte meg egybefogni a rendkívül sok összetevőjű előadást. Az I. részt kissé görcsösnek, darabosnak élez­tük; a II. volt a lendülete­sebb, a művészibb szintű. (Kivéve a zárójelenet tapso­kat kierőszakoló, nem egé­szen ízléses stílusát és rit­musát!) Somoss Zsuzsa nagy lelkiismeretességű koreográ- , fusi és játékmesteri munká­jában hagyományos operett- ízűen érzelmes és „újszerű­nek” hitt elemek keveredtek, összhangba nemigen jutva. A tánckar tagjai és a szólólán­cosok kitűnően és ügyesen elégítették ki a rendező és a koreográfus vitatható elkép­zeléseit. Gergely István szín­padképe és díszletei pergő játékra alkalmas teret jelen­tettek, érdekességük is volt, és úgy használtak fel techni­kai eszközöket és vívmányo­kat, hogy nem kellették az agyontechnizaltság hatását. Hruby Mária tervezte az egyszerűen szép, ízlésesen színes, jellemző erejű jelme­zeket. A szereplők közül a leg­igazibb shakespeare-i ember, alakok Dárdás és Fürge, vagyis a két szolga: Blaskó Péter és Kulcsár Imre vol­tak. Mindketten frissen és íz­lésesen komédiáztak. A két veronai fiú közül a rokon­szenvesebb Valentint játszó Harmath Alberté volt a mű­vészi szintben értékesebb, könnyedebb, természetesebb alakítás.. (Tehetséges éneklé­séből is majdnem minden érthető volt!) Poór Péter Proteusa (sajnos, neve soha­sem a helyes kiejtés szerint, nem Próteusznak hangzik a szereplők ajkán!): a nyersesé­gével ■ talán illett a megsze­mélyesített emberalak jelle­méhez, de a kellő belső, szí­nészi-emberi hitellel és len­dülettel most is adósunk maradt még. A két veronai fiú szerelmesét, Júliát és Szil­viát Milviusz Andrea és Hor­váth Zsuzsa keltették életre, hitelesen. Előbbi volt az iga­Az. első oldalra kiemelt cikkidézet egyszersmind jel­zi azt is — bevált hagyomá­nya ez a Napjaink szerkesz­tőinek —, hogy a? adott számban megjelenő írások egy jelentős része milyen gondo­latkörre, témára utal. Ezúttal Lagzi István: Magyarok a lengyelekért című írásából az idézet; „ ... A menekült-ügy számunkra önismereti kérdés is, hozzátartozik a magyarság háború alatti szerepének „én­jéhez”. A menekültek meg­segítésében részt vevő szemé­lyek jelentős része a lengye­lek, a franciák mellé állással németellenes, Hiller-ellenes érzéseit fejezte ki. Történet- írásunk még nem vette kel­lően figyelembe a magyaror­szági „lengyel kérdés” jelen­tőségét.” De a határainkon túlra tekintést, amely egyben a határainkon túl élő magya­rok történelmi, művészeti szerepéhez is kapcsoló­dik, több írás is vizsgál­ja. A magunk részéről igen értékesnek találtuk Páskándi Géza> Nagy vállalkozások szépségéről című esszé-tanul­mányát. amely a határainkon túl levő magyar irodalom né­hány jelentős problémakörét és alakját mutatja be, s ösz- szegezVe így foglal állást: „ ... a (szélesebb tartalmú) magyar epika általában is fellendülőben van. Ennek sók kiváló alkotását olvashattuk az utóbbi másfél évtizedben.” A Színház- és Filmművé­szeti Főiskola az 1978/79-es tanévre felvételt hirdet szí­nész, színházrendező, vala­mint film- és tv-operatőr ..zakra. A felvételre érettsé­gizett vagy az 1977—78-as tanévben érettségiző fiatalok ielentkezhetnek. A színház- rendező, valamint a film- és tv-operatőr szakon a felvétel, nél előnyben részesülnek azok, akik néhány évet mun­zi shakespeare-i nőalak, utób­bi a „beatesebb”. Júlia ko_ mornájúnak kis szerepét jó­ízűen formálta Komáromy Éva. Az ostobaságában és gyávaságában is veszedelmes Thuriót érett emberábrázoló művészettel jelenítette meg, amennyire lehetett, színesen is: Ábrahám István. Kelle­mesen ízléses, mértéktartóan jó színészi munka Mátyás Jenő milánói hercege. Pro­teus apjának kissé moderni­zált, az eredeti vígjátékbeli­hez képest ostobábbra vett alakjában fel kellett figyel­nünk Bánó Pál ezúttal is pontosan, sajátosan karikíro- zó színészi tudására és tehet­ségére. Matus György hiteles és jó Eglamour-alakítása többet sejtet, mint amennyi­re e kis szerepben kibonta­kozhatott ... (Megemlítjük, hogy a má­sodik szereposztásban Mil- viusz Andreát Holl Zsuzsa, Horváth Zsuzsát. Benkő Már­ta, Komáromy Évát Kelemen Márta, Blaskó Pétert Dary- day Róbert, Bánó Pált pedig Szili János váltja majd fel.) — Ellentétben a müsoris- mertetőben foglaltakkal, nem hisszük, hogy új közönségré­tegek meghódítására és igazi színházművészeti élmények­hez eljuttatására a „beat- musicaiesített” Shakespeare lenne a jó alkalom! Állítjuk, hogy magánál az eredeti Shakespeare-nél jobban és korszerűbben semmi, az ilyen „átdolgozás” sem tolmácsol­hatja öt magát a mának!.;.2 Gyárfás Imre A februári Napjaink igen gazdag tartalmából — most már inkább csak jelzésszerű­en — néhány írást emelnénk ki. Szendrei Lőrinc: A vas forrása című irodalmi riport­ja a munka és a munkásem- ber, a kohászat érvényes portréja. Szívesen olvastuk a lapban Baráth Lajos: Igyál a brigád kontójára! című el­beszélését. Rendkívül gazdag a legújabb szám lírai anyaga is., Galambosi László: A ten­ger megőszült, Nagy László­ra emlékező versét, Papp La­jos Riportokját, Kalász László verseit bizonyára a lap bő­vülő olvasói körének tagjai is örömmel olvassák a lap­ban. A Miskolci Nemzeti Színház műsorpolitikájához fűz néhány — bár nem új (!) — gondolatot Márkusz László Hol vannak a magyar klasz- szikusok? című írása. S ugyan­csak színházi témához nyúlt Gyarmati Béla, aki Három Ivanov három színházból címmel teszi közzé gondola­tait. Barát József Jurij Lju- bimovval készített interjúját is a februári Napjainkban olvashatjuk. Értékes adalékokat találha­tunk Hernádi Istvánná Az ózdi olvasóegylet és könyvtár című írásában, s gazdag a lap kritikai anyaga is.’ A februári számban egyéb­ként: Reich Károly kilenc rajzát találja meg az olvasó — a rajzok egy része Ady- illusztráció. (cs. a.) kában töltöttek vagy felső­fokú tanulmányokat folytat­tak. A felvételi korhatár a színész szakon 18—22 év, a színházrendező, valamint a film- és tv-operatőr szakon 18—26 év. A felvételre jelentkezés ha­tárideje 1978. március 31. (Cím: Színház- és Filmmű­vészeti Főiskola tanulmányi osztálv. 1088 Budapest, Vas utca 2/c.) A februári Napjaink Felvételi főiskolára Szakmai vetélkedő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents