Észak-Magyarország, 1977. május (33. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-21 / 118. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1977. május 21.; szombat Kulturális termékek és az ízíésfej lesztés Az ízlések 1 • * 1 • • 1 • * kulonbozok mi áhány példa arra, hogy az ízlés változó, változíat- I ható. nevelhető. A beteg kórházi ágyon töltött egy hónapot, élet-halál között. Lószőr párnáján napokig nem tudott aludni, aztán úgy megszokta, hogy harminc éve már, és keménnyé tömött párnán pihen jóízűt. A mi nemzedékünk tízéves koráig nem hallott egyebet műdaloknál, s amikor az első rádióadásokat hallgattuk kicsi detektoros készülékeinken — már jó fél évszázada —, akkor is a „Piros pünkösd napján’’ hangja szállt vagy amit Kodály Zoltán oly gyakran felemlegetett a népdalok ellenpéldájaként: a „Vörös bort ittam az este” kurjöngatása. És amikor meghallottuk Basilides Mária, Molnár Imre, Palló Imre hangját, hanglemezekről, attól fogva a népdal lett számunkra a mérték — érzelemtől csöpögő műdalok után. De azt se feledjük, hogy milyen szirupos hazafiságű verseken nőttünk fel, míg kamaszkorunkban élénkbe nem tették Ady Endrét és József Attilát. És ma ezek a nemzedékek Adyhoz, József Attilához, a népdalhoz teszik a mércét, és nem fogadják el, ami alatta van. Nem is arrql ván Szó, hogy okosan, bölcs meggondolással nem fogadják el, hanem „be sem veszik”. Mi történt, milyen változás ment végbe bennünk? Kurjongattunk, szavaltunk mi is, szívből és torkunk szakadtából. És senki sem mondta, hogy az, amit aztán kaptunk: jobb, értékesebb, tisztességesebb az előttünk valónál, de mégis elfogadtuk nyomban, a miénk lett, mérték lett, emberségünk mércéje. Kétségtelen, hogy az igény a másra, adottságaink a befogadásra, a tovább örökítésre megvolt bennünk, de igényeink nagyobb vödrét előbb csak - gyűszűnyi tartalommal töltöttük meg. S ha nem találkozunk többel, akár életünk végéig megelégedtünk volna a kevéssel. S hogy mennyire különbözők ezek az igények, mindennapjainkban megligyélhetjük. Az utcai forgatagban az egyik ember szemét az autómárkák ragadják meg, másikét az újságolt, harmadikét szép női bokák. Persze, az ízlés nagyon összetett valami, függ egyéni „keresletünktől” épp úgy, mint a társadalom „kínálatától”, függ a kortól, kereskedelemtől és sok egyébtől. De kétségtelenül változtatható, nevelhető. Az érzelmi életnek, az ízlésnek is vannak alacsonyabb rendű rétegei s vannak emberhez méltóbbak. Ezért tartunk bizonyos megnyilvánulásokat ízlésesnek, másokat ízléstelennek. Nyilván, ha az eszkimók köszönés jeléül összedörzsölték orrukat, ez \helyi ízlés, s ha nálunk szokatlan is, az eszkimók nem ezért álltak a fejlődés kezdetibb fokán. Épp így a fejlődés jele nem a kézfogás, csók, ölelés, vagy éppen kézcsók. A fejlett ízlés nem ilyen külső formai megjelenésű. A fejlett ízlés kifejezése a mélyebb emberi tartalomnak, melyben találkozót ad egymásnak az erkölcstől a színérzékenységig, a jó zenei hallástól a társadalmi érintkezés őszinteségéig és tisztaságáig igen sok értékmérő tulajdonságunk. Lehet valakiben magas rendű erkölcsi érzék, akinek a zenei ízlése kevésbé választékos, ő tehát mint közéleti ember élhet magas szintű életet úgy is, hogy zenei kielégülése megáll a könnyű zene síkján. A lényeges az, hogy ezt a zenei színvonalat ne általánosítsa társadalma számára, ne csináljon egyéni igénye, vágya, képessége szerint közízlést. Az ízléshez hozzá tartozik az is, hogy felismerjük saját fogyatékosságainkat. Koczogh Ákos (Folytatjuk) S f í — lakatos — kőműves — ács — villanyszerelő — hőszigetelő — festő — burkoló — segédmunkás munkakörökben Jelentkezni lehet: Borsod megyei Tanácsi Építőipari Válallat Miskolc, József Attila öt 57. sz. Részlet a gimnáziumban megrendezett kiállításról. Ha igaz, hogy egy festményt — a festmény nyújtotta élményt — csak körül lehet írni, akkor az is igaz, hogy szavakban leírni egy díszítőművészeti kiállítást, ugyancsak majdnem lehetetlen vállalkozás. Hiszen a szó sohasem adhatja vissza teljesen azt a hihetetlenül gazdag világot, amit a tűvel és hímzőfonaűlal, a minták és az öltéstechnikák végtelen kombinációjával létrehoz az alkotó ember. Egyetlen díszítőművészeti alkotás divattá is vált műfajban lehet még újat adni. Sőt, éppen énének a régebbi motívumkincsnek a feltárása a korszerűbb, a használati funkciót is erősíti. Ez dominál egyébként a faragásoknál is: a mai lakásokban is praktikus bútorok, használati tárgyak teszik ki a bemutatott anyag többségét. Az újra divatos szőttesek és a roppant szellemes gyermekjátékok (noha ez a kettő viszonylag kis számban van jelen) is bizonyítják, a tisztább, az egyszerűbb megvalósítás csak’érdemként tudható be. pontos leírása is oldatokat venne igénybe. Az Észak-magyarországi kalárison viszont, amely tegnap, május 20-án délután nyílt meg a szerencsi Bocskai István Gimnázium aulájában, közel ötszáz hímzést, szőttest, faragást és népi gyermekjátékot láthatnak az érdeklődők. Szemünk el ott, nőtt a kaláris igen rangos és rendkívül színvonalas kiállítássá. Olyanná, amely népi művészetünk újrafogalmazásában, továbbfejlesztésében érdemleges szerepet vállalhat magára. Ezt bizonyítja többek között az a tény, hogy az idei pályázatra beérkezett alkotások döntő többsége kollektív munka: kilencvenhat szakkör és mindössze alig harminc egyéni kiállító készített alkotásokat. Ezen belül is, kiemelkedően, értékes a borsodi anyag, jelezvén, hogy megyénkben a népi díszítőművészet és iparművészet jó úton halad. A kiállításon a legnagyobb anyaggal a hímzések vannak jelen, s készítőik a funkcionális — használati — szempontok mellett — ez jellemző egyébként a csodálatosan szép fafaragásokra is — elsősorban a kevésbé ismert, elterjedt, ősibb motívumokat dolgozták fel. Bizonyítván ezzel azt is, hogy a népi díszítőművészet folytatásához megfelelő hagyományos anyag áll rendelkezésre, s hogy e A gimnázium díszudvarán — a körülményekhez képest — igen esztétikus rendezésben láthatják az érdeklődők a kaláris anyagát. Erénye ennek a rendezésnek, hogy használati, funkcionális jelleggel helyezték el a bútorokat is. Nem kell különösebben jósolni ahhoz, hogy sok látogatója lesz idén is a három megye kiállításának. Az Észak-magyarországi kalárison egyébként három nívódíjat adtak ki. Nívódíjait kapott Márton Jánosnc miskolci, Szepesvári Lászlóné szerencsi szakkörvezető, valamint Gaál János arlói fafaragó. Első díjjal jutalmazták a szerencsi művelődési központ hímzőszákkörét, a miskolci Molnár Béla Ifjúsági Ház hímző- és fafaragó szakkörét, valamint Hubay Gyön- 1 gyi miskolci népi iparművész gyermekjátékait. Három második és kilenc haimadik díjat adtak ki, valamint 25-en részesültek munkajutalomban. A különböző díjakat a megyék, illetve a szerencsi üzemek alapították. Az Észak-magyarországi kalárist június 10-ig tekinthetik meg az érdeklődök. (es. a.) Fotó: Sz. Gy. Korábban beszámoltunk róla, hogy a termelőszövetkezetekben végzendő kulturális nevelő munka, illetve az átfogóbb közművelődési tevékenység segítése veget! meg- állapoaást kötött a Borsod megyei' Mezőgazdasági Termelőszövetkezetek Szövetsége a Rónai Sándor Művelődési Központtal. Annak idején részletesen méltattuk is e megállapodást, amely az MSZMP Központi Bizottsága 1974. márciusi határozatára, illetve az 1976. évi V. (köz- művelődési) törvényre épüli. Alapvető cél volt. elősegíteni a szövetkezeti dolgozók általános, politikai és szakmai műveltségének folyamatos emelését, a szocialista világnézetű és magatartásit személyiségek és közösségek létrejöttét, amelyek alkalmasak a kor színvonalán álló iparszerű gazdálkodással, tudatosan építeni a szocialista társadalmat; leküzdeni a községi művelődési intézményhálózat viszonylagos elmaradottságából fakadó hátrányosságokat, a lehetőségek maximális kihasználásával ösztönözni a szövetkezetek és á művelődési intézmények együttműködését, amelyek révén biztosítottá válhat a sokoldalú művelődési lehetőség, a szabad idő tartalmas és hasznos eltöltése, a kultúrált szórakozás; elősegíteni a fiatalság műveltségének folyamatos emelését, sajátos művelődési igényeik lehetőség szerinti legjobb kielégítését, a női egyenjogúság tartalmi fejlesztése érdekében folyamatosan felkelteni a nők művelődési igényét, csökkenteni a hagyomá- n.yos, családi munikamegosz- tás hátrányait. Az együttműködési megállapodás megszabta a szerződő felek feladatait is, ezek között szerepel, minit a művelődési központ teendője, módszerrani kiadványok megjelentetése a közművelődési bizottságok féladattervei meghatározásának segítésére, a gyakorlati tennivalók megoldási módjainak megismertetésére. Ez utóbbi feladat teljesítéseként jelent most meg. a Borsod megyei Rónai Sándor Művelődési Központ módszertani kiadványainak sorában — a sorozat 41. köteteként — a Dokumentumok a termelőszövetkezeti közművelődés segítéséhez című összeállítás, amely csaknem száz oldalon valóban hasznos útmutatást ad mindazoknak, akik egy_ egy termelőszövetkezetben a közművelődés legfontosabb feladatairól tájékozódni kívánnak. illetve egy-egv közösség közművelődési éleiét irányítani hivatottak. A kötet először közreadja a témához tartozó legfontosabb törvényeket és egyéb jogszabályokat. Megtalálható itt a már említett, közművelődési törvény éppúgy, mint a szövetkezetekről szóló, immár tízesztendős törvény, egy sor kormány- és miniszteri rendelet és egyéb, a témahoz tartózó jogszabály. Ezt követően a megyei jellegű dokumentumokat találjuk a kötetben, közöttük is bevezetőként a Borsod megyei mezőgazdasági termelőszövetkezetekben végzett felmérés alapján, képet kapunk a közművelődési helyzetről, majd a már idézett megállapodás szövegét találjuk; igen részletesen iei- sorolva a TIT kísérleti komplex tematikáját mezőgazda-sági fiatal munkások részére, ami tíz sorozatot foglal magába és egyenként nyolc előadást tartalmaz, hasonló tematikai összeállítást munkásfiatalok számára, itt kilenc sorozatban nyolc előadást ajánlanak; tájékoztatást ad a kiadvány a mezőgazdasági szakfilmek kölcsönözhetőségéről és nem kevesebb, mint kettőszáz filmet is kínál; közreadja a szövetkezeti dolgozók közművelődéséhez ajánlott egyéb dokumentumok és tanulmány köt e t o k j egy zekét, folyóirat-mutatót közöl, és a parasztság életéről szóló magyar irodalomból ajánló jegyzéket. Mindegyikkel csak egyet' tudunk érteni, csak a legutóbbinál jegyezzük meg, hogy egyik-másik szépirodalmi mű semmiképpen sem sorolhat ó a parasztság életéről szóló irodalmi alkotások közé — például Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regénye —, de lermészelesbn igen jó, ha ezeket is elolvassák a termelőszövetkezeti- dolgozók. Végül megtaláljuk a kötetben a szociallista brigádok művelődési vállalásaihoz szolgáló javaslatot, amely igencsak gazdag választékot kínál, és megismerhetjük a továbbtanulás lehetőségét és feltételeit az általános iskolai végzettséggel nem rendelkező dolgozók számára. Ez utóbbi tájékoztatást az Oktatási Minisztérium tette közzé, és úgy kapott, helyet e dokumentum-gyűjteményben. . * Az új módszertani kiadvány hasznosnak ígérkezik. Bevezetőjében ezt olvassuk: „Szerelnénk remélni, hogy első—■ ilyen jellegű — kiadvány hasznos segítségére lesz mind az elnök elvtársaknak, mind a kulturális bizottságok elnökeinek és tagjainak.” Őszintén reméljük, hogy ez a kiadvány nem pusztán leltári kötet lesz a szövet kezetekben, hanem a megpezsdülő közművelődési élet mindennapjainak jó segítője. A közelmúltban már foglalkoztunk, a termelőszövetkezetekben folyó közművelődési munkával. Több szövetkezetben nyert tapasztalat arra utal, hogy erre a dokumentum-gyűjteményre. illetve az. általa nyújtott; segítségre igencsak szükség van. (benedek) Anyanyelve a táj 4Hetvenöt éves a szolnoki muvészieíep Hat évvel a kis erdélyi városka, Nagybánya művésztelepének megalakulása után 1902-ben nyílt meg jelentős állami támogatással a szolnoki telep, ahol a Művészeti Egyesület törzs, és vendégtagjai számára két kiállítóhelyiség és tíz műteremlakás biztosította a békés alkotómunka feltételeit. És lám, az eredmény is hamar megmutatkozott, a telep művészei már a következő évben megrendezték első tárlatukat. Erről az Üj Idök-ben így írt Lyka Károly: „Valaki egy ünnepi tósztban a megnyitás napján arra figyelmeztette hallgatóit, hogy íme, ezek az ideszakadt festők egymás után beleházasodtak a szolnoki famíliákba. Mi azt hisz- szük, hogy lassanként a művészetük is beleházasodik ciz alföldi levegőbe. Ez a telep igazi programja.” E tájba házasodott, korántsem csak „helyiértékű” festészetről negyedszázaddal később a jeles művészettörténész már ezeket állapíthatta meg: „Amióta a művésztelep fennáll, a típusos szolnoki kép messze túlterjed a piac festői intimitásain, apró epizód-alakjain, cigányain, csirkés kofáin, s rhegnyitja nekünk a Nagy-Alföld széles látóhatárát. A sokáig ok nélkül elhanyagolt Nagy-Alföld a maga geológiai monumentalitásában, mint új festői érték vonul be Szolnokról művészetünk kincsesházába.” Ezen a jubileumi kiállításon már részt vett a mai szolnoki művésztelep legidősebb mestere, Chiovími Ferenc, aki félszázada él a telepen. Munkássága, varázslatos egyénisége összeköti a jelent múltjával. Példakép ő páratlan munkakedvével, a táj és népe iránti hűségével, azzal, hogy „még mindig friss szemmel nézem és élvezem ennek a vidéknek a vizuális igazságait”. Kívüle még öt festő — Bárányé Sándor. Herényi Ferenc, Bokros László, Fazekas Magdolna és Meggyes László, valamint három szobrász — Nagy István, Simon Ferenc és Szabó László dolgozik jelenleg a telepen. Ösz- szegzésre,, számvetésre készülnek külöri-külön, de együtt is. A táj már nem ugyanaz, amit Pettenkofen, Fényes Adolf, Aba Novak Vilmos és a többiek annyira megszerettek és oly nagyszerűen megfestettek. Más a levegő varázsa, az Allöld látszólagos üressége, a szolnoki Tabán helyén új városrész nő fel, más a Tisza- és Zagyvapart, s legfőképpen más az ember és társadalma. De a figyelem szorgossága, a szemlélet tágassága és a műgond ma is a megismert valóság tiszteletéből és szerete- téböí fakad. Minderről remélhetőleg meggyőzően tanúskodik majd a jubileumi év megannyi tárlata, kiállítása Szolnokon és másutt is. Pálrcíi Ágoston