Észak-Magyarország, 1977. október (33. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-09 / 238. szám

1977. október 9., vasőrnop ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 * V Gondolkodó együttlétek íj ■0 V olt a minap egy tanács­kozás. Emlékszem rá, noha nem egy, nem is két, értekezleten, konferen­cián, ankéton vettem már részt az utóbbi időben. Em­lékszem rá, mert emlékeze­tes volt. Emlékezetes lehe­tett, mert eltért a tanácsko­zások, konferenciák, értekez­letek, ankétok menetrendjé­től. Első pillantásra, „lom- p osságával” tért el. Hogy nem volt előre leírt, föeló- 8 dásokhoz és korreferátu­mokhoz igazított, valamely gondosan megválasztott té­mára irányuló programja ... Nem elnököltek rajta, nem Vezették a vitát és nem volt zárszó sem ... Az előadó vol­taképp nem is adott elő; gondolkodott, fennhangon töprengett inkább, nagyon emberien, lélekközelségbén mutatva meg nyíltan s őszin­tén kétségeit is. A „csoda” talán ezért tör­tént meg ... Mert beszél­jünk, értekezzünk, tanács­kozzunk akárhol akármiről; azokon a helyeken, azokban a vitákban igen ritkán kap­nak hangot a kétségek, ben­ső fenntartások, bizonytalan­ságok. S mert így értekezünk, így tanácskozunk és már- már vitázni is így vitázunk, a kétségek elfojtódva halmo­zódnak, a bizonytalanság előbb-utóbb kénytelen vala­milyen fütyörésző-f elszí nes magabiztosság álarcába-jel­mezébe bújni, s az egyet nem értés valamivel és valami­ben egyre nyakatekertebb módokat kell keressen a megnyilatkozásra. Ha egyál­talán eljut odáig ... Már megint másról beszé­lünk! — sóhajtott fed mel­lettem valaki. Csakugyan úgy tűnt, mindenki másról beszél, mindenki mondja a magáét, s csak a magáét mondja mindenki.:. Azelő- adó néhány töprengő mon­I datban a kultúrpolitika sze­repét feszegette társadalom és művészet viszonyában; a festőművész hozzászóló arról oj beszéli, hogy intézményesen [t meg kell adni a műveltség, J a művelt ember presztízsét a társadalomban (bár ilyes­féle presztízs is intézménye­síthető lehetne, mint egyéb­fajta „presztízsek”!); a ko­rábbi közigazgatási vezető az oktatási, elsősorban az álta­lános iskolai oktatási rend gyengéit vizsgálta abból a i szempontból, hogy korunk műveltségképében miért lát­szanak háttérbe szorítottnák a személyiséget formáló tu­dós és műveltség elemei; az újságíró azt feszegette, miért hiányoznak ebből a hatal­mas városból a szellemi tár­sasági életnek arieltételei-le_ hetőségeí, ,s mindenekelőtt az erre való társadalmi igényes belső igényesség; a pártmun_ 1 kas őszintén-egyszerűen azt mondta, hogy számára mint befogadó-műélvező számára a művészethez való viszony végsősoron • szubjektív, tet- szésen-nem tetszésen alapuló viszony, s ezért látja úgy, hogy a művészet csak alko­tásokkal és alkotásokban szolgálhatja teljes értékűen a befogadó társadalmat; egy tanácsi osztályvezető el­mondta, hogy ő tragikus ve­szélyt lát abban, hogy a mai óvódás-kisiskolás gyermekek rgjzain egyre kevesebb a fa, a virág, a rét. az élő állat és ember, egyre kevesebb a színbeli és formai változa­tosság: hogy a mai ember környezete szürke, hogy élet_ i<] környezetünk geometriai ido­mokba. 1 háromszögekbe ős^ négyszögekbe sablonosul. Mindenki mondta a ma­gáét. Mindenki valóban csak a'magáét mondta? Szó esett arról, mennyire fontos és jó dolog, s meny­nyire társadalmunk terme-' szete szerint való, hogy eny- nyi lakás épül; s szó esett arról is, hogy az mór vi«-»"-' nem természetes és nem is társadalmunk lényegéből fa­kad, hanem sok és sokszor rossz kompromisszumok kö­vetkezménye, hogy olykor egy-egy helyen „csak” a la­kások épülnek fel. Hogy meglehetősen rövidtávú terv. időszakok irányelvei alapján épülnek fel olyan lakótele­pek. amelyek lakásai ottho­nul kell szolgáljanak nem is egy, hanem esetleg több egy. mást követő generációnak. Mi van, ha egy ilyen lakótelep szociálisan telítődik, kinövi önnön előre s rövid távra megszabott határait? Ha nem elég a bölcsőde, az óvoda, az iskola? Ha szűkös a szolgál­tató kapacitás? Ha a közle­kedés fejlődése nem tud lé­pést tartani az egy adott te­rületre tömörült lakosság­szám teremtette igénnyel? Ha szinte kezdettől nem megfelelő egy-egy ilyen he­lyen a kulturális szolgáltatás mértéke és szintje. Valaki elmondta ott, hogy a felsza­badulás óta Miskolcon a mo­zik férőhelyszáma több mint kétezerrel csökkent... S szó van további kismozik lebon­tásáról, de nincs szó újabb mozik létesítéséről. Viszont annál több étterem, presszó, italbolt, falatozó, borkóstoló létesül. Jócskán benne jártunk már a negyedik órában; alig érezte azonban valaki is - a rendezőket kivéve talán - az idő múlását. A jó ügyben való részességét, a jó ügyért való felelősségét mindenki annál inkább. S ha az előbb csodáról írtam, most hadd te­gyem hozzá: ennek a csodá­nak kellene minél gyakrab­ban megtörténnie mindenfé­le összejöveteleinken. Ennek a „mindenhez van közöm” szemléletnek és magatartás­nak kell kiteljesednie közéle­tünkben ahhoz, hogy társa­dalmi fejlődésünk intenzív korszaka a maga emberi-kö­zösségi teljességében kibon­takozhasson. Sokat tanácskozunk, érte­kezünk, ám valójában keve­set vagyunk együtt. Én „együttlétnek” mondom; ne­vezhetjük persze közéleti- társadalmi fórumnak, értel­miségi klubnak, művész­vagy irodalmi kávéháznak, esetleg „Roráriusznak” is, aminek hiányát, s egyben szükségét valamennyien érez- zük-tapasztaljuk. Ismétlem, nem intézmény s épület hiá­nyáról van itt szó. Hanem egy mindannyiunk lelke mélyén ott élő s felhozó, különös magányérzetről, egy furcsa és növekvő „szigetállapotról”, ami különösképp szocialista társadalmunkban nem tör­vényszerű, s ami tán ezért is különösen épp az alkotó' embert nyomasztja, akinek bizonyára nemcsak művei társaságára van szüksége, hanem azokéra is, akik meg­ismeri k-m égért ik-megszeret i k s magukévá adoptálják a mű­vészetet. Szakosodásról, specializáció- ról beszélünk, mint a modem társadalom, a civilizáció, a tudományos-technikai forra­dalom „vívmányairól” ... De az egy lakóépületben élő s jónevű sebészorvos akár egy életen át is elmegy ismeret­lenül az ugyanazon épületben élő f neves feltaláló mérnök mellett, Nem volna monda­nivalójuk egymásnak? Nem volnának egymást kölcsönö­sen erősítő gondolataik? L ellet, hogy én is csak a magamét mondom. Lehet, hogy valamilyen szubjektív okú magányérze- temet „terjesztem” ki közös­ségi-társadalmi problémává. Lehet, hogy azon a rendha­gyó beszélgetésen is valójá­ban mindenki csak a magáét mondta. De akkor miért éreztük együtt olyan jól magunkat? ’’•»un Lajos Sokan voltak, sok dolgos kéz A kilencven dísznövény­Gyors segítség Ahhoz, hogy minél több vasúti kocsi álljon rendelke­zésre a MÁV megnövekedett feladatainak ellátásához, igen sokat tehet a MÁV Jármű­javító Üzemének a kollektí­vája. Közismert, hogy a MÁV dolgozóinak az említett idő­szakban a tavalyinál 500 ezer tonnával többet kell el­szállítani. Az éves feladatból augusztus végéig 19 millió tonna áru továbbítását bizto­sították. Ám az esztendő III. negyedévében még Így is megközelítően 10 millió ton­nát kell rendeltetési helyére továbbítani. Rendkívül nagy feladatot jelent ez az igaz­gatóság számára, mert emel­lett segíteni kell e termék- mennyiséggel összefüggő sze­mélyszállítási tennivalók megoldását. A MÁV-igazgatóság célki­tűzéséhez — a csepeli dol­gozók felajánlásához csatla­kozva — az elsők között je­lentette be segítőkészségét a járműjavító üzem. Vállalták, hogy a tervezettnél több te­herkocsi kijavításával segítik az őszi forgalom sikeres le- bonyolí tásához szükséges va­gonokat. Erre a negyedévre 270 da­rab vasúti teherkocsi fővizs­gájának elvégzésére kaptak megbízást. Az üzem dolgozóig ezt 65-tel túlteljesítették, vagyis 335 darabot adtak át a forgalomnak. Vállalták, hogy a teherkocsik javításá­nak átfutási idejét — egész évre vonatkozóan — 5 szá­zalékkal csökkentik. Az 1) fél évben 5,1 százalékot értek el, ezt a III. negyedévben to­vább növelve jelenleg 7 szá­zaléknál tartanai?, ami a MÁV napi forgalmában csaknem 2200 kocsi megtaka­rítását jelenti. Hozzájárult ehhez, hogy a két kommu­nista műszak teljesítménye, az ekkor végzett munka ß—7 órával növelte a járműja­vító üzem eredményét. kertész tanuló • aznap is fél hétkor kezdte a szüretet, ak­kor, amikor a fürtök hidege még bele-beleütött a kézbe. Mi a reggelijükre értünk ki a Dóc-tetőre. Akkorra eltelt /a fafeyos másfél óra. Tóth ; Béla tana füzetéből számok mondtak el a kilencven perc történetét. Leszedtek több mint 70 mázsa szőlőt, fejen­ként csaknem egy mázsát... A TRAMINI BRIGÁD Négyen vannak, négyféléi. Boros Hajnalka Kúráidról, Lltus Ilona Szabolcsból, Pi- ricséről, Meskó Kali György- tarlóról. Bána Ivett pedig pesti. — Honnan kaptátok a Tra­mini nevet? — Józsi bácsi, az agronó- mus adta nekünk. Ö mond­ta, hogy ez a tsz legújabb bora. Mi úgy is valamilyen szőlővel kapcsolatos nevet akartunk felvenni. Így let­tünk Tramini brigád. Nekünk tetszik. A Tramini brigád a fel­ügyelő tanárok szerint az egyik legszorgalmasabb tár­saság. Két és fél, bárom má­zsa körül teljesítenek napon­ta. Forintban átszámítva 100 fori n ton felüli a napi kere­setük. — A pénz jól jön. Most vagyunk utolsó évesei?. Sza­lagavató, ballagás, tabló, bankett:.. . Sorolják a „pénz­nyelő” helyeket. — A szőlő milyen? — Jó, persze keveset kós­tolgatjuk. — Akkor mégsem lehet olyan jó? Nevetnek. — Áh! Nem ez az oka. Hizlal. .. Elég megenni a kaját! Rengeteget kapunk. 1 — Szóval jó a kaja? Egyszerre mondják: — Finom. A reggelit a szőlőbe utá­nuk hozzák, a meleg ebéd és vacsora pedig a szálláshelyű- kön, a „faházas” úttörőtábor­ban várja őket. — A délután mivel megy el’ — Mosás, takarítás, fürdés a höfürdöben, meg a tábor­ban játszunk. Van ott min­den Játszótér, zene. tévé, a fiúk fociznak... A bogácsi Hórvölgye Tsz bükzsérci szőlejében, a Dóc- tetön, azon a szép fényű na­pon mintegy háromszáz ta­nuló és nyolcvan tsz-tag szü­retelt. Az előző napon ezer mázsa termést takarítottak be. A dísznövényeseken kívül dolgoznak itt földesisták, a 3-as szakközépből, a 101-es, ből. valamint a bogácsi, cse­répfalui és bükkzsérci álta­lános iskolások. A termelőszövetkezet elnö­ke külön megdicsérte a bükk- zsérci gyerekek munkáját. A hangyaszorgalmú zsérciek valóban nyüzsögtek a sorok között. Török Erzsi, Papp Kati, Karczagi Zoli, de a töb­biek neve mellett is sűrűn gyűlt a strigula, amit a ta­nár bácsi, Bérezés István jegyzett le egy-egy szőlővel teli vödör után. ARCOK A SZŐLŐSOROK KÖZÖTT A szüret sok száz mumká- sa egytől egyig megérdemel­nél, hogy legalább a nevü­ket megőrizze ez az írás. De csak néhány név fér ide. S még közülük is ki kell vá­logatnom azokél. akik nevük hitelével igazolják a most már szép emlékű nap dol­gos, csalá<lias munkáját. A csizmától a kalapig ..paraszt- feketébe” öltözött, gyermeki mosolyú Késik Lajos bácsi felidézett „hatvan puttonyos éve” ugyanúgy kedves szá­momra, mint a bogácsi asz- szonyok, Molnár Gyulánc, Kovács Sándorné szürethű nótái. (A szőlőben, a szőlőben, a szőlőtőke tövére, / rászállott a, rászállott a sárgalábú ci­nege. / Nem cinege, ha se­regély. / Engem szeress bar­na legény.) Őrzöm belül Köteles János- né. már nevetéskor sem si­muló ráncait, Virág Imrévé cipekedő puttonyos alakját, a többiek között gyerekesen fiatalnak tűnő Rakóczky Gyulánó szorgalmát. Sokan voltak, sok dolgos kéz. TÚL AZ EZER MÁZSÁN Olykor a szorgalom még a munkaszervezést is „le­győzte''. Hamarább megteltek a pótkocsik hármas csilléi, mint amire az üres csillék odaérkeztek. Szerencsére vol­tak kéznél műanyag zsákol?, így a munka'nem állt le c.gy percre sem. A Bükk harnuló üstökű csúcsaitól körülölelt — ép­pen ezért völgynek tűnő — szőlőhegyen időjárás, munka­kedv. szorgalom emlékezetes szüretet produkált Az azna­pi teljesítményt ottjártunk-, kor még nem tudta pontosan megmondani a kerületvezető, Gál Antal, de azt már tud­tuk, az előző ezermázsás napnál többet szedtek a szü­retelő!?. Feljegyeztem viszont, pontosan a legjobb dísznö­vényesek adatait Aznap Csa­bai Mária szedett legtöbbet 90 vödörrel (több mint négy mázsának felel meg) és jól dolgozott al 95 vödrös Takács Ildikó és Porkoláb Éva is. A többiek szintén túllépték az önmaguknak állított 50 vödrös normát Hajdú Imre A török hódoltság küzdelmei — magyar nyeregből nézve A magyar harcosok nem voltai? teljességgel a szép nem ellenségei. És «legke­vésbé ilyen veszélyeztetett világban, amelyben az idő­sebb férfinépnek épp úgy nem iramló, hanem lépő lo­vat adtak rendelkezésére, mint a nőknek, asszonyoknak, a tábori élelmezés vezetői­nek is poroszka ló járt, meg az igen jámbor természetű kacola: ez meg nem hőkölt, meg nem ijedt semmi várat­lan helyzetben. Legenda a délcegtanítókról A magyarság ilyen erős önfenntartási küzdelmében az égető szükség nemcsak a hadiéletben ösztökélte kivé­teles teljesítményekre az em­ber-eket! Az egyszerű falusi iskolamesterek is kiszélesítet­ték munkálkodásuk területét. E hivatás űzői közül azokat hívták a törökidőkben „dél- cegtanitóknak”, akik még a lovakat is tudták idomítani — úgy pedig, hogy az egyik­ből jól lépő, a másikból jól járó, a harmadikból meg jól ugró és iramló ló legyen. Szépírónal? kellene althoz lennünk, hogy mesteri töké­letességgel leikébe láthas­sunk annak a törökkorabeli plebejus pedagógusnak, aki a pusztuló tájainkon, a szű­külő élettérben a gyermekek mellett még paripákat is „acélosithattak” — akármely oldalról is közelítjük meg különleges teljesítményei­ket —•' kimondhatjuk, hogy a veszélyeztetett történel­mi szakaszban az ' önvédő népi művelés új árnya­latai öltöttek e délcegtaní- tókban formát. A török idők Alföldjén, Erdélyben és /a Dunántúlon igen-igen meg­rogyott nép fiaiból emelked­tek ki ezek a típusok. Ma­radt belőlük még valami szí­vósság a háborús dúlások ösztönzésére a régi nomád- műveltség ösztönös önvéde­kezéséből épp úgy. mint a jelen kor tájékozódási képes_ ségéböl. Nemcsak a szeretett gyermekseregben érzékelték a rejtező energiapotenciált. Miközben ezek a lelkes ne­velők átadták magukat az ifjú testi energiái? újjongó ihletének, tudásvágya kielé­gítésének, a pezsgő vér cse­lekvő energiája okos igazí­tásának, a szabad levegőn mozgás gyönyörűségeinek — nem feledték azt sem, hogy belefonódjanak a felnőttek hadviselésébe legalább a ló­nevelés gondos vitelében. A törökharcok idején ezek a jó- szemű, szertetei?intő nevelők térben és időben egyaránt tudtak gondolkodni. Le tud­tak mérni azt is, hogy a pásztorokból lett alföldi ka­tonáknak épp úgy szükséges a hadi helyzetnél? legjobban megfelelő lófajta, mint a du_ na-tiszaköziéknél? vagy a du­nántúli vitézeknek. De nem feledhették azt sem; hogy a három részre szakadt ország­ban a temérdek kiszámítha­tatlanság állapotában csak fokozni kell. az ifjak, a soron következő nemzedék tanulási vágyát és konkrét tudását... Az külön vizsgálni való, hogy az addig szinte isme­retlen nagy paraszti ifjúsági tanulási ösztönt a lónevelés­ben való segítségen és együtt­működésen kívül mivel tud­ták ennyire kielégíteni a dél­cegtanítók? Az ifjúságba is beleizzó heroizmust az ak­kori modern anyanyelvű köl­tészettel, Balassi Bálint vi­tézi verseivel táplálják, a testi bátorságra nevelnek, a veszedelemben levő ország megrendítő szeretőiére! Ügy tudták ajánlani a magyar if­júságnak Balassit, mint aki á magyar költészet nyelvét saját Parnasszusunk hegyére emelte fel, s az olyan ere­deti magyar termék, mint az itthoni „Tarczali, Mádi bor”. De nemcsak elég szava volt ezeknek a délcegtanítóknak, hanem elég veleje, esze, szét­tekintő népvédő ösztöne. A ló, a kard, a könyv egysége Tudtpk gondolni a pusztu­lásra hagyott, sokszor el is pusztuló síkságokon nyomor­gó nép kiemelkedett vitézei 1 degremegéseire! Azoknak ugyanis a török elől menekülniük sokszor épp oly gyorsan kellett, mint amilyen hirtelenséggel a ma­gyaroknak is meg kellett lepniük a törököket a nagy­szerű, sikeres rajtaütések al­kalmaival! A régi századok­hoz képest mélyebben rá vol­tak utalva lovaik jó ösztö­nére. erős tájékozódó képes­ségére, térölelő mozgáskész­ségére, árkot ugró, folyót úszó talentumosságára. A ta­nyái?, a mezővárosok, a pusz­ták lakói taktikai-stratégiai, bizonytalanságok között igen sokszor kerültek nehéz helyzetbe a török idején. Nem csekély találékonyság kellett nemcsak a vitézek, de a lovak, a pásztorok, a nyá­jak gazdái részéről is. hogy lovaik iramlásával. ugrás­bravúrjaival, gyors fordulni ludasával kijussanak a baj­ból, vagy győzzenek a szin­tén jó lovű törökökön! Ezért lett e korban a délcegtaní­tóknak külön hi vat ás jel) egé­hez tartozó vonás a délceg lovak felnevelése a „szegény haza” és az „édes nemzet” javára. Nevelőink tudatában ekkor lett véglegessé az a felismerés, hogy hazájával, ezzel a „veszélyes földdel” a sors véglegesen összekapcsol­ta őket. „EIfussun? nincs ho­vá, sohun másutt Magyaror­szágot nem találjuk, senki a maga országából barátságun­kért ki nem megyen... az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannóniában. Hic vobis vei vincendum vei mór tend um est”. (Itt nekünk győznünk vagy halnunk kell.) A török időkben a vad vé­geken folyó vitézi életnek így adta meg eszmei sumrná- zatát maga Zrínyi. („A tö­rök afium elleni orvosság”- ban.) A délcegtanítók és a katonaélettel összeszövődő, azt támogató értelmiségiek száz és száz fajtája adott a légi szittya barbárságból ma­gunkkal hozott lovasságunk­nak, lótenyésztésünknek és a lovas vitézi életnél? a romlás hullámveréseiben is új és nagy jelentőséget. A lóhoz úgy kapcsolódott a kard, a harc zord világá­hoz a könyv, a magyar írás­tudók és nevelők nagy-nagy vigyázatossága, szertetekintő okossága és óvatossága ab­ban a korban, melyben nem is tehettek másként. Toldalagi Mihály máig szóló szava mai olvasónak adja az indokot arról az egy­kori iskolamesteri teljesít­ményről. amelybe nemcsak az ifjúság nevelése tartozott, hanem a lovak idomitása is: ..Elöl tűz. halul víz; melynek részére hajlik az jó szeren­cse — kétlen ahhoz kell ma­gunkat alkalmaztatni." A török hódoltság másfél századában a magyarság ön­megőrzésének sorsterhes fel­adatát sokszor könnyítették meg és tették derűsebbé jól járó, jól ugró. jól iramló pa­ripáink. Ló és lovas szerepét a korból szerettük volna fenti sorainkban megörökíteni és­pedig — mint olvasóink ta­pasztalhatták — semmikép­pen nem sematizáló módon. Fodor László , (Vége)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents