Észak-Magyarország, 1975. december (31. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-07 / 287. szám

1975. dee, 7., vasárnap ESZ AK- M AGYA RQR5ZA6 7 \ Öreg ember öreg házban «(,« apró szemekben hullt, hallani nem lehetett, igazában lát­ni se. A harmat száll le ilyen hangtalanul. Az öreg­nek volt szava az efféle esőre: szitál. Az eresz — micsoda eresz niár ez! — még egyetlen kövér csöppet sem gyűjtött össze belőle, pedig már jó órája szemer­kél. Persze, az eperfa lomb­ja más. Egy-egy megtelt levél oldalára billen, s le­veli magáról a vizet, és nemcsak hallani, látni is a becsapódás helyét: foltot hagy a száraz földön a fa alatt. Nem kétséges, megjött az eső. A vejétöl hallotta tegnap: ha még egy hetet várna, az utolsó szem is földbe ke­rülne és rendes időre. Az öreg tudta, mit ért „rendes időn”. Ebben a faluban október 20. az őszi búza elvetésének rendes ide­je, azon túl valamire való gazda már nem vetett. Az apjától — Teremtőm, mi­lyen régen „elment”, ötven esztendeje! — igen, az ap­jától ő is azt tanulta: ha egyszer lesz földje, október 20. után ne merjen vetni, mert nincs áldás rajta. Hát most rendes időben sikerül letudni, és úgy, ahogy a szállóige megkí­vánja: „ősszel sárba, ta­vasszal porba”. ..Jó búzánk lesz jövőre”. Hangosan mondta, úgy, pontosan úgy, ahogy meg­szokta. Most is a fejőszé­ken ült — ezt is megszokta —, a megfáradt ember mód­ján, könyökével térdére támaszkodva. Érezte, vala­mi nincs rendjén. Ű csak akkor nyitja ki a száját, ha van leihez szólni. Elszo­rult a torka. „Magamban beszélek, mint a bolondok”. Ezt már csak gondolta, ne­hogy a pitvar tátongó üres­sége feleljen neki, megkon­gatva hangját, mint valami lélekharangét, repedt ha­rangét. Annus elfoglalja magát az unokával, barom­fival, egyébbel. Ö? Megeszi ebédjét, s mire észbe kap, már viszi is a lába, hozza, ide. Ha nem megy haza idejében, itt terem a lánya, felpaprikázva: — Meddig fogunk maga után mászkálni, apuka?! Legalább a kutyát meg­hagyták volna, hogy lenne „kihez” szólni. Veje lelö­vette. Egy háznál nem le­het két kutya. Hát persze hogy nem, de miért éppen Bundát irtotta ki? Jobb is szebb is, hűségesebb is ... Ma már nem várja meg, hogy „küldöttség” jöjjön érte. Kicsit még ül itt ma­gának a konyha közepén, és indul. Azért húzódott bentebbre, ne lássák, hagy­ják békén a kérdéseikkel, amelyek semmi másra nem jók, csak bosszantására. „Mi az, öreg, visszahúzza a szíve?!” „Jobb itt, mint a palotában?!” Meg ilyenek. Felelni sincs mit. Már az apja is itt született, ő meg nyolcvan esztendőt húzott le benne. Tudják, bogy a szí­ve húzza vissza, hát akkor mit kérdik?! Itt gazda volt, a maga gazdája. Tudta mindennek a helyét. Ott a veje tartja számon, mit hova tett, s ha valamit nem talál a he­lyén, mindjárt rajta keresi. „Apuka, nem látta a vesz- szőseprőt?” „Már hogyne láttam volna fiam, hiszen azt ettem ebédre”. Jó fiú, nem húzza fel az orrát, nevet egyet, ö azonban érzi, nem lesz ez mindig így, egyszer kitálal, s neki meg kell majd húznia magát. nyitva az ajtó l lULbcí, és egy tyúk, egy árva csirke nem mutat­kozik. Máskor, ha csak megnyikordult, egymást, tör- ve-taposva rohantak elő, a kacsák hápogó rohama fél- reseperte a csipogó-káráló apróbbakat, s ha nem vol­tak résen," menten ellepték a pitvart, Annus alig győ­zött utánuk takarítani. Az életét hordta bele ebbe a házba. Mindig azért tette ki innen a lábát, hogy ne térjen vissza üres kéz­zel — hat gyerek várta ha­za. Teste erejét vitte, fris­sen és vállalkozó kedvvel, s lábat roggyantó fáradtsá­gát hozta este, elszótlanító kedvetlenséggel. A kölykök •— még az apraja is ■— megcsendesedtek, ideig- óráig a legeslegjobb olda­lukat mutogatták. A na- gj'obbalc nem hárítgatták át az anyai utasításokat, lo­holtak vízért, fát behozni. Érezték, apjuk megint se­beket kapott az élettől, s ha okot adnak rá, rajtuk tölti majd mérgét. A vacsora, a jó meleg étel oldotta fel a szorongató csendet. Las­san beszédessé vált, s mit elviselhetetlenül sérelmes­nek érzett, a lelkére fagyott bánat felszakadozott, a ló­cán melléhúzódó legkisebb fióka ellátott szájába ado­gatta a legjobb falatokat. „Mért nem hagyod apádat enni?!” Annus szüntelenül mondta ugyanazt, s ő szün­telenül tette ugyanazt... Most csend és üresség mögötte, de ha behunyja szemét, az elszéledt család ismét benépesíti a szobát. Nevetnek, nyafognak, ke­nyeret kunyerálnak, Annus folyton méltatlankodik: „Megennétek fejemről a hajat!” És ő nem töri a fe­jét terveken, hiszen tudván tudja, az a mások dolga, a gazdáké. A szegények min­denkori bölcsességével há­rítja el a keserves gondo­kat: „Még úgy sose volt, hogy valahogy ne lett vol­na”. Mióta van belőle po- cséklásig, talán az imából is kihagyják „mindennapi kenyerünket”, a babonák szügségkeltette köde fel­szállt róla. ötvennégy esz­tendő alatt Annus egyszer, egyetlen-egyszer feledkezett meg róla, hogy a kenyeret nem szabad szegett végé­vel az ajtónak fordítani — mert elmegy a háztól. De ö még idejében észrevette, és nem is hagyta szó nélkül. De nicsalt, a macska! A macskájuk! — Cin! Hát te hogy ke­rülsz ide?! —kérdezi ámul­dozva. A macska egyből az ölé­ben kötött ki. Hízelkedő dorombolásával különös ér­zéseket vert fel az öreg ember leikéből. Hát mégse üres az ö háza, a macskája nem tágít, megél a maga lábán, és hűségesen haza­jár. Hazajár? El se megy itthonról! Reszkető kézzel simogat­ta, cirógatón beszélt hozzá. Azt sorolta, lesz már kihez szólni, nem az üres falak­nak fog beszélni, és hogy gondja lesz rá, hogy neki kenyeret, sőt eldug cson­tot, s ha nem látják, meg­tölt egy üveget tejjel, akad itt elhányt edény. Kabátja ujjával szárazra törülte az áiiat szőrét, s amit sosem tett meg: szétgombolt ka­bátja alá rejtette, mert biz­tos fázik. A macska nem tudott hová lenni a gyö­nyörtől, szaggatott nyávo­gással adót hangot roppant elégedettségének. Az eső pedig rájött és egykedvűen zuhogott. Zú­gása álomba ringatta az öregei. Ült a fejőszéken, és — ahogy mondani szokás — édesen aludt. Pedig már jött a lánya. Feje fölött szétnyitott esernyő, hóna alatt egy esőkabát, nyelvén kihegyezett szavak, hogy az öreg ember önérzetébe döf­je. — „Hát én mindig maga után fogok mászkálni...” arca most 5ZeP P,r0S szinte meg- csúnyult a méregtől. Vala­ki szólt hozzá, hová olyan trappban? Nem felelt, csak rántott a vállán. A méreg majd szétvetette. Gulyás Mihály «#• „liléiét ni ereknek!” ötvenen felül már vala­mennyien készülnek rá. Számolgatják, hány hónap van hátra, mennyi lesz a pénz. Valamennyien ké­szülnek a nyugdíjba me­netelre. Ki így, ki úgy. Van, aki alig várja, ők ál­talában azok, akiket nem engedne a munkahely. Az­tán vannak, akik nem tud­ják elképzelni az életeiket munka nélkül, a munka­hely nélkül, a kollégák nélkül. Őket általában kül­dik nyugdíjba. S amikor el­búcsúznak a munkahelytől, a munkatársaktól, néhány hétig élvezik csak a nagy szabadságot, a semmitte­vést, az egész napos ott­honlétet, a körülöttük zajló, eddig alig-alig látott életet. S elkezdik böngészgetni az újságok álláshirdetéseit, keresik a nyugdíjasoknak való állásokat. Majd amint lehet, munkát vállalnak. Talán nem is a fizetésért, hanem magáért a munká­ért. Azért, hogy megszokott életritmusukba visszazök­kenjenek. A vállalatok, üzemek mind többet tesznek azért, hogy nyugdíjasaikkal ne szakadjon meg a kapcsolat. Éreztetik velük, hogy szük­ség van rájuk, hogy a kol­lektívába tartoznak. Leg­utóbb a Miskolci Tejüzem néhány idős nyugdíjasa mesélte: néhány napja ked- . vés meghívót kaptak, amelyben egykori munka­helyük találkozóra hívta őket. Az idős emberek el­mondták, mennyire jólesett az invitálás. Pedig róluk igazán nem feledkezik meg évközben sem az üzem. Szinte valamennyiük szak­értelmére számítanak, igényt tartanak. Hívják őket dolgozni, kikérik vé­leményükéi. Mégis nagyon jólesik, ha így, az év vé­ge felé valamennyien ösz- szejönnek. Ők, akik a tej­üzem hőskorában küzdöt­tek, dolgoztak azért, ami ma van. A Miskolci Tejüzem je­lenlegi nyugdíjasai vala­mennyien úgy készültek „cl a cégtől’’, mint mindenki. Ki örömmel, ki fájó szív­vel. De aztán az idők so­rán kiforrt minden. A mun­kalehetőség, a munkahely­ivel, munkatársakkal való I kapcsolat, s a gondoskodás. Mert a hosszú, küzdelmes munkával elteli cvelenek életet adni csak így lehet! —r /Vem jó, lw<jy letudta < A kö/.el múltban fiatal lány | állt a tevériport kamerája ós I a riporter mikrofonja előli. Arról beszólt, hogyan és mit ; dolgozik, meg hogy meglehc- 4 lösen hiányos volt az iskolai I végzettsége, de már „letudta”, i Korábban csak négy általános j iskolai osztállyal rendelkezett, hát biztatták, tanuljon: — A szakszervezet kért, nem-e tudnám le — mesélte a riporternek, jelezve fogalma­zásával is. hogy bizony kel­lett tanulnia. Majd egy későb­bi kérdésre elmondta: — Segítettek, így letudtam. Aztán később, a riporter nagyiiclic/.cn csak kicsikart • belőle valami olyan ígéretet, hogy majdan, valaha, esetleg, ha sokat macerálják, majd ló­vá b tamil, szerez valami ma­gasabb képesítést. A riportalany még jóval in­nen volt a húsz éven. Az is elgondolkodtató, valón miért csak négy általánost végzett, de az meg végképpen nem jó, bogy „letudta” a tanulást, „le­tudta” az iskolát. Tudjuk, hogy inkább azt akarta mon­dani: elvégezte, de. ez a meg­szokásból használt másik szó talán többet árul el a tanulás­hoz fűződő kapcsolatáról. S ez nem jó. (hm) Városligeti resztet Hetvenkét év NEMRÉGEN ADTUK hí­rül — más tanokhoz ha­son loan —, hogy a Magyar Történelmi Társulat, a Ma­gyar Tudományos Akadé­mia, a Kulturális Miniszté­rium, a Hazafias Népfront, valamint a Magyar Szocia­lista Munkáspárt Központi Bizottságának Párttörténeti Intézete által felszabadulá­sunk 30. évfordulója tisz­teletére kiírt történettudo­mányi pályázaton harma­dik díjjal jutalmazták M. Tóvári Judit Adalékok Mis­kolc társadalomtörténeté­hez című tanulmányát. M. Tóvári Judit miskolci születésű, történelem— könyvtár szakos tanár, je­lenleg könyvtárosként dol­gozik a II. Rákóczi Ferenc könyvtár tájékoztató szol­gálatában, az általános tár­sadalomtudomány okka l fog­lalkozik. Már az egyete­men foglalkoztatta a áua- lizmus kora és a két világ­háború közötti időszak tör­ténete. Szemináriumi dol­gozatokkal kezdődött e té­ren való munkálkodása. Az egyebemen mindig adódtak az érdeklődésével egybeeső témák, ebből folyóan kuta­tási lehetőségek. Miskolc története különösen érde­kelte mindig, s azon belül is a társadalmi struktúra változásai és azok a gazda­sági vonatkozások, amelyek e változásokból adódtak és szorgos kutatások • során bukkantak elő. — 1973 márciusában ér- ‘tesültem a pályázat kiirá- sáról — mondja, amikor díjnyertes munkájáról be­szélgettünk. — A feladat az volt, hogy egy ország- rész, megye, vagy község, vagy éppen intézmény fej­lődésének történetét dol­gozza fel a pályázó, illetve c fejlődéstörténetet a tár­sadalmi struktúra változá­saitűik tükrében mulassa meg. Ez a pályázati kiírás na­gyon is egybeesett M. Tóvári Judit tudományos érdeklő­désével. Tanulmányozni kezdte a dualizmus korabe­li levéltári anyagot, az egykori miskolci hivatalos lapokat, s nem utolsósor­ban a virilisták, a sok adót. fizetők jegyzékeit. — Nagyon érdekesek vol­tak ezek az adólisták, — mondja e tájékozódásról — rendkívül nyersen tükröz­ték a vagyonosodás és a közügyek kapcsolatát, a va­gyon és a társadalom cicié irányításának egybefonódd - sál. Az idősebb generáció előtt tudott, hogy a virilis­ták magas adójuk jogán automatikusan beleszólhat­tak a városi közügyekbe és szavuknak igen nagy sú­lyuk is volt. Ezek a virilis- jegyzékek felkeltettek az érdeklődésemet, s töpreng­tem, vajon ezek a. hital- mas vagyonok hogyan gyűl­tek össze, hogyan kerültek egy kézbe. Ez újabb kuta­tást kívánt és így kezdtem nyomon követni a iöke ván­dorlását, a kereskedelmi iöke kialakulását. A tökét ebben az időszakban igen kevesen fektették ipari vál­lalkozásokba, inkább pénz­intézetekbe, földbirtokok­ba. Kevés volt az eltérő kivétel, mint például a Hercz család, amely a ke­reskedelmi lókéból ipari üzemet alapított, a megle­hetősen naw hírű Hercz- léle vasöntöde- és gépgyá­rat. Ellenpéldaként említ­hetném a Lichtenstein csa­lád, a későbbi főispán csa­ládja történetét. A főispán apja szerezte csak a ne­mességet, kereskedő volt korábban, vaskereskedő és két cikluson keresztül sza­badelvű programmal kép­viselő is V’olt. Ekkor még vaskereskedőként szerepelt a nyilvántartásokban, bár birtokát már gyűjtőt te. HASONLÓ TÉMÁJÚ, Il­letve jellegű a gazdasági változások és a társadalmi változások kapcsolatát elemző dolgozatokat írt több alkalommal egyetemi sze­mináriumokon, és 1973-ban fogott hozzá ahhoz a pá­lyaműhöz, amely az igen rangos harmadik díjat hoz­ta cl számára. Ebben 1872- től 1944-ig követi Miskolc társadalomtörténetének vál­tozásait, hetvenkét eszten­dő — hetvenkét igen fon­tos társadalmi változások­kal terhes esztendőről pub­likál érdekes történeti ada­lékokat. Tulajdonképpen a feudálkapitalista Magyaror­szág M.iskolcának utolsó hét évtizedét tükrözi M. Tóvári Judit munkája. Most a tájékoztató-szolgálatban olyan a munkaköre, hogy történeti érdeklődésének — és természetesen tájéko­zottságának — igen sok hasznát veszi, hiszen na­gyon gyakran fordulnak hozzá a könyvtár látogatói olyan kérdésekkel, olyan forrásmunkák után kutat­va, amelyeknek témája az ő kutatói érdeklődésterébe tartozó témákkal, illetve időszakkal egybeesik. Ko­rábban sokfelé vitatták, hogy tudományos intéze­teknek tekinthetők-e a könyvtárak. M. Tóvári Ju­dit azt vallja, hogy tudo­mányos intézet rangjára a könyvtárai csak tudomá­nyos kutatómunkával l'hct juttatni. Meggyőződésünk, hogy ö személyében és te­vékenységével ehhez nagy­mértékben hozzájárul. — Készül a megyei saj­tórepertórium az 1842 és 1919 közötti cikkekről — mondja, amikor a további munkájáról beszélgetünk, — Másodmag’ammal dolgo­zom most ennek az össze­állításán. Az a célunk, hogy a megyei sajtó tükrében mutassuk meg Borsod me­gye gazdasági, társadalmi és kulturális életének vál­tozásait a jelzett időszak­ban. MISKOLC történetének hetvenkét esztendejéről ké­szül hát egy újabb tudo­mányos munka. Érdeklő­déssel várhatjuk. (benedek) AKÁC ISTVÁN: A szív no vein here Svajuisapkáinon havascsö kölyök-ostora csapdos. Sorsom vacogva igazítom komor, nagybácsi-fagylioz. Lét-malmomban beteg szil -molnár gonddal, tűnődve övöl, — szerelmeim tart ajtaja ha kit állítok majd örül"...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents