Észak-Magyarország, 1976. február (32. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-08 / 33. szám

ESZAK-MAGYARQRSZÁG 6

1976. február 8,, vasárnap

*

TALLYA TÉLÉN

«

f

:

i

*

1

i

I

í

Tcillyáról ősszel illik írni.' , A szüretről, a hegy levé- ! ről, a mustról, az embe- : rekről a szőlőtőkék mellett. • Az idegen ilyenkor télen j akaratlanul is erre gondol, j no meg a pincékre, ahol érik a bor, íolyik a fejtés. Azt lehetne hinni, hogy ilyenkor mindenki odalenn van, s dolgozik a hordók környékén.

— Hol van ez már.— mondja a tanácselnök. — Régebben, úgy húsz éve talán még így volt. A nagygazdák a szegény ebbj ével dolgoztattak a pincében,

í már akinek jutott munka. Ma a falu lakosainak nyolcvan százaléka a különböző (munkahelyeken tevékenykedik. Saját bora, pincében nevelt, már nagyon kevés tállyainak van. Nem éri meg vesződni vele, ha előadják még ősszel mustként,

■ 'jobban járnak. Ami kevés otthon van, az inkább a családnak kell, eladásra nemigen termelnek.

*

Falu széle.. 1 Cserjével, gazzal benőtt terület. A juhász, Halász Dezső —, ahogy mondja —, csak úgy elszegődött ide Tállyára. Erdőbényei, s hetente egyszer jár haza. A teljes ellátáson kívül havonta ezer forint a bére. A nyájat naponta „sétáltatja” majdcsak Abaújszántóig. A gazda, aki felfogadta, még segítséget is adott neki: Bogár és Legény, a két öreg puli, fázósan toporog mel- . lelte a hóban.

— Nekem a szórakozásom ez a rádió — mutatja kabátzsebében lapuló készülékét. A nyáj már a kötélpálya alatt jár, széttárja karját. — Mennem kell utánuk. — Búcsúzóul meg- pöccenti kalapját.

Fenn, az emelkedő tetején a daráló öreg épületétől nem messze áll a Veres-kocsma.

— Hogy miért ez a neve? — kérdezi a felszolgáló —

... valamikor a régi tulajdonosnak volt egy nagy veres kutyája. így ragadt rá ez a név. Egyébként nincs ;nagy forgalom. Különösen ilyenkor télen.

— Csak innen a bányától jönnek néhányan —int az ablakon túlra, a csilléket szállító drótkötélpálya ■felé. — Reggel, meg a műszak végén.

*

Sok már a munkás, a kétiaki. Tenyérnyi szőlője azért mindenkinek van, mellette pedig ott az ipar. Tállyán —, ahogy a tanácselnök mondja — öt olyan 'üzem van, amely biztosítja a község lakosainak megélhetését. Az oltványtermelő és szaporítóanyag készítő vállalat helyi telepén ilyenkor télen van a munka dandárja. Szintén oltvány- készítéssel foglalkoznak a

község helyi , szakszövetkezetében, amely dr. Bártfay Gyula nevét viseli. A bor- kombinátban összesen húszán foglalkoznak a sokszáz hektoliter bor fejtésével, gondozásával. És itt van a kőbánya. Négyszázan dolgoznak benne. Emellett jó néhányan eljárnak még Szerencsre, a cukorgyárba, Alsózsolcára a házgyárba és néhányan Miskolcra a nagyüzemekbe. . *

Persze, vannak, akik semmi pénzért nem mennének el /Tállyáról. Mint Takács Jánosné, akit az itteniek csak Etelka néninek hívnak. A faluvégi kereszttől nem messze van vegyesboltja. Kirakatában tenyérnyi papíron szépen rajzolt betűkkel szőlőt kínál valaki: „Ezer négyszögöl eladó, Kővágón, a kúttal szemben.”

— Sokan adják el mostanában szőlőjüket... Ez ■— mutat a papírra — idevalósi, tállyai, de elment Budapestre. Nem éri meg neki művelni, ideje sincs rá. Aztán beszél a gondról, amit a szőlő hoz napról napra; a megemelkedett boradóról, a munkáról, amely, ha valaki szívét- lelkét beleadja — hamar elfárasztja az embert.

— Nekem is van két és fél holdam. Hogy megéri-e? Hát van gépünk, amivel művelni tudjuk, csak hát az adó ... Férje, lent a bolt alatti t pincében javítja a gépeket. — Nem dolgozik ilyenkor télen, csak nekem segít néha az eladásban, árui'akodásban...

A Szőlősgazda. Egy az „öregek” közül.

— Én nem panaszkodom — mondja. — Sok munkával, akarattal, tudással jól megélek a szőlőből. Persze csak úgy, hogy segít a szakszövetkezet, gépeket, vegyszereket ad. Annak idején én is az alapító tagok között voltam. Akkor úgy hívtuk: „Tokaj- hegvalja Csillaga”. A borokkal idővel mindenhová eljutottunk, jó hírünk lett. Most is kapunk még meghívásokat, legutóbb például Frankfurtból küldtek levelet.

Lemegyünk a pincébe. Mustrálgatjuk a hordókat, ízlelgetjük — persze csak módjával — a borokat. Közben munkájáról beszél a gazda, úgy ahogyan csak az tud, aki szeretettel és féltéssel végzi.

— Itt lent a hordókban kezdi meg igazi életét a szőlő. Kiforr, bor lesz belőle, s minél tovább öregszik, annál nagyobb lesz a

becsülete. Érteni kell hozzá, dolgozni kell, törődni vele, mert ha nem így teszünk olyan lesz, mint az öregember; erejét veszti. A fiatal bor pedig olyan mint a legény. Első-másodéves korában „megmozdul”, ha valami fontos történik odakint a határban. Fakadás- kor, virításkor, és éréskor nem bír az erejével, „mocorog”. Legutoljára pedig az emberben kel életre: jó kedve, nótázó -kedve lesz tőle.

(puszlafalvi—uclvardy)

hetesnek lenni

E

z a kölyök szeret beteg lenni! — A felfedezés meghökkentette Kántort, és arra kényszerítene, hogy foglalkozzék az üggyel. Felesége könnyed megjegyzését — „büdös neki az iskola” — elengedte a füle mellett. Az asszonynak a gyerekek viselkedésére vonatkozó szókincse szegényes volt, szteretípiái megkímélték attól, hogy magatartásuk kulisszatitkait fürkész- sze.

Fia ágyához húzta a széket. Anti nyomatékosan szört’yögtette az orrát; ahelyett, hogy a zsebkendő után nyúlt volna.

— Ugye, a jégeralsót megint nem vetted fel?

— Tornaóra volt. A srácok kiröhögnek, hogy hosz- szú gatyái hordok.

— Férfiatlannak tartják? Anti eltűnődött, nem egészen értette a szó jelentését. Apa megmagyarázta: — Egy edzett fiatalembertől elvárják, hogy rövid gatyával is beérje. De hát te nem vagy edzett, fiam, ezt be kell látnod, pedig már tizenhárom múltál.

— Más talán nem fázik meg? — önérzeteskedett Anti.

— Téged megcsap a szellő és már is tele az orrod.

— Csak tetteti magát, nincs is láza. — Anya az együttérzés hőemelkedése nélkül, szinte ridegen szólt bele beszélgetésükbe.

Kántor figyelmét nem 'kerülte el a fiú arcának színei változása, zavarián elpirult, hogy — kisvártatva — pirossága sápadtra maszatolódjék.

— Ez ténykérdés. Hol a lázmérő?

Malvin meg akarta takarítani a kereséshez szükséges időt, lecsapva a kötést, fia homlokára helyezte tenyerét:

— Ügy van ennek láza, mint nekem!

— A műszer megbízhatóbb eszköz! — Kántor kezdett begurulni. — Ugye, már megint „eltakarítottad”? Ebben a rohadt lakásban semminek sincs helye!

Kántornak — most az egyszer — nem volt igaza. Malvin felnyúlt a könyv- szekrény tetejére, és már hozta is. De nem tudta megállni megjegyzés nélkül :

— De nézz a körmére — közel a radiátor.

Kántor lerázta a lázmérőt, s fia hóna alá dugta. Miközben az eredményre várt, igyekezett kitalálni Anti gondolatait. Belső feszültségének erőterében ráérzett fia szorongásos óhajára ,— igen, Anti nem kívánhat mást,, mint amit maga is kíván: a higanyszál nyújtózzék mennél magasabbra, „íme bizonyság Isten előtt...” állapota szerint jogosult a szeretetre, a gondoskodás erényének fokozottabb gyakorlására.

Felesége megjegyzése — „nézz a körmére...” —

majd negyedszázaddal vetette vissza az időben — meglehet, részrehajló

együttérzése saját tapasztalataiban gyökerezik. Abban a korban járt iskolába, amikor a tanulás szabadsága felfokozott kötelességtudattal párosult, a betegség szinte fegyelmi vétségnek számított. Egyszer alaposan megfázott, ráadásul abból az átkozott matekból

a. dőli fenyegető réme meredt, rá. Sajnos, kézzelfogható jele alig mutatkozott betegségének, íaknya-nyála nem folyt egybe, s a lcve- gö-után-kapkodást, köhögési rohamot környezete félvállról vette. Elsőként a napossal gyűlt meg a baja. , Az ébresztő szózatra nem pattant- ki az ágyból, amit a diák tekintélye lejáratásának tudatos akciójaként fogott fel. A csorbát kiköszörülendő, belekapaszkodott takarójába. „Húzd! Ki tudja, mecidig húzhatod!” üvöltötte a stréber diákkoruk A napos csak akkor hagyta abba az erőszakoskodást,' amikor Kántor kilátásba helyezett neki egy akkora hasbarúgást, hogy „felbüíögi az anyatejet”. Ä kollektíva nem ismert irgalmat. Okos élcek nyílzáporát zúdította a íelsebzett önérzetére.

,.-A napos csakhamar olt termett a „műszerrel”, s a piszokházi nem tágított . mellőle. Radiátor ugyan nem akadt a keze ügyébe, de minden diák konyít annyit a fizikához, hogy tudja — a dörzsölés hőt fejleszt, mégpedig mekkora hőt! az ősember így gyújtott tüzet. Kántor kínok kínját szenvedte, s hőn óhajtotta, legyen akkora láza, hogy kórházért, vagy legalábbis orvosért kiáltson minden érző kebel.

É

letében nem volt olyan boldog — a hőmérő 39,2 fokot mutatott. Az ered- . mény érzelmes el- lágyulásra késztette, a boldog önsajnálat megnyitotta könnyeinek csatornáit, s midőn a túlcsordult csöppek csiklandó- san végigmásztak arcán, tudott parancsolni a cselekvésvágytól szinte remegő kéznek — játékát nem hagyhatta félbe. A romlatlan 1 elkeltről pillanatok alatt olvadt le a cinikus egykedvűség jege, a lármát mintha elvágták volna. A napos szinte idétlenné vált a hirtelen támadt csöndben, egyik pillanatról a másikra nem könnyű szerepet változtatni. A szégyen torkára forrasztotta a szól — képes lett volna kihajtani reggeli tornára — ingben, gatyában!

Tüdőgyulladásnak - úgy még nem örült ember.

— No, nézzük csak — szólott szelíden Kántor, szelíden és érzelmesen.

Anti reménykedőn követte a lázmérő útját, beváltja-e a hozzáfűzött reményeket. Apát ici-pici hőemelkedéssel is megindíthatja — szeret érzelegni. Anyát keményebb fából faragták, 38 foknál kezd begerjedni, de csak 39-nél mondja: „ennek fele se tréfa”. Anti kitapasztalta anya természetét — csak az optimális hőfokon jutnak eszébe olyan szavak, amelyekért érdemes betegnek lenni: „kisfiam”, „gyermekem”, „mit ennél meg?” Amihez könnyen hozzájuthatunk, becsét veszti. Apa a végletek embere — „hangulatembernek” szokta magát nevezni. Amit anya figyelmére se méltat, apa a plafonon van tőle, s hamar eljár a keze, hogy utána gyötrő bűntudatáért édeskedve vezekeljen — nyal- ja-falja őket, és az életre panaszkodik, amelyben sebeket kapott.

Szóval, anya az igazi, az ő csókja,, kedveskedése illatos szellősimogatás. 39 foknál még mindig kisfiúnak álmodba magát, abba a boldog korba, amikor még nem volt öccse, Ircsinek „hallgass” volt a neve, este mesét talált ki anya, hogy a szép álom ne kerülje el. Most ugyan mar nem kopható a mesére, de amit mond, oly szépen mondja, csengettyűs énekhangon. Bizony, még énekelget is neki, ha a lázmérő higany- szála elhajlott a 3U-as mellett. Anti még nem tudja, de már sejti: különös jelentősége lehet a növekvő higányszálnak, jelképez valamit, mondanivalója van. Egy mukkot se szól, némán araszol felfelé, mintha a rovátkák létrafokaiba kapaszkodna, apa és anya mégis érti a szavát. Felhagynak a marakodással. Apa kéretlenül rukkol ki a dugeszpénzzel, amit prémiumából elcsípett, anya megköszöni, pedig nem szokása, mert az a szavajárá- sa: akinek volt képe három gyereket összebütykölni, az a felesége helyeit is keressen. Igen, ilyenkor békesség költözik a lakásba, még micu is lábujjhegyen jár. Micu, a kis nyfka, akit mindenki kényeztet, az ő szeretet-fejadagját is elhappolja. De 39 foknál egyes- egyedül körülötte forog a világ.

Anp apja arcát fürkészi. Kántor érzi fia rajta matató tekintetét. 37,3, ez édeskevés a boldogsághoz, ■Malvin ettől még citromos teát se készít, pedig Anti igen szereli a citromos teát, agyoncukrozva, hogy szinte megáll benne a kanál. „Legyen jó estéje a fiamnak” gondol egy nagyot, s azzal az ürüggyel, hogy rosszul lát, az ablakhoz megy. Szerencsére Malvin lőlávolon kívül, s fia se néz oda. A radiátorhoz érinti a műszert. 38,2, no, ez elég lesz, ne vigyük túlzásba/ szemetszúrhat, s az asszony kiszekálja a világból.

— Hát, fiam, ez, meg se moccant — tér viasza az ágyhoz — olt maradt, ahová leráztam. Rosszul tehettem be. Nézzük meg még- egyszpr.

Malvin bejött, leült az asztalhoz folytatni a kötést. Miklósnak pedig mehetnék- je támadt. Odaszólt az asz- szonynak:

— Tartsd szemmel a fiatalurat, rögtön jövök.

— Még mindig nem nézted meg?! — pattogott Malvin.

—•. Jó munkához idő kell.

Mire megtért, Anti már üdvözült. Malvin mellette kuporgott, arcát simogatva beszélt hozzá.

T

ényleg, már egész meleg vagy. Hogy te milyen'könnyen megfázol nekem, kisfiam. — Hirtelen férjéhez fordult. — Apus ugorj le, légy szives, a közértbe, nincs a háznál citrom. A jó citromos tea majd rend behozza. — Antihoz hajolt — Apád hozzon neked valami édességet? Mit ennél meg?

Kántor fütyörészve iramodott neki a lépcsőháznak. Még az se bosszantotta, hogy megint hozzá kell nyúlnia a „rejtett tartalékhoz”. Egy jó este minden pénzt megér.

Gulyás Mihály