Észak-Magyarország, 1976. május (32. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-09 / 109. szám
T976. május 9.; vasárnap ESZAK-MÄGYÄRORSZÄG 7 i óth József napi ój a ’„A konyhában vacsoráztunk. Az apám így szólt hozzám: Fiam, öten vagytok testvérek, te vagy a legidősebb. El kell menned dolgozni, mert keveset keresek az uraságnál. Azt teleltem rá, jól van édesapám, legyen, ahogy akarja. Kifutónak álltam be a pékségbe, később leszcr- zödlcttek inasnak”. Kazincbarcika, l-Iámán Kató utca Kl. III. emelet, 1. ajtó. A csengetésre középmagas, zömök férfi jön ki. — Tóth Józsefet keresem. — Én vagyok... — Olvastam az élettörténetét. A naplója miatt jöttem ... — Fáradjon beljebb — mondja, s bevezet a kisebb szobába. „Nagyon rossz volt az inasok élete. Ha kicsit is tévedtek, már ütötték őket. Egy év után megszöktem, de elfogtak a csendőrök. Megvertek és apámtól is verést kaptam. Megjöttél fiatalúr? — ezzel fogadott a mester, és már repültek is a pofonok”. Kék fedelű, egyötvenes füzet. Rajta fekete tussal, csupa nagy betűvel a cím: SORS. A borító belső oldalán a berentei aknamélyi- tők párttitkárának, Sándor Lászlónénak kedves, meleg szavai: „A SORS-ot elolvasna, egy életen gondolkodtam el... Tessék tovább folytatni az írást és kívánom, hogy a naplóban minden nap szebb, jobb élményről tudjon majd számot adni”. — Két hónapon át min- dpn időmet erre fordítottam. Először piszkozatfü- zetbe írtam, aztán átmásoltam — magyarázza az 51 éves bányagépkezelő. „Alighogy felszabadultam, segéd lettem, hozták a SAS-behívót. Kaptunk egy gyors kiképzést, s vittek ki a frontra. Ültünk az állomáson a szerelvényekben, az édesanyák, a húgok, a menyasszonyok, a feleségek meg sírtak és kiabálták, hogy visznek bennünket a vágóhídra. Egy hétig utaztunk a marhavagonban. Útközben az őrmester úr azt mondta: Aki nem harcol becsületesen, az hadifogoly lesz és viszik Szibériába, az ólombányába”. Az első lapon ez olvasható: „Neveket nem írtam, nem akarok megsérteni senkit. Az első részt hiteles dokumentumokból vettem. A második részt már a fantáziámra bíztam. Azért írtam a naplót, hogy tanuljanak belőle”. — Olvastam a Magyar Ifjúságban egy cikket. Arról szólt, hogy egy gyerek semmibe veszi az idős szüleit. Annyira felháborított, hogy tollat fogtam. El akartam küldeni az írást a szerkesztőségen keresztül a tékozló fiúnak, hadd olvassa, mi hogyan éltünk. Aztán mégsem küldtem el... „Hamarosan fogságba es~ Hátra vittek a parancsnok- tem. Akkor zuhogott az eső. ságra és jól bántak velem. Ősszel kivittek a Szovjetunióba. Moszkvában láttam először trolibuszt. Negyvenhat nyarán kiloptuk Lenin szobrát a múzeumból és felállítottuk a láger közepén. Negyvenhét nyarán hazaengedtek. A magyar határon sírva csókoltam meg az anyaföldet”. Tizenhét oldal, háromszázhetvennyolc sor a napló. Nehéz kézzel, szabálytalan betűkkel, helyesírási hibákkal íródott. Látszik, hogy a szerző inkább szokott a csákányhoz, a lapáthoz, mint a tolihoz. — Azelőtt írt már valamit? — Leveleken kívül semmit. Negyvenévesen jártam ki a hetedik és a nyolcadik általánost. Utána tettem vájár-, Diesel- és villamos mozdonyvezető és gépkezelő vizsgát. „Debrecenben lefertőtle- nítetlek, s orvosi vizsgálaton mentem keresztül. Egy hétig feküdtem a kórházban, bélhurutban. Tatán szívgyengeség és epehiány miatt feküdtem három hétig a kórházban. Az apácanővér behozott nyolc csajka zsírtalan káposztát, megettem, rá egy órára megettem a kilencedik csajkával”. — Mivel tölti a szabad idejét? — Az újságokat, a könyveket kedvelem, olykor rejtvényt fejtek. A televíziót keveset nézem, korán kell kelnem. Szívesen segítek a házi feladat megoldásában a két lányomnak és a fiamnak. — Minek adja a gyerekeit? — Azt tanulnak, amihez eszük van. Nemrégiben megálmodtam, hogy a fiam szobafestő, a nagyobbik lányom csecsemőgondozó, a kisebb lányom varrónő lesz. „Bányához kerültem dolgozni. Teltek az évek, s jött a sötét ellenforradalom. Mondták, menjek nyugatra. Azt feleltem, hogy nekem itthon is Amerika van ... Hevenhárom őszén átmentem a pékséghez, de a szívem visszahúzott a régi munkához. Az aknamélyítőkhöz kerültem. Jól érzem ott magam, talán innen megyek majd nyugdíjba”. — Mire a legbüszkébb? — Ötvenszeres véradó vagyok. Megkaptam az aranyjelvényt, és a szolgálati érdemérem bronz fokozatát. — Az írást abbahagyta? — Egyelőre. Kutatgatom Egressy Béni életét. Egyszer talán nekiülök és megírom. Kolaj László MEZEI ANDRÁS Rácsok Kapualjból a kapualjba futottam háztól házig. Csak az árkádok állanak, a boltozat hiányzik. Szoba sarok! Szoba sarok! Valaha benned álltain Mint leakasztott kép helye világit üres hátam. SIMÁI MIHÁLY Virágot is viszek neki. még nem tudom milyet... Beszélek róla másnak is, még nem tudom kinek . .. Egész nap érte ballagok, még nem tudom hová... A csöndben róla hallgatok, sok ... soká ... soká ... SALLAI FERENC Vagyunk mini Vagyunk mint két feldobott kő zuhanásunk különböző Hogy ne essünk egymástól mcsSfcc és bclchullok az öledbe r\,vUA — Kit látnak szemeim?! A tengernyi nép elfogój dotl; csendjébe valósággal I beletrombitált az öblös fér- ! fihang, betöltötte a fülledt iskolaudvart. Rosszalló tekintelek keresték a tettest, hogy rendre, jólneveltségre intsék. Bár az ünnepség még nem kezdődött meg, a csend a megmondhatója, hogy az anyák és apák már eloldották magukat hétköznapi gondjaiktól, beszédes szótlansággal tekintenek az események elé — lányuk- fiúk mindörökre kiballag a kiskorúságból. Bakos is a nyakát nyújtogatta, felesége szintúgy, ama véleményének adva hangot, hogy „ennek se lehetett gyerekszobája.. Férje éppen egy idevágó megjegyzést egyengetett nyelve alá — „neked aztán volt!” — amikor az az érzése támadt, hogy a tömeg fölé magasodó férfi egyenest feléje csörtet. Egyebet se kívánt jobban, húzzon el mellette, csak a szele érje, hiszen húzta-vonta magával á tekintetek megrovó szigorát, és ő sosem szerette a feltűnést, különösképpen az ilyent. — Topikám! Hát nem ismersz meg?! Bakos a szemét is lehunyta rémületében, talán azt remélve, mire kinyitja, volt-nincs, szertefoszlik a nyomasztó látomás. Kényszeredetten lesett fel. A hangot képtelen volt bárkihez ragasztani, aki vele szemben megengedheti magának ezt a csúfnevet. — Negyedszázada nem hallotta. — Te! Ha nem ismersz rám, úgy kupán váglak... A férfi hangja szelíd duz- zogássá csendesült. Kerek- ded — ne szépítsünk — kövér arcán gyerekes rirnán- kodással meredt egykori osztálytársára, aki fokozódó idegességgel kereste egy néhai suhanc útbaigazító vonásait. Lelki szemei előtt végigperegtek a tabló képei, melyek lassan-lassan elvesztették elevenségüket, puszta lenyomattá merevedtek, a szájak nem nyíltak deákos évődésre, csak a szempárok őrizték meg a Boráros téri fotószalon hangulatát. A mester mennyit bajlódott velük, mert a kívánt masinapózt minduntalan elrontotta egy-cgy odavetett megjegyzés. Mire képes 25 esztendő! Az óriás kifakadt;. — Hálátlan vagy, öregfiú! Az én kabátomat látni fogod, amíg csak élsz. i Bakos felütötte a fejét, őszinte ámulattal meredt a férfira. — Csikkes! Áliász Pintér Jocó!... Írásbeli után, a szóbeli érettségire készülve, a diákotthon igazgatója „előléptette” őket „felnőtté”, szünetben rágyújthattak. „Sutyiban” szoktak rá, s a hirtelen elnyert szabadsággal alig-alig tudtak élni, hiszen nem telt cigire. A vékonydongájú, nyakigláb Jocólól egyebet se lehetett hallani — sorra járva a füstölőket, nikotintól megbar- nult mutatóujjával megbö- ködte őket, mondván: — „Lövöm a csikket... lövöm a csikket!” Így ragadt rá. — Csikkest De megváltoztál! Bakos keskeny árnyékát valósággal bekebelezte a Pintéré, amikor lőléje hajolt: — Az asszony előtt egy szót se róla. Szeret csúío- lódni. Mindjárt itt lesz. — Te se tartottad a szád az én „oldalbordám” előtt. Kölcsön kenyér visszajár. Bakosné fanyalogva, kényszeredetten nyújtotta a kezét. Jocó erőteljesen megrázta. ' "l f ............ A z asszony arca szemlátomást meglágyult, mi több, mosoly sütött ki rajta. Férje felkacagott, s csípős megjegyzésre vet emedet t: — Ne reménykedj, nem tud mit kezdeni a reumáddal — lódoktor. Ugye, te az állatorvosul nyütted a nadrágot? A két vén diák, megfeledkezve térről és időről, örvendezve feledkezett bele azokba a régi időkbe. Bakos azt bizonygatta Pintérnek. senki se hiszi el neki, hogy az ö kabátjában feszit az érettségi tablón — mostani zakóját másodmagával se töltené ki. A doktor fennen hangoztatta, nemcsak Bakos, de Kovács, Nagy, Markovi cs is az ő kabátját vette fel, sőt, az a konyhamalac Ládházi Bence is. Igaz ami igaz, inget neki is kölcsön kellett kérnie, mert az — egészen „véletlenül” — nem volt raktáron. Pintér megcibálla nyakkendőjét. — A kollcsiban egyedül nekem volt sötétkék „kul- túrmadzagom” — most bevasalhatnám rajtatok a kölcsönzési díjat. Bakos határozottan nemet intett fejével, méltatlankodva mondta: — Ne túlozzunk, doktorkám, azért annyira topis nem voltam, ezt kikérem magamnak. Jó, sötétkék zakóm nem volt, talán fehér ingem sem, de nyakkendőm?! Ne vicceljünk, bará- tocskám! Ügy emlékszem ró, mintha ma történt volna. Megkérdeztem a mestert, a sötétpiros, apró fehérpettyes nyakkendő megy-e? Azt felelte, „ez, kérem, nem színes felvétel, hanem fekete-fehér”. Higy- gyél a saját szemednek. Hazamenve, nézd meg a tablón, a nyakkendőmön látszanak a pettyek. Ehhez meg mit szólsz, mi? — A tények azok tények — adta be a derekát a doktor. Hirtelen Bakos füléhez hajolt. — De azt elismered, ugye, hogy a szóbelire megint csak az én zakómban... én addig a tiédet vettem fel, hűvös volt a folyosón. —Te tukmáltad rám — emlékezett nevetve Bakos — gyanítottad, hogy nem fogok lebőgni benne, szerencsét hozok rád. — Bakoskám, elferdíted a tényeket — húzta fel az orrát Pintér. — Ha nem én, még ma sincs meg az írásbeli érettségid matekból. Én már a felénél jártam az első példának, te még mindig a táblára bámultál, mint a borjú az új kapura. Gondoltam, ez a Bakos most „bakot lő”, ha nem sietek a segítségére, öregem, én adtam meg neked az „első löketet”. Szerencsédre a felügyelő tanár éppen beleszeretett a májusi verőfénybe, nézett ki az ablakon. Bakos bólogatott. — Bár önérzetes alak vagyok — különösen csemetéim előtt —, ha hallanád. hogy tudok hencegni a jeles érettségimmel! — belátom, lehet valami a dologban, mert a matekkal mindig hadilábon álltam — fene se tudja, hogy bírtam elvégezni a műszaki egyetemet. — Te azt végeztél?! — kérdezte, meglepetést színlelve, Pintér. — Azt, mérnök vagyok, vegyész — húzta ki magát Bakos szinte ünnepélyesen. Pintér, kuncogva: — Én pedig azt hittem, az érettségi után önkritikát gyakoroltál — tekintettel a matek írásbelire — és atyáid nyomdokaiba léptél — visszamentéi parasztnak. Bakos nem vette szívére a megjegyzést derűs ábra- zattal mondta: — Fején találtad a szöget! Paraszt, maradtam. Az én közreműködésem nélkül nehézségek támadnának a korszerű mezőgazdálkodásban — ugyansi műtrágyagyárban dolgozom. Röviddel a ballagás után ... Bakosné ingerülten köz- ban — ugyanis műtrágya- gyárban dolgozom. Röviddel a ballagás után . .. — Annyira elteltétek magatokkal, elfeledtétek, most nem ti ballagtok! Tényleg! — kapott a fejéhez Pintér. — Az asz- szony agyonüt. Nem jött utánam. Rohanok! Az én aranyegy fiam ... „Az én aranyegy lányom ...” suttogta maga elé Bakos is. A nyitott ablakok mögül felcsendült a ballagó negyedikesek megindító dala; „Ballag már a vén diák ...” Bakos lehajtotta ősz fejét. Ami derűt és vidámságot felvillantott lelkében a régi cimborával való találkozás, hirtelen ellobbant. Örök talány, a szülő miért .sír, amikor lelkendeznie illenék felnőtt, egészséges gyermekei láttán. Talán kicsit, icipicit sajnálja őket, hogy sorsuk hajója elsodródik a védett partoktól, ki az élet ismeretlen vizeire, és ő már nem lehet mindig mellettük, hogy viharoktól ugyanúgy óvja őket, mint eddig. Amikor meglátta leányát feléje szaladni, hirtelen elfordult, szeméhez nyomkodta zsebkendőjét, s természetesre igazította hangját: — Kislányom, kiballagtál a kiskorúságból, de nekem mindig megmaradsz kislányomnak. Jó? — Apa, te olyan érzékeny ■vagy. Apa elmosolyodott. — Ugye, így akartad mondani: „érzelgős”? Köszönöm a tapintatot. Anya szemügyre vette lányát, elégedetten jegyezte meg: — Jól áll rajtad a diákruha. Rajtad minden jól áll. Pintér toppant melléjük, kézen fogva húzva maga után egyetlen fiát. Bakos önkéntelenül felkiáltott: — Csikkes! — Hirtelen észbekapott, hátba verte Pintért. — öregem, mintha a szádon köpted volna ki, le se tagadhatnád. Pintérné közelebb íura- kodott. — Mi az, hogy „Csikkes”? — kérdezte kíváncsian. Bakos felnevetett, és elterelő hadmozdulattal bemutatta egymásnak a két feleséget. Pintérné rögtön a „tárgyra tért”, szemrevételezte újdonsült barátnője ruháját: — Drágám, te melyik szabónál varratsz? A doki megeresztette harsány hangját, átkarolva barátja vállát: — Ugye. öregfiú, egy és más megváltozott ballagásunk óta? Bakos önkéntelenül végignézett magán, fekete ruháján, lakkcipőjén, aztán mások öltözékét vette szem- ügyrő, s mivel cseppet sem rítt ki a „nagy átlagból”, mosolyogva jegyezte meg, halkan, mintha csak magának mondaná: — Egy és diós valóban megváltozott... Gulyás Mihály Bozsik István rajza
