Észak-Magyarország, 1977. március (33. évfolyam, 50-75. szám)
1977-03-27 / 73. szám
ÉSZAK-MAGYAROR5ZÁG 6 1977. március 27., vasárnap Geíléri Andor Endre: EG V FILLÉR Hetven éve, 1007. március 30-án született Gelléri Andor Endre, a két világháború közötti magyar novellairodalom eredeti egyénisége. Novelláinak témáit többnyire az elnyomottak és elesettek világából merítette, a társadalmi kive- tetlség és nyomor szorításában élő hősei azonban a szépség és emberség hordozói is egyben. Klasz- szikus értékű novellái — a súlyos valóság és a tündér!” képzelet össze- ötvözésével — új világot hódítottak meg a magyar elbeszélőirodalom számára. Hat óra felé kibújtam a téglaszárítóból. Körülnyal- tam szikkadt számat, ujja- immal kifésültem, hosszú hajamból a téglaport..., s elindultam ingyenes éjjeli szállásomról a Bécsi útra nyíló gyárkapu felé. A mázsáiéit ázikónál egy vízvezeték csöve kunkorodott ki: derékig meztelenül alágörnyedtem, s nevetnem kellett, mikor a didergő víz lecsurgott a nadrágomba. Kívül voltam a gyáron, s felfrissülve leültem az úton végighúzódó árok partjára. Olajosnak nézett ki a fenekén lassan tovaömlő, szennyes víz. A Nap egyre gömbölyűbben állt fölébe a kivájt agyagbányának, s a dróton lógó csilléket teleöntötte fénnyel. Gondoltam, később lemehetek a Dunához, de egyelőre jó az árokpart, mert hátha lesz felvétel bányamunkára. Addig isÍ unaloműzőnek van egy öreg szerencsefillérem. Előkotor- tam, megforgattam, megÍ iiéztem az éleit, gurítottam mutatóujjam csúcsáról te- , nyerem völgyébe ... oldalt ■ tőlem egy cipősarokkal megtaposott Az Est hevert: idehúztam lomhán, s fél szemmel olvasni kezdtem: „A román ... király... visszament ...”, aztán baráti birtokba vettem néhány züllött, kormos gyufaszálat, s máris rásandítottam a kutyatej sárga virágaira. Kis féreghalak úsztak alattam; csöpp ormányukkal finom erőket verve, s mintha ez lenne ébredése a fűnek: lepkék lebbentek. Játszva hajtogatni kezdtem kivénült ujjakkal a megtiport újságlapból a papírhajót. Sokszor megakadtam, mint az öreg hajóácsok: hogy is kell? Aztán ide-oda dűfogetve az ólombetűs oldalakat, kész fregattomat letettem a fűszálak közé. — Fillérkém, kincsecs- kém — mondtam a pénznek —, kapsz két gyufa- szál-lábat, egy gyufaszál- fejet, kormos hajnak a kabátomból kitépek egy kis cérnát, s azzal odakötlek a lcutyatej-vitorlához, mint egy Odüsszeuszt! — Fillérkém — búcsúztam tőle —, menj... hess! Ott áll a fillér úr a ví- ■ zen; a sárga vitorlába belefújt a szél, s a fregatt lassan cammogott.. ó, legjobb lenne utánavetnem magam a kusza hajónak, s elmerülnöm utolsó kincsemmel a pocsolya fenekén. Hirtelen rám rivallt a gyár első dudálása. Fejem fölött megmozdultak a csillék: az üresek napfénnyel ' a bányába indultak: a teltek meg agyaggal jöttek a téglaprésekhez. Tompa dörrenés szállt; dinamittal robbantottak, óriási darabokra törve alázúgott egy- egy magas agyagfal. Átugrottam az árkon, s lefutottam az irodáig. Tudtam, mi lesz kiírva, mégis egész közel mentem az üvegablakhoz, és úgy bámultam: MA MUNKÁSFÖLVÉTEL NINCS. Két karom azonnal zsebre dugtam: minek fáradjanak a lóbálásba. És szívesen bedugtam volna elgyöngült lábaimat egy óriás zsebébe, csüggedt életemmel együtt. Ó, szívesen föl- nyaltam volna nyelvemmel egy konyhát, a nyelvemmel, csak már munkát kapjak. Gondoltam, erőszakkal bemegyek ia műhelybe, oda- állok a satuhoz, veszem a reszelőt, s elkezdek dolgozni. Ha valaki rám szól bámulva, ha el akar küldeni, oda se neki, csak reszelek, reszelek, késő éjjelig. Majd csak adnak érte alamit. Mentem, sovány árnyékomat nézve: úgy tűnt néha, hogy jobbra és balra rengeteg ilyen árnyék van velem, s azok közül néha a szél fölfújt egyet-egyet a sötétes felhőkbe. Azok meghaltak — gondoltam könnyedén. A Friss Újság hirdetései -felé vettem az utam. A híd mögöttem volt már, s a fénylő királyi vár is. Milyen jó lenne — gondoltam —, egy lámpának lenni a királyi várban! egy trónszéknek, vagy ... hisz ez lehetetlen... egy szakácsnak! S eszembe jutva a reggeli étkezés, önkéntelen tép- desni kezdtem a kávéházi teraszok zöld leveleit. Volt, amelyik száraz, s kissé keserű volt: néha-néha édesebb fűszál is akadt. Nem sokat törődtem velük: téptem, s kiköptem, átbámulva a homályos tükrökbe. Túlságosán nyúlánk voltam bennük, öklömnyi fejű és rágcsáló. S bekukkantva a dologban álló kereskedősegédekre, összefacsarodott a szívem. Csak a sok zagyva gondolat jön munka helyett, s ez már így megy az ötödik hónapja. Milyen szívesen nyögnék bármilyen nehéz súly alatt... ebben a tétlenségben még megőrülök! Talán nekidűlök egy fának, s ha kérdik, miért áll itt hónapokon át: odasúgom : — Várom, míg gyökeret eresztek! Milyen utálatos így ötletet ötlétre zavarni. De mit tegyek: ha becsukom ezt a lelki cirkuszt, ha leoltom benne a különös sárga lámpákat: előttem a Duna vagy egy fa száraz ága a Hűvös- völgyben. ... Már tikkadtan dűlök a falnak, s vizsgálom a Friss Újság hirdetéseit. Néha-néha belém böknek, kicsit visszalökök, s megtartom kényelmes pozíciómat, végül is lemondóan, le- gyintve a kezemmel, elfordulok a hirdetéstől és keservesen köpök egyet, aztán még kettőt. S befejezve ezt, megállók, magam elé bámulva, hogy most már mit csináljak? összerezzenve lepislan- tok. mert nálamnál tökma- gabb alakocska, feketére sült képpel, rángatja az ingem: — Köpjön csak — mondja komolyan. Isten neki. , — Miért köp zöldet? — kérdi, s összehunyoritja macskaszemeit. — Zöldet? Ja.! — s a fejemre ütök. — Mert füvet rágtam a teraszokról.. — Nézzen csak ide. kolléga — mondja a tökmag —, .hókuszpókusz — s varázslón gomolyog a kezével és köp. — Hát maga miért köp sárgát? — kérdem fölvihogva. Fölhúzza a vállát: — Hókuszpókusz, mert én meg fát rágok. — Aj, haj — sóhajtottam —, magának sincs állása? — Régen. És maga mióta luf tol ? — Régen. — Csak már a kormány bukna meg — mondom. — Csak legalább hosz- szabb stimpfliket találnék az utcán — dörmögi. — De azért nem utolsó dolog betörni egy bankba, mi? — kérdem. — Hiába, elkapják rögtön az embert. — Persze, több a detektív, mint a légy. — Hopp — mondom te- gezőn —, a füleden is ül egy. — Hopp — mondja —, a te orrodon is ül egy. — Szervusz! — ... Szervusz! ... Kettesben ballagunk tovább. Ö néha lehajol, fölkapni egy-egy cigarettacsut- kát; én meg szeretnék egy jó villamosjegyet találni, bedőlni egy kocsiba, s kicsit kiutazni látogatóba a sörgyárakhoz. Kőbányára. — Nincs valami pénzed? — kérdi hirtelen. — Volt egy fillérem. — Hol van? — kiáltja izgatottan. — Csináltam neki egy hajót, s ő lett a kapitánya. Adtam neki két gyufalábat, egy gyufafejet meg kutya- tej-vitorlát. — De hol van? — kérdi makacsul — azt mondd meg... mert nekem is van egy fillérem ..., s kettőért már egy egész Drámát kapok ! i — A Bécsi úton — mondom mesélőn —, messze ... egy árokban úszik, ha már le nem merült. — A Bécsi úton? —faggat — a téglagyári ároknál? — Igen... igen — lebiggyesztem az ajkam —, de miért izgulsz? — Te, ló — kiáltja mérgesen —, mert kimegyek érte ... ha megtalálom, egy egész Drámát szíhatok!... S egyedül kószálok már. A kis Misi (mert így hívták) elindult Óbudára a fillérért: „Hátha találok útközben is egyet” — mondogatta és elment... Nem nagyon bánom. Amit a kö- pési'ől mondott, az jó vicc, de máskülönben egy kis paraszt, aki leenné a fejemről a §zőrl. S dél van. Újrakezdtem a kávéházi teraszok fosztogatását. De most már megfigyelem a nyállövedékemet. Zöld, zöld ..., s Isten felé elbámulva, sóhajtva kérdem: — Uram, mikor köpök én már sonkásat, halasat, kré- meset? Egy poros padra eresz- kedek. Itt pihenek át egy harangszóközt, aztán gyufaszálakkal ráírom a padra: Itt járt G. A. E. 1030. júl. 4. Mi lenne, ha ilyen padra írnám a búcsúlevelem? ... elfújná a szél? vágyj ráülne valaki? Lcnkcy Zoltán munkája Kalász László versei: Jr Úgy hajladoznak a gallyak e kora-tavaszi szélben , mint ingadoznak vélt megadásomban feldobott kezem ujjai úgy feketédnek a varjak e kora-tavaszi télben miként feladott álmaim úgy bújnak rög alá a magvak rémültükben nem látszanak úgy forrong tüze lenn a Magnak amint égen lobog a Nap úgy gyújtok rá ebben a szélben hogy markom öble óvatos úgy oltom el is: semmiképpen! úgy hajladoznak a gallyak úgy feketédnek a varjak úgy bújnak magvak rög alá úgy forrong tüze lenn a Magnak úgy mint Nap lángjai lobognak de olykor róluk gyújtok rá Homlokod konok dombjait halántékod horpaszait arcodnak változásait a szemedet mikor félre-rebben látom én pupilládat is: oly naggyá válnék magam is figyelem pillantásodat lésein szűröm magamat szád olyan mintha néma volna beszéletlen csókokról szólna bár én is ennyit hallgatnék el! — .öszefognám magam: a széjjelt Várakozók Várakozás. Nemigen múlik el napnak órája, perce, hogy valahol, valaki ne váltakozna. Valamire, valakire. Örömtelién, vagy éppen szomorúan. Peronokon, hivatalokban, rendelőkben és még ki tudja hol. * Fiatal pár áll a vonat mellett. Hosszan nézik egymást. A fiún katonaruha, a lányon divatos, modern szoknya, kiskabát. A karikagyűrű meg-megcsillan szorosan egybefonódott ujjúkon. — Vigyázz magadra és írjál — mondja szomorúan a lány. — írok. Már nem tart sokáig. Fogy a centiméter! — vigasztalja a fiú. Éles fütty szakítja meg beszélgetésüket. Búcsúcsók, s a következő percben már a vonat ablakából kiabál a távozó kiskatona. — Te is vigyázz! És tanulj sokat! A gyorsuló szerelvény elhagyja a pályaudvart. A modern szoknyás, kiskabá- tos lány vagy asszony (?) leengedi intésre emelt kezét. Megindul a kijárat felé. * Tizenketten várakoznak a körzeti orvosi rendelőben. Nagyrészük idős néni. — Magának mi a panasza? — fordul egyikük érdeklődve a szomszédjához. — A lábam fáj — feleli az. — A családban mindenki lábfájós. Ügy látszik örököltük. — Én meg influenzás vagyok. A kisunokáimnak most múlt el, bizonyára tőlük kaptam meg. Nem járnak óvodába sem. A lányom meg a vejem dolgozik, így aztán én vigyázok rájuk a férjemmel. A lányoméit mindennap eljönnek, de az estét otthon töltik az új lakásukban. — Az én fiam katona. A felesége még a szüleinél lakik — folytatja a beszélgetést szomszédja. — Nagyobb a lakásuk a miénknél. Ha a fiam leszerel, ő is odaköltözik. Most várják az első gyermeküket. Beszélgetés közben csakhamar rájuk is sor kerül. A vizsgálat után csendesen köszönnek el egymástól. * Miskolc, 1. kerületi anyakönyvi hivatal. A hosszú folyosó két végén bezárt ajtók. Előtte padok. Az egyik oldalon két fiatal pár, a másikon egy gyászruhába öltözött, középkorú férfi ül. A férfi személyi igazolványt és egy kis iratcsomót szorongat remegő kezében. Vörös szemekkel lép be az ajtón ... Valaki elment. És soha nem jön vissza ... A folyosó másik végén mosolyogva sugdolózik az egyik pár. Házasság előtti tanácsadásra várnak. A nagy esemény egyik fontos előzménye ez. Huszonévesek lehetnek. Egy hónap múlva valósággá lesz mai vágyuk. Még egy hónapig kell várakozniuk. Mellettük néhány évvel idősebb pár ül. Mintha még a levegő is büszke lenne köröttük. Sűrűn nézik az órát, számolják a perceket, hiszen az újszülöttnek nemsokára enni kell. A fiatal anyák ritkán kísérik el férjüket a tanácsra, hogy gyermekük születését bejelentsék. Most mégis mindkét szülő itt van. A nagy eseményt együtt szeretnék közölni. * Miskolc, III. kerület, házasságkötő terem. Ünneplőbe öltözött, magas, szőke fiatalember türelmetlenkedik, föl s le járkál. Az órájára tekint, majd gyorsan megkérdi: — Bocsánat, magánál hány óra? Meghallva, ismét a saját óráját nézi és elkeseredetten bólint. Igen, sajnos az ő órája is pontosan annyit mutat. Akkor pedig valami baj van. De mi? — Nem jön a.,, menyasszony? — A menyasszony se, meg a vőlegény se! Én az egyik tanú vagyok. Illetve lennék. Pontosan emlékszem a helyre is, meg a dátumra is! Dehát nincs itt senki... Mégis félreértettem valamit? Vagy esetleg... — Vagy esetleg? — Csak az bosszant, hogy az egyik barátom majd megint cukkol. Az a véleménye, hogy ott mindig valami baj van, ahová engem hívnak tanúnak. Kezdem én is elhinni... — Még vár? — Várok. Hátha mégis meggondolják! És hosszú léptekkel ismét nekilódul. Föl s alá... Monos Mária f / l r
