Észak-Magyarország, 1976. augusztus (32. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-20 / 197. szám
ESZAK-MAGYARORSZÁG 9 1976. aug. 20.; péntek Jó világ van ma... Amíg hallgattam őket. eltelt a délelőtt, sőt a délután egy része is. Meséltek. Elmondták a múltat, kibeszélték a valóságot. Elét és munka. E köré fonódott mindaz, amit ezek a szentistváni öregek szó- baöntöttek. Csuhái lmréné fii, Simon Margit 58. Juhász Feri bácsi 67, felesége Rózái néni 62, Hegyi Balázsáé, született Simon Róza- , lia 7ti éves. Őket kérdeztem, véletlenül, találomra benyitva a kiskapukon ... * Késő délután a község főterén csaknem egy órát várakoztam a Mezőkövesd felé induló autóbuszra. Ültem a pádon, vártam. Néztem a forgalmas teret és utcát, a gyógyszertár városba illő épületét, a modern pártházat, a bölcsődéből anyukákkal hazainduló gyerekeket... Az ott a presszó, mellette az étterem, átellenben az emeletes iskola ... S belül még nem rendeződött a néhány órával előbb hallott sok-sok szó. — Tízéves koromban indultam először summáinak ... — A falu háromnegyed- része nincstelen zsellér volt .. . — István király napján a legszegényebb ember is kitett magáért... — Hires volt a szentisi- váni búcsú ... — Jó volt, ha két liter bor jutott... — Reggelre mindig kö- ménymagos levest kaptunk, pedig a naccságáék kél tehenet tarlónak... Néztem a teret, a főutcát és a ma házai mögött „próbáltam látni” a félévszázaddal ezelőtti Szeintisl- vánt, amelyről ők beszéltek nekem. A nád- és zsupfede- les falut, a házak apró ablakai 1, amelyeken f csak a macska fért be. Nem sikerült. Zavart a csoportba verődött íarmernadrágos srácok jókedve, a hol itt, hol ott felerősödő autó- és motorkerékpárzaj ... * A szentistvániak büszkék, hogy községük gz államalapító nagy király nevét viseli. És másra is büszkék. Mondtam az üregeknek, (én hírből tudom): — dolgos nép a szentistváni... Nem bóknak szántam. Láttam, jólesik a dicsérő szó, bólogattak rá. — Az mar szentigaz, az erre való ember megfogta a dolog végét. Régen is, ma is... Részlet Juhász Feri bácsi „önéletrajzából”: — Apám cseléd volt, négy gyermekei neveli fel. Volt 600 négyszögöl földünk... Tizenegy éves koromban már cselédként szolgáltam Borsodivánlcán ... Ugyancsak tőle tudom, hogy az ö gyermekkorában '2U0—250 fiúgyermeknek jutott hasonló sors. A lányok, asszonyok sutnmás- nak jártak. Két hónapra, 6 hónapra, egy évre. Hegyi Balázsáé, született Simon- Rozália: — Amig én Nógrádban voltam summás, addig az uram Sárospatakon, a vasútnál kereste a kenyeret... Boldog világ van ma aranyoskám. Eltol jobb világ a kerek ég alatt nines. A mai fiatal úgy no fel, mint virág a pohárban... Cifra nyomorúság. Ennél, a Szabó Zoltán híres könyvéből országszerte megismert két szónál semmi sem fejezi ki jobban a század első évtizedeinek vászon- tagságait. A nyomorúságot naponta érezték a szenlist- vániak, a cifraságot pedig a látvány, a színes, tarka népviselet adta. Mert ünnepkor, kivált Szent István napján előkerült a ..gyócs- gatya”, a raneuska, meg a matyószoknya. Ünnepelt a falu apraja, nagyja. Ünnepelte a vallás misztikumával felruházott államalapítót. — Sommásnak mentünk, hogy legyen ruhánk (meg élelmünk). Akkor is szereltünk cifrálkodni... — A búcsú nagy ünnep roll, a szomszéd falvakból is átjöttek. Három sürgő (körhinta) is volt. Egyik lovas, a másik kihajingálós, a harmadikra már nem emlékszem .. . — A legszegényebb ember is kitett magáért. Fánkot, herőcét, meg fonott, nagykalácsot sütöttünk, és még krumpliskalácsot is. Egy kis bor szintén került... Az ünnep 24 órájából 6 —8 órát átaludt az ember. Maradt 16—18 óra. Az ünneplésre, a felöltözésre, az evésre-ivásra. Másnap pedig várta őket a más földje, meg a más étke. Só nincs benne, bab sincs benne, mégis meg kell enni, a szegény sum másnak éhen kell dógozni. Hegyi Balázsné: — A summásnak minden este bab volt, lisztlánggal, A lisztláng'! Zsír nem'volt benne, csak úgy szegényesen liszttel készült paszuly. Csuhái lmréné: — Reggelente csaknem mindig szalonnát sütöttünk. Ebédre? Level, mikor milyen, aztán bab, tésztaféle, lekváros, mákos, káposztás ... A férfiember ezalatt kubikosnak járt. Talicskát tolt, benne lapátot, csákányt. Miskolcra, a Tisza- gátra, mindenfelé. •* Juhász Feri bácsi: — Mezőkeresztesen voltam cseléd 1929-ben. Az évi bérem 12 és fél mázsa búza, egy szekér szalma és egy sure (kötény). Nyáron, aratásban két órakor keltünk, fél tízkor feküdtünk. Kéthetenként jöhettünk haza ... Már odamenet feltűntek az autóbusz ablakán át a szentistváni főutca házai. Csaknem mindegyik új, vagy legalábbis átépített. Gazdag község — beszélik másfelé. Termelőszövetkezetét a megyében a legjobbak között emlegetik. — Tizenegy évet. dolgoztam a csoportban is... — Jó, hogy nm a nyugdíj biztonsága ... — Boldog lehet a mai fiatal, hogy helyben keresheti meg a kenyerei... Persze azt is mondták, az öregek, hogy a fiatalok létszámával a VI1. Párt- kongresszus Tsz sem dicsekedhet. A fiatalok Szent- istvánon sem kedvelik egyértelműen a mezőgazdasági munkát. A fiatalok az öregek szemével? Mit mondjak? Az öregek örülnek, hogy jobb a sorsuk, sőt, irigylik is őket. — Ez a mai világ, ez most jó. Ha miránk ilyen lett volna!. . . De az öregek mást is látnak. — Csak a szórakozás és kevés munka ... — Kell, hogy nagyobb becsülete legyen a munkává k ... — Abból ma. sem elünk meg, ha csak a zenekar elölt ugrálunk... * Ültem a szentistváni főtér egyik padján. Néztem a délutáni találkozóra gyülekező fiatalokat. Mennyivel másabbak, mint gyolcsgatyás elődeik! És az életük is mennyivel különböző! Ugyan tudják-e azt amit az öregek, a nagyszülők állítanak? Amit nekem Hegyi ’Balázsáé, született Simon Rozália 76' évével a háta mögött bizonygatott: — Boldog világ van ma, aranyoskám! Hajdú Imre Egy játszótér Korabeli kép a játszótérről Szerkesztőségi szobám ablaka arra a játszótérre néz, melyet a kezemben szorongatott, megsárgult fotó ábrázol. Keresem a hasonlóságot. de nem sok sikerrel. Időközben lebontották a kerítést, eltűnt a díszes kapu, ám ettől eltekintve, előnyére változott a hajdan gyér íűvü, kopár kis tér. Én csak a harmadik emeletről szemezek a terecské- vel, mégis elszórakoztat, felüdít, ha munka közben ki bámészkodom az ablakon. Napszakonként változik a tér vendégeinek életkora. A reggeli és a kora délelőtti órákban gyakran látok itt a Tiszai pályaudvarról a város központja — talán valamelyik hivatala, egészségügyi intézménye — felé vezető útjukat rövid időre megszakító „vidékieket”. Leülnek, kiteregetik a „hazait”, erőt gyűjtenek ügvük intézéséhez. A déli órákban általában úttisztító munkások pihennek a padokon, aztán rövid időre elnéptelenedik a tér. Délután a lurkók csikócsapata veszi birtokába a pinnongasztalt, mászókát. hintát, estefelé pedig feltűnnek, s párokká rendeződnek a tizenévesek. Jó ismerősöm tehát a tér és most kissé meghatotta» nézem „csecsemőkori” arcát. Hogy megőrizték és kezemhez juttatták ezt az amatőr felvételt, önmagában is bizonyítja: nemcsak kapni, adni is öröm. Azok a társadalmi munkások, akik 1956. augusztus 19-én rögtönzött kis ünnepségen átadták a környék — ez alkalomra úttörő egyenruhába öltözött — gyerekeinek a parkot, máig is úgy néznek rá, mint, amit szívvel, szeretettel csin,:i az ember. Kik voltak ők? Dr. Sass Tibor, a VASVILL igazgatóhelyettese (akkoriban az 1. kerületi Tanács titkára) mindmáig a park mellett levő bérházban lakik. Tőle tudom, hogy két évtizeddel ezelőtt a Sajtóház helyén még a Borsod-vidéki Gépgyár működött, melynek dolgozói sokat segítettek a Bajesy-Zsilinszky út 22—26. számú ház lakóinak. De nemcsak ők! Jártak ide dolgozni a Vasipari Szövetkezet. és nem utolsósorban a MÁV Járműjavító munkásai is. És'itt érdemes megállni egy szóra. A járműjavító kollektívája az idei év elején mozgalmat kezdeményezett, „Egy nap Mi.s- kolcért” — elnevezéssel. Elsőként szerveztek kommunista műszakot, s ajánlották fel munkabérüket a városfejlesztés céljára, i Szép hagyománya van tehát náluk a társadalmi munkának. De arról is beszél a megsárgult fotó. hogy Miskolcon mindig voltak városukat szerető, s érte tenni is akaró emberek. Talán nem is kevesebben, mint az ország más városaiban. Nem rajtuk múlod, hogy itt mégis nehezebben bontakozott ki. s vált a városszépítés lendítő kerekévé a lokálpatriotizmus. Tízezrek költöztek ide a megye és az ország más tájairól az utóbbi harminc évben. Ahhoz pedig hosszú évek kellenek, hogy valaki megismerje, megszeresse új lakhelyet, s lokálpatriótává formálja a közösség. Talán ezért van, hogy az országosan számottevő eredményeket, csak az utóbbi években hozott a társadalmi munka Miskolcon. Hogy nem túlzók, amikor „országosan számottevő eredményeket” emlegetek, azt bizonyítják a következő adatok: az egy lakosra jutó társadalmi munka értéke 1975-ben Szegeden 229. Pécsett 174. Debrecenben 124, Győrött 49, Miskolcon pedig 200 forint volt. Az ösz- szehasonlító adatok szerint tehát csak a szegediek előztek meg bennünket! Kétszáz forint minden lakosra. Igen. de csak a statisztika ezerint. - A valóság az, hogy az LKM, a Dl- GÉP, a Járműjavító és még néhány más vállalat szocialista brigádjai, KISZ- fiataljai lényegesen na- gybbb értékű munkát végeztek, miközben óvodát, bölcsődét építettek, s gyönyörű kirándulóhellyé varázsolták a Majálisparkot. Munkájuk eredményével büszkélkednek olyanok is. akik akár évszámra is elnézik, hogy lakásuk közvetlen . környékén kiszáradjanak a facsemeték és felhalmozódjon a szemét. Reméljük egyre kevesebben lesznek közöttünk ilyenek! (bekes) Zaj harminc éve és ma uzem I kirándulásra azok a cimborák hívtak meg. akikkel harminc éve együtt inas- koötam. Komoly, meglelt, megállapodott, megelégedett emberek lettek azóta. Családot alapítottak, családi házat építettek. Volt munkatársaim. barátaim családjaikkal a fák alatt hüsöltek. külön-külön, a fűre terített pokrócokon, mint odahaza, kőhazaikban. Minden pokróc egy-egy népes család. Nekem nem volt pokrócom, sétára indultam. Bicskával gallyat vágtam és kicifráztam. Az egyik bükkfa árnyékában kopasz, csontos arcú, szemüveges, idős ember ült egyedül. Mellette kibontott, tiszta zsebkendőn néhány gomba. Szagos tinó- rú és fakó-kékfejű galamb. Nehezen- ismertem meg az öreget, Béta bácsit, régvolt mesteremet. Két pofont, a munka szeretetét és az ember tiszteletét köszönhetem neki. Néhány lépésre álltam tőle. ő úgy csinált, mintha meg se ismerne. Rám se nézett, de intett a kezével, hogy üljek mellé. A köszönésem sem fogadta, és mintha nem tellett volna el három évtized legutóbbi találkozásunk óta, ott folytatta, ahol annakidején abbahagyta. Szidott: — 'Kontár munka. Kár volt a gallyat levágni — mondta —, ahogy kifaragott botomra pillantott. Aztán megkínált a borából, melyet az erdei forrás vizében hűtött. Szótlanul ültünk és körülöttünk is csend volt. A kondérban főzött gulyás, a délelőtti íoci- mecss és tétje, a hordó sör megtette a hatását. A felnőttek az árnyékban hüsöltek, szundítottak, a gyerekek a tisztás távoli szélén rúgták a labdát, csak néhány lehalkított, egy hullámhosszra állított táskarádióból hallatszott a Jó ebédhez szól a nóta. Néztem az öreg frissen borotvált, csontos arcát és kortyolgattam a savanykás borból, amikor hirtelen eltört ez az ebéd utáni álmos csend. Tőlünk nem messze felsírt egy kisgyerek. Szülei azonnal csitították, de annál hevesebben, keservesebben bőgött. A kiterített pokrócokon fekvők felültek és a gyerek- bömbölés felé fordították tekintetüket. — Kapcsolják ki azt a bögőmasinát! — hallatszott egy fiatalos és sörrel meglocsolt hang. Aztán méltatlankodva folytatta: — Micsoda zajt csap, micsoda zajt!... 4 s/ohroh »yugalma.1 MtlUI UH val üiö Bé_ la bácsi - kiegyenesítette derekát, s úgy megszigorította arcvonásait, hogy feljebb csúszott orra nyergén a szemüveg. Ismertem ezt az alig látható mozdulatát, jól emlékeztem még rá, ezért tudtam, hogy nagyon dühös. És már hallottam is műfogai között a sziszegést: — Méghogy a gyereksírás za.i! A gyereksirás! Látszik, hogy csak férj és még nem apa ez a ... Minek is jöttem közéjük, ha már meg is hívtak, mint nyugdíjast. Azt bezzeg már elfelejtette, hogy ő is sírt csecsemőként. De ö nemcsak azért, mert esetleg rosszat álmodott, hanem mert azidóben dekára kaptuk a kukoricás kenyeret, és ha kevés es rossz volt a kenyér, akkor kevés volt az anyatej is ... Közben lassan elhallgatott a gyerek- és a méltatlankodó is. Az öreg arca megenyhült, a szemüvege lejjebb csúszott az orrnyergén. Kortyolt a borból, aztán élesen rámvillantotta tekintetét. — Emlékszel — kérdezte —. milyen nagy zajt csaptunk a forintos világ előtt egy napon a bánya javítóműhelyében? Az igen. Az zaj volt! Megráztam a fejem, mert nem emlékeztem. — Hat tudod — segített az öreg —. amikor az egyengető platnin vertünk kalapáccsal egy vastag, meggörbült lemezt. Az egész műhely ütötte ... Elmosolyodtam. Mert felvillant bennem a kép és szinte hallottam is a csengő zajorkánt. Az összegor- bült. vaslemez olt feküdt az egyengető asztalon, körülötte álltak a munkások és Béla bácsit figyelték, a mestert, aki arra utasított, hogy kalapáccsal egyenesítsem ki. Nekiálltam. Ig.ve-1 keztem pontosan a görbületek tetejét eltalálni. Nagyokat ütöttem rá a kalapáccsal, egyenesedett is valamicskét. Egyre nagyobb ütéseket mértem az anyagra, amely szinte táncolt a platnin. Ekkor valaki kivette a kezemből a kalapácsot és folytatta. Kézről kézre járt a szerszám, a lemez mégsem lett teljesen egyenes. És ekkor Béla bácsi vette kezelés alá. Ravasz mosolyával végignézett rajtunk és finoman elkezdte ütögetni a lemezt. De nem ott, ahol a leggörbébb volt, hanem mellette, körülötte. Szem nem láthatta, mi történt, csak 'egyszerre egyenes lelt a lemez, mintha most került volna ki a hengerek alól. — He. ugye még most sem érted, mire volt jó az az egész? — kérdezne az öreg. — Hát idefigyelj! Tudod, az inflációs világban, a műhelyben sokán szidtak a parasztot, mert alig volt élelmiszer, és azt sem bírtuk megfizetni. Én akkor hiába magyaráztam, hogy ezért nem a paraszt a hibás, nem nagyon hitték el. Csak amikor bebizonyítottam, hogy nem a görbület tetejére kell ütni, ha ki akarjuk egyenesíteni a lemezt, hanem köré, mellé, hogy megnyúljon az anyag, hogy terjeszkedni tudjon, azután kezdtek el gondolkozni. És ahogy beállt a forintos Világ, nekem adtak igazat. Akkor már ott, a műhelyben mindenki tudta, hogy nem mindig oda kell ütni, ahol leggörbébb az anyag... Mindig is sejtettem, hogy a szakmai bölcsesség rendszerint együtt jár az általános emberi bölcsességgel. Ezen az üzemi kiránduláson régvolt mesteremet. Béla bácsit hallgatva az is eszembe jutott, hogy vannak helyzetek, amikor nincsenek szakmák. Illetőleg van egy olyan pont. amely felett már nem a szakma dominál. — Mostanában olvastam valahol — bölcselkedett tovább az öreg —. hogy annakidején, amikor a párt a jó pénz megteremtéséről döntött. ' elsőként a búza árát állapították meg. Ehhez sza-ták azután minden másnak az árat és a bérünket is ... A bokrok kuzül gyerei\ Düh I UH kek fulottak el mellettünk. A kezükben levő hosszú fűszálakra sorban felfűzött, érett szamócaszemek olyanok voltak, mint a piros nyaklánc ékei. Az egyik gyerek majdnem rátaposott a zsebkt dón illatozó gombákra. Béla bácsi rosszallólag megcsóválta fejét, de nem kiáltott rájuk. Csak hosszan nézett utánuk. Oravec János
