Észak-Magyarország, 1977. március (33. évfolyam, 50-75. szám)

1977-03-06 / 55. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1977. március 6., vasárnap Barin Szabó József: A H uszonhat évig csak pénzt kért hazulról. Előbb öntudatlanul, mert gyermek volt, később az iskolai években, már tudatosan. Gimnázium, egyetem, végeláthatatlan sorban szívta, húzta a fo­rintokat. Odahaza az öregek szá- molatlanul körbeiárták a roggyant házikót, és néhány üdvözlő sor nyomán büsz­ke út vezetett a megbillent léckerítések mellett a pos­táig. meg vissza. Ök azok. akiket már csak az adás öröme éltet! Nagy ritka hazamene­telkor elbűvőlten nézi menyire lerövidült az út a világok között. Apia soha­sem tapsolt. Talán azt sem tudja, hogy az összeverődő két bőrtalpas kéz hangot ád. ha önfeledten össze- csókolódzik. Másfajta öx'öm járta nála! Egy-egv pakli dohány, nválasan összeso­dorva, s néhány pohár bor, és a késő este feljövő hold munkát tiltó szikár pa­rancsa nyomán a napi gon­dok csokorbagyűjtése. A színházat, a fényt, a sikert, vagy magát a tap­sot. a mezőn elvetett bú­zaszemek dicsérete, az ál­latok farbaveregelése je­lentette. Fél kiejteni a gon­dolatokat. A betűk úgy el­merültek emlékezete örvé­nyében. hogy egy-egy men­tésnél. amikor megkérték, kurtítsa alá valami sasz- szusra a nevét, mint két gazdátlan tutaj, úgy for­gott kormányozhatatlanul a két X a papíron. Ez alól, talán csak egy kivétel volt: a tsz-szervezés. Ak­kor „az anyjuk” vette ke­zébe a gocsörtös kormányt, végigvezetve a sercegő stollhegyet a beléoőnvilat- kozaton az „apjuk” kezé­ben. Azóta darazsak rajzanak, ha előkerül a ládafiából: ki is írta alá tulajdonkép­pen a lajstromot? Éjszaka, amikor fekete fénykoszorúban kést kö­szörülnek a szelek, a zsör- tölődés agyonüti az álmat­lan magányt. Örökké újra­éledő dicsérete a fiúnak, no és a kárörvendéssel ve­gyített apai kacarászás zárja a napot. Megérkezésekor anyja legelső dolga, hogy szem­ügyre vegye. Nőtt-e. fo­gyott-e. van-e emberi for­mája. színe? Óvatosan kör­bejárja. szemeivel tapogat­va mint az újévi malacot és elindítja féltésárját: — Csontvájsz vagy. Seszí- nű. Kiszívott a városi le­vegő. Fehér vagy. mint a hótt ember. És tartatlan is. Biztosan nem eszel rende­sen. Levest egész biztosan nem. Csak lótsz-futsz. ku­tyafuttába bekapod. No. majd itthon! Tömök vala­mit beléd, ne félü Esv ki­csit megioeredsz legalább. Amikor mindezt megál­lapítja. eevszuszra kimond­ja. köténye csücskével megtörii arcát, megcsókol­ja. me"foeia kezét és elve­zeti hátra. El egészen a disznóólig. Az a büszkesé­ge. reménye. Ilyenkor titkon nézi őt. Látja csillogni, megfiata­lodni. Nem hiszi el. és nem is hitte el soha hogy al­konyát tiporja. A szíve csak harminc. A hite. az akarata csak húsz. Lelkiis­merete pedig olv tiszta miképp a csecsszqpóké. — Ne te ne. ne szürke! — mondja tenyerével jó nagyokat odapaskolva a fekete foltos disznónak. Érződött mennyire óvato­san teszi. Inkább csak sze- retetből, hálából, mert volt kegyes egész éven át szor­galmasan enni és meghíz­ni — Na. mit szólsz hozzá? — kérdezi, és az áhítattól úgy kitágul a szeme, nagy kerekre, mintha az egész világot egyszerre akarná nézni. Szeme, a cseléd­könyv írása szerint, barna. A fiú tenger.tükrében vi­szont a búzavirágnál is ké­kebb. — Szép mi? Meghiszem azt! Irigyelnek is érte. Fő­leg azok, akik csak a son­káját kívánják, s nem a munkáját! Elfogadná a bendőjük. De el ám! Sze­rinted mennyi lehet? — Hát __— feleli a fiú, é s úgy tesz. mint aki töp­reng, rakosgatja a számo­kat. a mázsákat. Hallgat. — Több. mint négy má­zsát nyom — mondja fel­egyenesedett hangsúllyal, nem várta meg a „mustrál- gatás” eredményét. — Négy mázsa húsz kiló! De etetni kellett ám! Kellett bizony. Tudod, mit megevett? Azt a rengeteg árpát, répát, kukoricát krumplit, darát. Apád nem győzte hordani. Ki is ürült a kamra! Meg a padlás. Még venni is kellett hozzá. Azért kér­tem tőled a pénzt a jó- multkorában. Darára. Apád nyugdíja tudod bagóra is kevés. — De megérte. — teszi hozzá a zavart tőmondatot a fiú. — Meg bizony! Szén egy állat, mondhatom ... Most eladom. Veszek belőle eav kisebbet. Azt megöljük magunknak karácsonyra. Nekünk elég lesz az is. Amit mi apáddal meg­eszünk. az már eav macs­kának is elég. De vágni azért kell. Úgy illik. Min­den télen tudtunk bökni egyet. Ezután is szeret­nénk. Neked is küldök be­lőle ... — Ezt eladom, és még pénzem is marad. Majd tízezret kapok érte. Tízet! Ötért veszek eav mási­kat .... öt marad. Abból hármat megtartunk ma­gunknak. épp annvi hi- bádzik a sírkövünkből. Mert csináltatunk. Nagy fehér lappal a tetejibe. hoav ne legven rá senki­nek se gondja, hogy ne fü­vesed jün k ki. Te messze laksz... Kettőt pedig ne­ked adok! — Ne beszéljen ilyet anvuka. És a pénz sem kell, nem azért... — Te csak ne magya­rázz! Tudom, hogy sze­gény vagy. mint a temp­lom egere. Mert csak az­zal a nyavalyás papírok­kal törődsz. Miért nem vá­lasztasz valami tisztessé­ges szakmát? Egy rendes iparos nem szűkölködik semmiben. Több lenne a pénzed... — De... — Semmi de! Kapsz be­lőle és kész! Ha nem is sokat, de kapsz. Mi is szű­kölködünk. Apád hétszáz foirntját forgatjuk. Mert nincs az a sok. amelyik el ne fogyna, és nincs az a kevés, amelyik elég ne len­ne. Be kell osztani. A fiú állt és messzire nézett. Nem tudta sírjon, nevessen, örüljön, avagy elbújdosson szégyenében. Talán ezek az apró pilla­natok. anyja feddő szavai nyomán, ezek amelyekben kesernyés fájdalommal Lenkcy Zoltán rajza gondol hőn áhított „mes­terségére”, a tollíorgatás- ra. Az ő finom lelke meg­téríti néhány gondolat ide­jére. de ha másra terelő­dik a szó, marad minden a régiben. Csak a szeretet piramisa nőtt egyre na­gyobbra. hatalmasabbra. * A napokban csomagot kapott a fiú. A cso­mag tetején levél. Kedves Fiam! Biztos meg fogsz lepődni te is. milyen nagy baj ért most kedden minket. Vá­rom a disznót a húsüzem­nél bejön a traktor, nincs disznó. Mondják, vissza köllött vinni. Megdöglött. Majd megőrültem. Elveszett az a gvönvörűszép állat. Tízezer forint. Megdöglött a kabátod is. Most már bele köll nyu­godni. Büntetett az isten. Csak azt tudnám, miért. Miért. Tudod, milyen a nép. Örülnek az ember kárá­nak. De valahogy csak lesz. Csak egészség legyen. írjál. megkaptad-e a csomagot. Alma van ben­ne, de nem fért bele mind. Fogyaszd egészséggel. Az ünnepekben, ha tudsz, gye­re haza. Csókolunk. írjál. Az újság megérkezett. Elfelejtetted bekarikázni, melyiket írtad te. A szenv- ovest is küld. Vagy hozd. Anyádék A csomagban, az almák között a fiú egy bagarolos dobozt lelt. Benne: két húszforintos, egy fém tí- :«'S, néj»/ kétforintos, öt egyforintos, kettő ötven- filléres, hét húszfilléres és egy tízfilléres. — Ó. ha az anyáké len­ne a világ...! A tára mögött Borika közßtty tisztító tiizii&n Belépés után az ember megáll az — most már tu­dom — előlárában. Szem­ből, az asztaltára mögül kedves, érdeklődő hang köszönti. A tára mögött Bara Borbála gyógysze­résznő. Errefelé Borikának szólítják . .. (A gyógyszercsznö. a bocsi K.yósyszcrtár vezetője fiatul. Életkorát tekintve, és ittléte idejét számítva is. Két nagy­várost hagyott már maga mö­gött, amikor 1975. május kö­zepén vállalta c községben a letelepedést, azt a csak rossz ízzel emlegetni szokott ,,vidéki életet”. Az életet? Nos, igen • .. — A szakmánk? Majd’ ugyanaz mint az orvosoké. A gyógyszerész munkája egész embert kíván, teljes emberi életet. Nem tudom másképpen megfogalmazni. Aki itt akar elhelyezkedni, csak azért, mert dolgozni, munkát végezni, pénzt ke­resni kell — az nem bol­dogul a pályán. A boldo­gulást úgy gondolom per- - sze, hogy nálunk nem le­het e céllal „munkába áll­ni”. Nincs munkaidővel, órával-perccel lejárt mun­kavégzés. A mi gyógyszer- tárunk készenléti szolgá­latra kijelölt. Itt kell len- nem-élnem. A hét legtöbb napján, estéjén,, éjszaká­ján ez a község a mozgás—. területem, a tartózkodási helyem. A szabályzat sze­rint is. Furcsa volt — le­het, hogy nem idevaló fo­galmazás, de így tudom csak mondani —, szóval . furcsa volt számomra a be­illeszkedés, a letelepedés itt. Budapesten születtem, ott éltem egyetemi tanul­mányaim befejeztéig, “az­tán 11 éven át Miskolcon dolgoztam. Annak idején talán nem is tudtam el­képzelni a városi nyüzs­gés-forgás .nélkül az életet. Míg, végül is, vállaltam itt a feladatot. Előítéletekkel, magamra utaltsággal, az egyedül megküzdeni való­val. Most mit mondhatok? szeretetet, megbecsülést ta­pasztalok, otthont talál­tam. Nem szeretem a nagy szavakat... Ha olykor Pestre utazom, vagy Mis­kolcra, magányosnak, is­meretlennek, kívültartozó- nak érzem magam... Sie­tek ide, ebbe a faluba. Za­var már a nagyvárosi nyüzsgés, a rohanás, a sen- ki-senkinek-nem-ismerőse- levegő... Ilyenkor sietek haza, ide... A gyógyszertár munká­jára kíváncsi látogató lá­bát kapkodta reggel a hi­deg úton, magában elége­detten is konstatálta, hogy nem messze az állomáshoz építették meg ezt a kor­szerű, szépen, ízlésesen, praktikusan berendezett egészségügyi létesítményt. Nagy esemény volt. amikor két évvel ezelőtt elkészült ez a gyógyszertár. A vál­lalat központi támogatásá­hoz a helyi tanács is hoz­záadta a magáét, és az ide­települt sörgyár is. Az új lakótelepen kapott helyet, ideális feltételekkel a mun­kához. szigorú követelmé­nyekhez. Ma már — talán ezért is — nem zsörtölőd­nek a falu másik végében lakók sem. hogy ide kell gyalogolniuk. És idejárnak a szomszéd községek bete­gei. gyógyszerre szorultjai is. Maguk, vagy „megbi- zottuk” • által idehozzák, in­nen viszik gondjaikat, örö­meiket. Az egészségét, a gyógyuláshoz reménységét. A betegek szinte egy­másnak adják a kilincset. Idős bácsi jön, kalapját le­teszi, a tárához lép, közben már mondja is, amit más­képpen sose fejez ki: — Megjöttem... — ez itt éppen elég is, minden­ki tud mindent. Hasonló korú férfi lép be. — Jó napot, Nagy bácsi — köszönti a gyógysze­résznő — milyen keserű­vizet adjak? A múltkori jó volt, használt? — Használt, igen, az jó lesz, szóval olyan kell. amilyen a szatyorban ho­zott üvegben is volt. Mon­dom a menyemnek, eljö­vök én érte — beszéli el a bácsi, miközben botját az asztalhoz támasztja. — Elballagok, legalább gyalo­golok egy cseppet. Hoztam egy papírt is, mert mon­dom a menyemnek, hogy írja fel, ami kell még, én már elfelejtem, mire ide­érek ... És recepten, gyógyszeren túli beszélgetések, monda­tok sorjáznak egész nap __ — Csak nem beteg a „bütyök”?... Hol fáztál meg, Annamari?... — Szervusz Gyurikám... — Kézi tcsókolom — mondja a srác... — Majd hozok én a vi­rágoknak egy kis jó földet, csak tessék megmondani milyen virágnak kell, mert nem mindegy ám... — Ígéri szakmai segítséggel valaki. .. — Hogy tetszik lenni, gyógyszerésznő?... (Borika cgy-cgy csendesebb szünetben meséi betegeiről, törzstagoltról, mindenkiről tud­ja, amit udni kell. — Emlékszik arra a kislány­ra, akit Annamáriának hívnak? Amikor idejöttem, még ekkor- ka volt — mutatja —, mindig kocsiban tollák ide. Aztán egy év múlva mindennap cl kel­lett jönnie a mamájának vele, mert meg kell nézni, hogy van a gyógyszerész néni. Minden új játékot, babát látnom kel­lett ... Más, szóval más itt falun gyógyszertárban dolgoz­ni. Nemcsak az emberi kap­csolatok miatt. A szakmai munka miatt is. Itt inkább gyógyító hivatás a mi mun­kánk, Es itt a legideálisabb kapcsolat alakult ki az orvosi és a gyógyszertári munka kö­zölt. Elengedhetetlen, hogy a körzeti orvosokkal ne cgyült- cgytnással, a betegért dolgoz­zunk.) Annak idején a gyógy­szertár forgalmát havi 60 ezer forintra tervezték. Az elmúlt évben 100 ezer fo­rint körül „teljesítettek” A vezetőnőn kívül hárman dolgoznak még itt: Mária, az asszisztens, Eszter, a jelölt és Giziké néni, a ta­karítónő-mindenes. Itt csak úgy. téblábolni a ven­dég sem tud. valamit min­dig látnia, figyelnie, meg­tudnia kell. És megszólít­ják: — Nem vett észre sem­mit? — hallik a kérdés, miközben nézem, hogyan keverődik az úgynevezett „kocsispor”. Merthogy a gyógyszeré­szek visszafelé keverik. Hát. ha jól emlékszem, én is így szoktam a tányér­ban a levest kavargatni. Akkor semmi baj, van már köztünk valami rokonság. — Megmutassam az in­fravörös lámpát? Tudja-e, mi az a tizedes mérlegó Na, jöjjön, most készítünk 70 százalékos szeszkeveré­ket ... Megpróbálja, hogy’ kell kapszulát készíteni ?... Ami éppen soron követke­ző feladat, tennivaló. Azért a szeszkeverék nem hagy nyugton, meg a tizedes mérleg súlyai. Néz­tem ugyan, hogy’ kell ki­számítani és a súlyokat el­helyezni, mennyit hová ... de azért jómagam — ha csinálnom kejlett volna — aznap még néhányszor új- ramértem volna. Mert ta­lán elnéztem, talán rosz- szul... talán álmomban is felriadtam volna ... (Borikit a tára mögött: — Természetes, hogy az egye. térni évek alatt sokat tanul az ember. De. amikor aztán egy­szer' ki kell állni a tárába, el­sírnád egy kicsit. Igen, az lát­szik ma már, csak annyi több, mint egy évtized után, hogy könnyedén, másra is figyelni tudván, teszi a dolgát a gyógy­szerész. Nincs lehetőség a bi­zonytalanságra. Jórajia rutint, azt mindenkinek meg kell sze­reznie. Nincs -hibázási lehető­ség. Es ncnr lehet fejfájás, magánprobléma, rosszkedv, fá­radtság, figyelmetlenség. A be­teg jön hozzánk — nekem biz­tató reménységgel, reménycl- tclö biztonságként kell ott áll- nom, szemben vele Érte.) A hivatalos zárási idő után, végre, Bara Borbála gyógyszerésznő is leülhet, megpihenitek És még mek­kora erő: szavaiban, mon­dataiban, munkáról, hiva­tásról vallomásában tűz lobog: fényénél világoso­dik, melegénél felengednek a megnehezült gondok. Könnyűvé lesz... Talán ettől, talán ezért is van. hogy futása a késő estében még idejében ér­kezteti a vonathoz. A vo­nalhoz, mellyel most már el kell indulnia, hogy meg­érkezzen haza. Mindany- nyian megérkezni szeret­nénk. Tisztelet azoknak, akik ebben segítenek. Ténagy József 14& Lcukcy Zoltán rajza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents