Észak-Magyarország, 1976. május (32. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-01 / 103. szám

ESZAK-MAGYARORSZÄG 8 1976. május 1., szombat Szép Ernő: Május elseje, vagyis első május (így ejtette a pesti népnyelv), az a régi, Fe­renc József alatti, azzal kezdődött, április utolsó éj­szakájára kiáradt egy vi­dám sereg a világos vurst­lira, ploretár, polgár meg a lump gróf is,- az autók hű­tői, íiákerek, konflisok lo­vai fel voltak szalagozva, virágozva, forgott a ring- lispil, kelepeit a verkli, To­tyogott a rezesbanda, visí­tott a cigány a Zöld Va­dász kertjében, ugattak a lövölde puskái, az ifjúság danolt, kacarászott, hava­zott a konfetti, a virsli gő- , zölgött az óriáskifli- mellett,- szédült a valcer és ömlött a bor, sör meg a pezsgő a kivilágos kivirradatig. Elsején pedig vonultak, mint gyalogos' sötét fel­legek a Liget felé a mun­kásnép dandárjai, zászlók, táblák, luftballonok alatt, énekszóval és felkiáltások­kal, élükön a rendezőkkel, lovas rendőrökkel a hátuk mögött. Ezen a mai május else­jén megvendégelik az isko­lák minden gyerekét a Li­getben. Az összes színhá­zak ingyen játszanak, az Opera is, kint a Városli­getben.. Híres énekesek, szimfonikus zenekarok él- veztelik a közönséget, aján­dékba. Mintha nem a Föl­dön járnék, mintha felhőn lovagolnék, úgy pillantok ide le mindig, nézem meg- indultan a véres emberiség előre való vonaglását a Jö­vendő felé, a békesség és a megelégedés felé, a szabad­ság, a boldogság felé." Nem az operai zenével kezdődik, nem: kezdődik azzal, hogy ingyen lehet majd iskolázni. Nemcsak fizikát meg más nyelvet, hegedűt, zongorát is. Ki emlékszik Tolsztojból az -öreg béresre (Polikuska), az odalopózott egyszer az uraság zongorájához, neki­ült, nyomkodta a klaviatú­rát. míg csak cl nem 'kez­dett ríni, mért nem tanul­hatott ő is zongorázni. Elkezdhet skálázni majd a béresgyerek is. Hátha Rachmaninov lesz belőle. Ö, te messzi szépséges jövendő. Nem lehet, ugye nem le­het az soha többet, hogy olyan mennyei zenészt, mint Mozart, az a gyalázat érjen, hogy belérúgnak; ezt tette ti. Mozarttal a salzburgi érsek. / És nem eshetik meg töb­bé, nem ugyebár, hogy az elátkozott Baudelaire-nek nincs egyetlenegy centime- ja, nem vehet papirost, hogy a versét megírja. S nem lehet az, hogy nyomorúságában hiába kö- nyörgi Petőfi végig Pest kiadóit, húsz pengő forin­tot se kap a kész János vitézért. Az se, hogy Ferenczy István összezúzza kalapács­osai a szobrait, mert nem akad rendelője, pártfogója. Se, hogy Barabás Miklós Bécsből elvándorol egy er­délyi nágyúrhoz, annak a feleségét, lányát pingálni, s a nagyúr igás szekeret küld elébe, a botos ispán­nál hálatja, s reggel, mi­kor a iíres művész jelenti magát, kezet nem nyújt neki. Se, hogy egy Derkovits- nak éhen kell elpusztulni. Hogy zseniális költőknek kölcsön kell kéregetni; operett-, meg lánczeneipa- rosok milliomosok lesznek, örökszép vonósnégyesek szerzői meg kifordított öl­tönyben, foszló ingben jár­nak. Meg, hogy Lechner Ödönt, a magyar építőstíl költőjét élete végéig üldözzék, cső-, dás palotáit, mauzóleumait a kávéház márványaszta­lára rajzolja, s azokat a ta­karítónő mossa le onnét. Hogy Semmelweis korlá­toltság és irigység marta­léka legyen, a nyomor sor­vassza, s a téboly ölelje halálra. Bátor tudósokat futóbo- lohdoknak nézzenek, újító iparművészt, országosan hasznos gyáralapítót, egyé-. niségeket; nagyszerű embe­reket pusztulni engedje­nek, öngyilkosságba ker­gessenek. Növénynek szabad nőni, virágnak virítani, madár­nak muzsikálni, lepkének lebegni, embernek eszmélni szabad, nevelődni, érteni, gyönyörködni, átszellemül­ni, a teremtés tanítványá­nak, segédjének lenni. El­érni abba a nagyvilágnál nagyobb, mélyebb, széle­sebb, magasabb világba, mely véghetetlenül szebbé, becsésebbé, kedvesebbé te­szi az életet. Semmi, de semmi szük­ségünk az örökélet álmára, ha ebben az egy életben kielégülhetünk; gyerekkor, fiatalság, felnőttség, öreg­ség, ez a tavasz, nyár, ősz, tél: teljes esztendő, annyi mint ezer, mint az örökké­valóság. Nincs csak egyféle bol­dogság, barátom, az pedig, hogyha Te is boldog vagy, nemcsak én, ha minden te­remtett lélek boldog e Föl­dön, egészséges és az élete kellemes. Amit boldogság­nak sóvárogtál, bűn az és hamisság és hazugság, sze­rencsétlenség, kóstolhattad. Fel mered az ujjad emel­ni, ha kérdem, ki az, aki nem bánja, ha éheznek, jajgatnak, pityeregnek mel­lette, s nem szégyelli ma­gát embertársai butasága, vadsága miatt? Ezen a május elsején nem a piros luftballonok, ha­nem a piros szívek emel­kednek az ég felé. A jö-\ vendők ege ez, olyan tüne­ményes tündöklő, akár az Óceán felett. Ó szerelmes Szabadság, áldott képzelet, őszinteség, emberség, álomnál álo- mabb valóság, mindenki olyan szép lesz és olyan jó lesz mindenki, mint a jó gyerekek. Hozd el ezt a világot, ezt az örök majálist minekünk te május, te mosolygó má­jus, te teremtő, le csuda­tévő, boldogító. Nyílás május 2-án a teas A nagy múltú diósgyőr- vasgyári park, a régebbi Szabadság-kert, sok-sok emlékezetes sikerű előadás, értékes időtöltés színhelye, amely az elmúlt évtől mint Vasas Ifjúsági Park mű­ködik, május 2-ától frissen, megújulva várja a látoga­tókat. A parkot kezelő és műsorral ellátó diósgyőri Vasas Művelődési Központ igazgatójától hallottuk: — A régi hagyományokat ápolva, visszavárva a park régebbi közönségét is, sze­retnénk sokszínű, értékes szórakozást biztosítani. A gyermekeket játszótér, a fiatalokat tánctér várja, szabadtéri mozit rendezünk be, s a szabadtéri színpad is színes programot kínál. A színház is vendégszere­pei majd egy gyermekda­rabbal, meg a Luxemburg grófjával, a későbbiekben több könnyűzenei koncer­tet tartunk, neves beat- együttesek estjei, esztrád- és showműsorok várhatók a nyáron. Minden szerdán és vasárnap este pedig a táncolni szerető fiatalokat várja a Gemini, illetve az EDDA együttes. A magyar kubikosság ki­alakulása a múlt század kö­zepén meginduló Tisza-sza- bályozással és nagyarányú vasútépítéssel függ' össze. Összesen 717 új folyómedret ástak 171 6 kilométer hosszú­ságban, és 6300 kilométer hosszú töltés épült a Tisza, a • Duna és mellékfolyóik men. lén. Mindezzel 6 300 000 ka- lasztrális hold területet ár­mentesítettek, csupán az Al­földön 4 millió holdat hódít­va el a Tiszától és mellékfo­lyóitól. a szántóföldi művelés számára. * Megyénk igazi kubikoso­kat, kubikbsnemzedékeket sohasem adott az országban folyó hatalmas munkálatok­hoz. Voltak ugyan, akik a harmincas években talicskát ragadtak a summásvidékeken, de nem bírták sokáig. Vissza, tértek a mezőgazdaságba. Magyarország komoly moz­galmi múlttal rendelkező ku. bikostelepülqsei Hódmezővá­sárhely, Orosháza környékén voltak. Innen indultak nyi­korgó furikjaikat tolva a kérges kezű emberek, hogy szinte az egész évet végigás­sák, csákányölják, lapátolják a számukra ismeretlen, vagy csak hallomásból ismert te­rületeken, az országot átala­kító munkák során. Varga Antal bácsi így ke­rült el Orosháza mellől, a híres-nevezetes Gyopáros für­dő egyik kis tanyájáról me­gyénkbe. a Tisza-töltés épí­téséhez. Ma is megvannak az ősi, emberemésztő m un Ica szerszámai. A görbe fogan- tyújú furik, a csákány és la­pát, a bogrács az ágassal, és a kopott, elemózsiás tarisznya a karámban áll, akkurátusán összepakolva, emlékeztetőül a nátgörnyesztő napokra, évekre. — Már akkor állt a régi töltés, — azt még az én nagy- apámék rakták — emlékezik viss’za Antal bácsi. -— Mi már csak a megerősítésében vet­tünk részt, mert valamikor a húszas, évek végén, vagy a harmincas elején — már nem emlékszem pontosan melyik évben volt — egy áradás nagyon megtépázta a régit. Egy álló nyáron ván­doroltunk a Tisza mentén, egészen Ároktőig. Erre a kis falura azért emlékszem pon­tosan, mert hasonló volt azokhoz, mint ahonnan mi mentünk. Mert míg arra dol­goztunk, férfiembert alig- alig láttunk. Mind odavoltak munkán. — Mondom, egy álló éven ót dolgoztunk arra, míg csak a nagy fagyok be nem álltak. Ástunk, íúrikoltunk, erősítet­tük a töltést. A hajnali pir- kadás már a töltés tetején talált bennünket, onnan meg csak az esti félhomály vert le. Napközben is csak annyi­ra álltunk meg, míg harap­tunk valamit. Este aztán meg­raktuk a tüzet, előszedtük az otthonról hozott szárított leb­bencset, a munka fejében ka­pott szalonnát, krumplit meg hagymát és főztünk, öhönt, slambucot, fordított krumplit. Így, felváltva, nap mint nap. Aludni legtöbbször valami pajtában aludtunk, vagy amikor már hétágú nyár volt, a boglyák tövében. Kemény, emberevő napok voltak, éppen hogy a télire va­lót megkerestük, — meséli a kilencvenedik évéhez köze­ledő, meggörnyedt hátú Var­ga bácsi. Közben megmutat­ja a valamikori téli lakást, a földbe ásott odút, amely­ben ma nyulakat tart. A mostani házát, a vályogfalút már a felszabadulás után építette, amikor már őszülő fejjel tolta a furikot a vas­utak, közutak újjáépítésénél. Akkor, amikor forinttal fizették meg a munkát.. * Petyóék brigádja az erdők közt építi az utat. Csákánnyal faragják a rézsűt, meg az árok partját, furikkal tolják odább az agyagos deszkákon a földet, de a nagyja mun­kát gépek végzik. Arrébb dózer pöfög előttünk, tolólap­jával több köbméter földet nyes le egyszerre a majdani út-tükörből. — Hol van ez már a haj­dani kubikolóstól, — mond­ják az emberek — Csak a nevünk emlékeztet a régi földmunkára. Mert a beso­rolási kategóriánk, az kubi­kos. Ügy húsz évvel ezelőtt, még mi is nehezebben dol­goztunk. Ma azonban, ahol kell, robbantunk, — hiszen sokunkkal letetették a Iőmes_ téri vizsgát —, meg aztán itt van ez a sok új gép is. Ránk csak a csinosítás marad. Az, hogy a megfelelő szögben simára faragjuk a rézsűt, a szelvénynek megfelelően ki­alakítsuk az ú.j út mentén húzódó vízlevezető árkokat. Olykor elhívnak bennünket egy-egy nagyobb építkezés­hez is. — feltöltést- végezni. Ezek a furikok, amikkel a brigád dolgozik, már könnyű­ek, vékony vaslemezből ké­szültek. nem tapad meg ben­nük a sár, de egész nap dol­gozni velük ma is csak olvan hátgörnyesztö fáradság, mint egykor volt. A munkahely mellett modern lakókocsi áll, meleg vizet termelő kályhá­val. Naponta gépkocsi szállít­ja a meleg ebédet az embe­reknek. Szabott a munka­idejük is, nyáron tizenkét, tavasszal és ősszel nyolc órát dolgoznak, előírt reggeli és ebédidővel, szabad szombat biztosítása mellett. — Minden hétvégen az asszony mellé bújhatik az ember gyereke, ha akar — mondja hamiskás mosollyal a brigád legöregebb tagja, Józsi bácsi, aki már „nyug­díjelőkészítő tanfolyamra” jár, de furikol, mint a töb­biek. — Mert csak úgy em­ber igazán az ember, ha ott­hon is tud lenni! * Az utóbbi 20—25 évben a korszerű földmunkagépek sok helyen megszüntették a kétkezi hiunkát. Ahol még szükség van a kubikosra, életmódja. munkakörülmé­nye ott is gyökeresen átala­kult. Hagyományos szerszá­mait, a nehéz életű elődök visszaemlékezéseit ma már múzeumok őrzik. — vásárhelyi — Zsignár István munkája Már jó ideje figyelem, amint egyenletes mozdulat­tal aprítja a íeny'őfa-gyúj- tóst. ilem vesz észre, bele­feledkezik a munkájába. Amikor másodszor rákö­szönök, felnéz. — Ah, maga az? — mond­ja, s jóságosán elmosolyo­dik. Vékony arcán meg­nyúlnak a ráncok. — Hogy van Pista bácsi? — Én még csak megvol­nék, de az asszony ... Be­teg. Megfázott. Régi ismerősként beszél­getünk. Többször megfor­dultam már a takaros or­mosbányai portán. — Szép a kert — emlí­tem körbetekintve. Belevágja a fatuskóba a kisbaltát. Kimegyünk az udvarra. Ahogy felém, for­dul, szemüvegén megcsil­lannak a napsugarak. — Nézze meg a sóská­mat! Hogy megnőttek — dicsekszik. Mutatja a hagy­mát, a borsót, cseperedő zöldjüket szinte simogatja a tekintetével. — Reggeltől estig csak enni megyek be a házba — mondja. — Olyan jólesik a napfény, meg a mozgás. Állunk az ágyások végé­ben. Matat a svájcisapká- ján, majd a homlokára húzza. — Az unokák, a déduno­kák ...? — érdeklődöm. — Köszönöm. Egészsége­sek mind a heten. Szemlá­tomást emberesednek. A hangja meleg, szeretet bújkál benne. A két fiáról szándékosan nem kérdezem. Az idősebb, István révbe ért, aknász az ormosi bányánál. Jóska azonban „elherdálta” az életét. — Mennyi a nyugdíj? — Most már nem pa- naszkodhatom — válaszol­ja. — Havi háromezer fo­rint. Megélünk kettecskén belőle. Február elsején kezdte meg a huszonegyedik nyug­díjas évét. A berentci szén­osztályozót még beindítot­ta, utána átadta helyét a fiatalabbaknak. — Aztán a réselőgépre emlékszik-e még? Meglepetten néz rám. — Hát lehet azt elfelej­teni?. A rajzát őrzöm. Aki­tüntetések megvannak. A füzetet, amiben írtak ró­lam, maga is olvasta ... Évtizedekkel ezelőtt a bányaipari technikumban tanultam a Szemón-féle bá- nyaréselőről. A felszabadu­lás után ő volt az első munkás feltaláló. — Olyan réselőgépet ter­veztem, ami a centrifugá­lis erőt hasznosítja. Csáká­nyai a kéziszerszámot utá­nozva aprították a kőzetet. Kedves a fülemnek a „té­ma”. Pista bácsi is szívesen beszél országra szóló tetté­ről. Felidézi, ismét átéli a nagy élményt. — Éjszakákat átvirrasz­tottam, mire kigondoltam. Nem értettem a műszaki rajzot, Pista fiam segített. Utána nekiláttunk a meg­valósításnak. Erhard Gyula lakatos és Vágási László esztergályos voltak a társai. Sokan csak mosolyoglak rajta. Hogyan is lehelne, feltaláló ő, a hat elemivel..’.? — Az első eredmény el­maradt a várttól. A csáká­nyok szénben hagyott nyo­maiból viszont rájöttünk a, hibára és kijavítottuk. A napra, 1949. június 12- re jól emlékszik. Sajószent- péleren, a Népszava-parla- menlen Krausz Sándor, a Borsodi Szénipari Központ vezérigazgatója mondott neki köszönetét. Megbízta, gyártson egy kísérleti gé­pet. — A hármas szinten, az ötös telepen tartottuk a próbát. A gép tizenhárom perc alatt vágott ki egy 1,29 méteres rést. Sikerünk volt az országos újítási kiállítá­son is. Ezután Tokod-Altá- rón, Petőfibányán és Al- berttelepen bizonyítottunk. A gépészkovács fiáról cikkeztek az újságok. Meg­kapta a Munka Érdemrend arany fokozatát. A Kos- suth-díjat 1951. március 15- én, az Országházban tűzték a mellére. Az idő, a fejlődés túllé­pett a találmányon. Fáj-e ez Szemán Istvánnak? Mi­nek is tagadná ... Szemében örömfény vil­lan, amikor kimondja. — Június 3-án ünnepel­jük a 60. házassági évfor­dulónkat. Három hét múl­va, 25-én leszek nyolcvan- éves. Ha megértem, már csak huszonnégy óra bol­dogságot kívánok. Utána elaludhatok örökre __ N ézem szikár termetét, ráncoktól barázdált arcát. Elégedettnek, boldognak látszik. Utolsó szavait köl­tő sem mondhatta volna szebben. Nekem mégsem tetszik. Légszívesebben megfedd- ném, de a tisztelet belém fojtja a szót. Nem addig van az, Pista bácsi! Szeretnék még én el­beszélgetni magával. S tu­dom, nem hagy cserben. Ha jövő tavasszal ismét felkeresem, ott dolgozgat majd a kiskertben. Koiaj László í

Next

/
Thumbnails
Contents