Észak-Magyarország, 1977. február (33. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-20 / 43. szám
1977. február 20., vasárnop ÉSZAK-MAGYARORSZÁG-7 A kézimunka mestere A kertes házak udvarán nagy a sürgés-forgás. Az állatokat már megetették, a kályhákat és a konyhai tűzhelyeket begyújtották, a szokásos mindennapi takarítást is elvégezték a var- bői asszonyok. Az ebédíö- zés következik. Készül a hosszú lére eresztett paprikáskrumpli. Balázs Lajosék udvarához két ház tartozik. Az egyikben özvegy Balázs Lajosné, Irma néni, a másikban a fia lakik családjával. Irma néni lakásában mindenhol kézimunkát látni. A falon a dikó felett, az asztalon, a szekrényen. az ablakon és az ajtó üvegén is. — Ezt is én csináltam — mutat az asztalon levő kosárra, amelyet nagy fehér „batuló ruhába” csavart be. — Még édesanyámtól tanultam a szövés csínját- binját. Keresem az említett szövőgépet, de (nem találom. Irma néni magyarázkodva mondja: — Már régen szőttem. A gépet is feltettük a padlásra, mert nagy helyet foglal el. Kicsit romlik a szemem, nehezemre esik már a szövés. Azelőtt sokat dolgoztam a géppel. Boltban szinte nem is vásároltam, csak a legszükségesebbeket. Jobban szeretek a magam készítette lepedőn és dunyha alatt aludni, és más érzés egy saját szövésű terítő vei letakart asztalnál ebédelni is. A szép hagyomány folytatása mellett más kézimunkák készítéséhez is ért Irma néni: — Még egy kiállításón is bemutatták, a faluban az „alkotásaimat”. Hímzek és gobelint készítek, bár ezt ritkábban, mert nagyon hosszadalmas munka. Az utolsó darabomat a lányomnak adtam, sajnos nem tu. dom megmutatni. Kárpótlásul azonban mutatok más érdbkességet. Fürgén áll fel a tűzhely mellől! kis sámiról, mintha nem is hetvenéves lenne. A szobából kihallatszik a szekrényajtó nyikorgása és Irma néni hangja, aki szünet nélkül mesél találkozásunk óta. Kisvártatva rózsaszínű mintával díszített, fehér, házilag szőtt köténnyel a kezében tér visz- sza. — Ilyen sulcot sokat csináltam már. Egy-egy. lakodalomra negyven-ötven darabot is rendeltek régen. Nálunk ez hagyomány. Felét a menyasszony, felét a vőlegény szülei vásárolják meg. Színezése az örömanya és a keresztanya kötényének kivételével egyforma. Ez is a szokásaink közé tartozik. Aztán sorra előkerülnek a kisebb-nagyobb, színekben gazdag kézimunkák, a kredeneböl, a szekrényből és a fiókokból. — Régen, amikor meghalt a férjem, szükség volt minden fillérre. Akkoriban sok kézimunkát készítettem eladásra. Jól jött ez a nyugdíj pótlására, a háztartásba, mindig jutott a gyerekek zsebpénzének megtol- dására is. Két fiam van, meg egy lányom, most már külön laknak, ők segítenek engem. Persze egy-két kézimunka mindig készül, amivel kedveskedek nekik. Gyakran jönnek hozzám a szomszédok, ismerősök is, hogy segítsek elkezdeni egy térítőt vagy egy falvédőt. Ilyenkor örömmel segítek. Van egy barátnőm a szomszédban az Iduka. Együtt kézimunkázunk, s együtt gyönyörködünk a már kész „alkotásokban” is. Monos Mária ta Az eset február 4-én történt. ■Ritkán utazom távolsági autóbusszal, ezért viszonylag járatlan vagyok a jcgykezelés, és egyáltalán a jegyek árával kapcsolatos dolgokban. Azt viszont minden ember tudja, hogy azonos kilométer után. azonos járatú buszon, azonos összeget kell fizetni. Persze akadnak kivételek is. mint ahogyan ez velem is megtörtént. Február 4-én, 20 óra 05 perckor indult a GC 87—89 -es forgalmi rendszámú au. lóbusz Sárospatakról Zemp- lénagárdra. amelyen én is utaztam, Tiszacsermelyre mentem, rokoni látogatásra, — Kérek egy 15 forintos jegyet! — Én egy 10 forintosat! — hallatszott innen-onnan. Amikor a kalauz hozzám érkezett, én csak a helyiséget tudtam megnevezni — utazásom célját —, mivel a költséggel nem voltam tisztában, hiszen először utaztam ezen a vonalon. Húsz forintot nyújtottam a kalauz felé, aki „Ez elég is lesz!” mondat kíséretében eltette a pénzt. Cserében, hosszas keresgélés után „négyrét hajtott, már lekezelt 18 forintos jegyet kotort elő tás. kajából. A visszajáró 2 forinttal nem is foglalkozott, Eddig a történet fele, s bár bosszantott, de elfelejtettem volna, ha visszafelé jövet nem egy másik kalauzzal iftazom. Annak rend- je-módja szerint ismét jegyet váltottam. Ekkor ért a meglepetés. A kalauz, szabály szerint letépte jegy- tömbjéről a nekem járó jegyet, s átadta. Ára: 9 fo. rint 90 fillér. Csodálkozva kérdeztem: — Biztos, hogy jó helyen tépte le? Nem tévedett? Hiszen odafelé a dupláját kérték tőlem ! — Nem kérem.' Ennyi a viteldíj Tiszacsermelyröl Sárospatakra. — válaszolta meggyőzően. Azóta eltelt jó néhány nap, de most sem tértem napirendre a történtek felett. Ugyanis: becsaptak. Yincze Zoltán Miskolc Mintha megütnének Nehezen veszi a levegőt, idegesen motoz a zsebből előkotort levelek közt a hófehér hajú, idős ember. Té. tován tekintget. tisztelettel szól, pedig érződik minden mozdulatában a feszültség. Megrontotta napjait valami, amivel kimozdították megszokott életritmusából. Az igazát keresi, de nem a megszállottak makacsságával, hanem azzal a maradék optimizmussal, amit bányászélete során és a nyugdíjban eltöltött tizennyolc év alatt még megőrzött magának. Jár-kel a hivatalok útvesztőiben, kopogtat, érvel, mert bízik abban, hogy az egyik asztal mögött megértik, mit is akar. Tavaly májusban köny- nyen meggyőzték arról, hogy amíg pereces! lakásukat felújítják, jobb, ha másutt él. szeptember egykettőre eljön, és akkor úgy költözhet vissza, hogy sem. mit sem kell elszenvednie a felújítások, tatarozások török átokkal felérő, idegőrlő kálváriájából. Visegrádi János nyugdíjas. tavaly májusban feleségével átköltözött Hejő- csabára, a Futó utcába. Házgyári lakásba, ahol ■előttük a cementgyári épí- 1 ők laktak. Súrollak, takarítottak is hetekig, javítgatták a hibákat, hogy jól érezhessék magukat átmeneti otthonukban. Visegrádi Jánosnak, ez a mindenképpen különb otthon mégsem kellett volna, mindig leverten, rosszkedvűen ébredt. — Perecesen születtem, ott éltem egészen eddig — tárja szét a tenyerét, azt hiszem, nem kell egyebet mondanom. Kiköltöztünk, de én pár nap múlva buszra ültem, hogy megnézzem, hogyan halad a munka. Jobban lettem volna, ha nem megyek. Még a kíváncsiságomat is minden lében kanálkodásnak vették. A munkáról meg nem is mondok véleményt. A lakásunk raktár lett és azonkívül, hogy" a Villany vezetékeit kicserélték, hetekig nem történt semmi ... Legyintés kerül pont helyett a mondat végére, a hangsúly a levegőben lóg. — Sokszor nehezen fért meg bennem a méreg a lógást. meg a lélek nélkül elvégzett munkát látva, öreg vagyok mór de ráállt a kezem' hogy elveszem a szerszámot . .. A szeptemberi költözésben persze reménykedni sem lehetett. — SUsmorogtnk a többiek arról is, hogy nézzem csak meg, ahol ..orémiuvnot” adlak a lakók, előbbre állnak a munkával, még ott is, ahol később kezdték. Az ilyesmi tudom ellenőrizhetetlen. Nézze, nekem 2000 forint a nyugdíjam, ebből nem futja ilyesmire. Meg aztán az átmeneti lakás költségei is egyre nőttek, jött az ősz, a tél, a fűtés, és már havi 700 forint fizetnivalónál jártunk. Az építők késését miért nekem kell megfizetnem? — Mennyi volt a lakbérköltség Perecesen? — Legfeljebb 190 forint. A különbség nekem azt jelenti, hogy nehezebben, mit szépítsem, nehezen élek, és ha megkérdezem magam, tói, hogy miért van ez, nem tudok rá felelni. A ház ott áll Perecesen, nem az enyém, jóllehet érezhet- ném annak, annyi éve lakom benne. Leltár szerint vettek át mindent, és most ez. az hiányzik ..., senki sem tudja, hoVa veszett. A felelősségről senki sem akar hallani. Jönnek a levelek, felszólítások, itt. a kulcs, költözzek. Nem kötözök, mert milyen is ez a felújítás? A tizennégy évig jól mű. ködő ajtó használhatatlanná vált. most is csukhalat- lan. A lámpa, ami leltárban voll, és Visegrádiék évtizedekig vigyáztak rá, elveszett. Most azt mondják az idős embernek, hogy az nem jár. Az indulataitól kipirult Visegrádi János számára megoldhatatlannak tűnő akadályokkal mérkőzik. Kik azok. akik a vállalatukra hivatkozva személytelenül utasítgatják, s most legutóbb már kilakoltatással fenyegetik, mert nem találja olyannak a felújított lakást, amilyennek a magafajta, szivvel-lélekkel dolgozó elgondolta. Visegrádi János nem tud neveket mondani: az építők, az ingatlankezelő képviselője. Nem mint felelősök, hanem mint a hivatal állnak szembe a tizennyolc éve nyugdíjas, elfáradt bányásszal. A fehér hajú nyugdíjas megy. kopogtat, érdeklődik, történt-e valami? Az „ügymenet”. az „átfutás” a mindennapjait keseríti, mert ő csupán a felújított, tiszta, megszokott lakására vágyik. S csőd álkozik, méltatlankodik! Nem lehet ezt megérteni ott, valamelyik íróasztal mögött?... Nagy József Aki fát ültet... Varga néni diétái Első találkozásunk emlékét egy kérdéssel idézi lel. — Ugye akkor meglepődött, nem találta mindennapinak, hogv én. a fekete fejkendős, idős parasztasz- szony ott ülök az egyetemi tanár előadásán, s jegyez- getem az elhangzottakat? — Bizony, számomra szokatlan látvány volt —vallom be férfiasán, aztán még hozzáteszem —, tetszik tudni, hasonló esetekkel ritkán találkozik az ember ... Magyarázkodom. Megpróbálok magyarázkodni. Ö ezen csak mosolyog, sűrűn, aprókat bólogat, mintha jelezné, tudja ő azt nagyon jól, nem szükséges ide a mentegetödzés. — Nem volt abban semmi rendkívüli. Nekem legalábbis nem. Van egy szőlőnk a Pecér-völgyben. 740 négyszögöl. Szeretünk ker-tészkedni, érdekel minden új. Számos szakkönyvünk van, rendszeresen olvassuk a „Kert-Szőlőt”. Ennyi az egész... Hogyan indult ez az ismeretség? Varga Istvánnéval, a mezőgazdasági könyvhónap idei megnyitóján hozott össze a véletlen. Illetve ... nem is nevezném azt véletlennek. A szakemberek tömegében azonnal feltűnt, az idős, feketekendős nénike. A szakelőadás szünetében a kíváncsiság vitt oda hozzá, meg egy frappánsnak semmiképp nem nevezhető kérdés: — Hogyan tetszett idekerülni? Emlékszem, ő akkor is elmosolyodott. — Jöttem magamtól. Egyszerű az oka: kíváncsi vagyok az előadásra. Kezemben ott volt a meghívó. Benne ez állt: előadó dr. Sz. Nagy László, a Kertészeti Egyetem docense. .Az előadás témája: A szőlőtermesztés időszerű kérdései, fajtaismeret. Szóval, így kezdődött... S most itt ülünk és beszélgetünk Vargáéknál, Diósgyőrben, az Előhegy úti öreg ház meleg konyhájában. A házigazda Varga István 80 éves, a felesége 76 esztendős. Amikor idefelé jöttem, -útközben azon tűnődtem, hogy Varga néni akkor ott az előadás szünetében, mintha azt mondta volna nekem: tősgyökeres miskolciak, pontosabban diósgyőriek. Ezek szerint mégsem lennének parasztemberek? Szerencsére Pista bácsi hamar megnyugtat: — Igaz, hogv diósgyőriek vagyunk, tehát városiak, de már a háború előtt is mint földművesek éltünk, fin ugyan 1935-ben elmentem a Martinba dolgozni, lehúztam 20 évet, de a földtől akkor sem szakadtam el sohasem. Itt a ház körül, ahol most ez az új iskola van, volt egy szép gyümölcsösünk, no meg a szőlő a Pecéren. Azokat mi mindig ketten dolgoztuk meg az asszonynyal. — Ma már csak a szőlő van meg? — A kertet az építkezés miatt kisajátították. Kártalanítottak érte bennünket, mégis fájt a szívünk, amikor azokat a szép gyümölcsfákat ki kellett vágni... Varga nénin látszik, még ma is sajnálja a gyümölcsfákat. — Aki fát ültet, az nem a fák pusztulását várja ... Szerencsére megmaradt nekünk a szőlő, amit még apám vett kilencszáztízben. — Legalább jó fajtákkal van betelepítve? — Vegyes fajták, de mind oltvány. Van abban olaszrizling, bánáti rizling, furmint. hárslevelű, csemegék, szóval sokféle. — Így ismeri a fajtákat? — Hát persze. Minden érdekel, ami a szőlővel, gyümölccsel kapcsolatos. Már több mint 10 éve tagjai vagyunk az Ady Endre Művelődési Ház Kocsis Pál Mezőgazdasági Szakkörének. Ha csak tehetjük, min- j den előadásra, összejövetel- j re elmegyünk. Közben Varga bácsi ki- J megy, s nemsokára boros- üveggel tér vissza. Teletölt ’ egv poharat, nyújtja. — Egészségére! Kóstolja ■ csak bátran. — A saját termésből van? i — Abból hát. Tavalyi... i Belekóstolok. Kellemes, ; fűszeres zamatú. Jólesik a j hideg korty. — Finom, kellemes — j mondom, de közben még az 1 ízeket rakom a helyükre. 1 Szeretem ezt a borzamatot. Ilyen csak vegyesfajtájú szőlőből készíthető, persze jó fajtákból. Egymásba olvadnak, szinte elmosódnak az egyéni tulajdonságok. Eggyé áll az egész, egy különleges zamattá. — Bevallom, nem gondoltam, hogy ilyen jó bora van. — Nem is iszom én vizet, egy szemet sem ... Pedig hát, ez a mostani nem a legjobb, maga is tudja, hogy a tavalyi év nem volt a legjobb a szőlőre. Ha jobb az évjárat, az én borom is jobb. — Sok munka van addig, ; míg idekerül az asztalra — ! szól közbe Varga néni. — j És minden munkát, a met- j széstől a szüretig, meg most ; is, mi ketten végezzük. — S bírják csinálni? — Hál’ istennek még bírjuk. Felmegyek én most is j a diófára a diót leverni. , Alig váróik már, hogy egy i kicsit jobb idő legyen, és mehessünk kifelé ültetget- ni, palántálni. Van abban a szőlőben minden, az összes gyümölcs — őszibarack, mandula, meggy, körte, kajszi, cseresznye — megte- j rém. — A termést eladják? i — Ami felesleg. De saját ; részre sok elfogy. Mi is sze- J retjük, aztán van két lányom, három unokám, szóval kell a gyümölcs. Vagy 50 üveggel minden esztendőben befőttet is elrakunk. A gyerekek bérházban lak- ! nak. Nem terem ott semmi. Úgyhogy, az unokáknak jólesik a nagymama gyümölcse. — A szőlő, a gyümölcsfa olyan, akár az ember. Születik. terem, azután elpusztul. Pótolják az elöregedett, kipusztult fákat, szőlőtőkéket? Varga néni azonnal rávágja: — Hát az csak természetes. Három éve meggyfákat ültettünk, a szőlőben ped' minden kipusztult tők helyére űj oltvány kerül. Éppen a legutóbbi szakköri foglalkozáson hallottam. hogy van olyan oltott diófacsemete, amelyik már három év múlva terem. A diófát különösen szeretem. Meg is nézem tavasszal. lehet-e kanni. Megpróbálok szerezni ilyen csemetét. Ha nekünk nem terem, majd terem az unokáknak ... Amikor a búcsúzás után a diósgyőri városközpont házal között a villamos— végállomás felé baktatok, ezekre az utolsó mondatokra gondolok. Varga néni diófáira. És egy. már-már szállóigévé váló mondás jár az eszemben: „Aki gyümölcsfát ültet, bízik a jövőben.” Hajdú Imre
