Észak-Magyarország, 1975. december (31. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-07 / 287. szám
1975. doc. 7„ vasárnap ÉSZAK-MAGYAI ORSZÁG 3 „Mérlegkészítés” Monokon asztaíato tenivalák „A mezőgazdaság termelése l(i—18 százalékkal növekedjék, fokozza az ipar mezőgazdasági eredetű nyersanyagszükségletének kielégítését, biztosítsa a lakosság kiegyensúlyozott ellátását, növelje az exportot...” (Az ötödik ötéves terv irányelveiből.) Monokon szerencsém volt. Olyan beszélgetésbe, „mérleg- készítés'' félébe kapcsolódhattam be, ami mostanában mindenkit érdekel, ilyenolyan formában valamennyi mezőgazdasági üzem vezetőit foglalkoztatja. Huszti István, a Kossuth Tsz elnöke és Molnár János, a tsz főkönyvelője készítették ezt a „mérleget”. Nemcsak a közeledő zárszámadásra gondollak, amikor összegezték az idei tapasztalatokat, hanem a gazdaság hosz- ezabb távú feladataira is. Előzőén mindketten alaposan áttanulmányozták az MSZMP KB. november 26—27-i üléséről kiadott közleményt, megismerték a most záruló ötéves terv értékelését s az újabb tervciklus irányelveit. — Már most hozzá kell látnunk — mondja az elnök, hogy az irányelvek ismeretében, minden részletében kidolgozzuk tennivalóinkat. És persze, ehhez az eddigi tapasztalatok összesítésére, alapos elemzésére is szükség van. Sorra kell venni minden ágazatunkat, külön-külön minden növényt, amelynek termesztésével foglalkozunk. Figyelni kell a gazdaságosságra, az adottságokra, tervezésnél, fejlesztési elképzeléseknél -nagyon reálisnak kell lennünk, mert csalt azt valósíthatjuk meg, amire lehetőségünk van. Sok mindent meghatároz, megszab a Kossuth Tsz-ben, hogy a néhány évvel ezelőtti szanálás következményeit kell „kigazdálkodni”, a hiteleket kell visszafizetni. Megnyugtató, jó érzés azonban, hogy már nem a „nincs” okoz gondot, hanem az, hogy a jó munkával megtermelt nyereséget kell okosan beosztani. És nagyc 1 helyesen, úgy tervezik, hogy a már megtermelt 2,3 millió forint tartalékalapot nem szabad „fogyasztani", hanem növelni kell. De vegyünk sorjába a sokból legalább néhány „előjegyzést”, amit a tapasztalatok s a tennivalók összegezésekor vitatott meg, vetett, papírra az elnök s a főkönyvelő. Egyik fő növényük a búza. A kedvezőtlen esztendő ellenére a tervezettnél 36 vagonnal többet sikerült termelni belőle. De elégedetlenek. Nagy volt a szóródás az egyes táblák, a fajták átlaga között. A rannója például hektáronként 75 mázsát fizetett. Most ősszel minden eddigi évnél nagyobb területen, 651) hektáron vetettek búzát, s csakis kiváló vetőmagot, új fajtákat, s valameny- nyit jó magágyba és idejében. Ennek a fő növénynek a jövője biztosítottnak látszik. De azért valamiben a búzánál is kell mások segítsége, jobb felkészülése. Mondják, hogy az idén „ölte őket a szalma’'. És azért, mert Hamster kocsi ugyan volt, de alkatrészhiány miatt nem sok hasznát vették. A 733 hektáron termesztett kukorica a tervezettnél 10 mázsával adott többet hektá-- ronként. Itt. a szárítás okoz még gondot. A kombájnok napi teljesítménye 30 vagon, a,.szárítóké csak 15. Már az irányelveket, az ipar nyersanyagszükségletét figyelembe véve került előjegyzéseikbe a 120 hektár cukorrépa, 100 hektár olajlen és 170 hektárnyi napraforgó vetésterület. És ide, valamint az exportra is termelt növények közé tartozik a borsó is. Az idén, a 250 hektárnyi borsó a forint tervet hozta ugyan, de alatta maradt a „reményeknek”. Erről a növényről azt jegyezték fel: „Előbb kell megkapni a vetőmagot'’ A szálas takarmányok, a silónak való betakarítását alkatrészhiány nehezítette. Az E—2110-as betakarító gépsor csak akkor jó. ha az illetékesek megoldják e drága gép alkatrészellátását. \ tsz hét darab IFA tehergépkocsijával ugyanez a helyzet. — Valamit végre tenni kell — mondja az elnök —, mert tűrhetetlen, hogy néha 4—5 kocsi is áll alkatrészhiány miatt. Sok, főleg házon belüli tennivaló került szóba az állat- tenyésztéssel, elsősorban az 520 férőhelyes komplex szarvasmarhateleppel kapcsolatban. Az idén befejezték a telep mellett a sokat ígérő, 170 hektárnyi gyeptelepítést.. Eredményesen folyik a kettős hasznosítású állomány fajta-átalakítása, javul a tenyésztői munka, s az idén tehenenként 200 literrel javult a lejtermelési átlag, de ezzel még koránt sem elégedettek. 1 Megyénk mezőgazdasági nagyüzemeiben sok ilyen és hasonló „mérlegelésre”, egyes vezetők közötti, s az egész vezetés, a párttagság fórumain folytatott beszélgetésre, értékelő, tervező vitára van szükség napjainkban. ín. s.) |S Ilii; P :m-:. • dMá* xK.!, ....... A közelmúltban adták át a jól kazincbarcikai üzemében. gépesített Imk-műhclyt a Beton- és Vasbetonipari Művek KGST-üiés December 1—6. között Budapesten tartotta 50. ülését a KGST közlekedési állandó bizottsága. Az egyhetes tanácskozás munkájának eredményét összefoglaló jegyzőkönyvet szombaton a Gellért- szállóban ünnepélyesen írták alá a tagországok küldöttségeinek vezetői. Az ülésről kiadott közlemény szerint az egyhetes tanácskozáson foglalkoztak a közlekedés valamennyi ágazatának a KGST komplex programjából adódó feladataival, a szükségletek és a lehetőségek egybevetésével. Meghatározták a tagállamok további közlekedési együttműködésének alapvető irányait és tennivalóit, megtárgyalták a nemzetközi szállítási igények várható alakulását, s összehangolták az egyes tagországok ezzel kapcsolatos tennivalóit. .......... A z ipari rendszerű kukoricatermesztés ma már a mezőgazdasági nagyüzemek korszerű technológiája. A Szerencsi Állami Gazdaság egyike volt azoknak a nagyüzemeknek, ahol elsőként vezették be az akkor még újszerű termelési eljárást. Az idén már négy bábolnai gépsorral rendelkeztek és 2200 hektáron termesztettek kukoricát. A megnövekedett vetésterülethez a négy kom-! bájn kevésnek bizonyult, s ( ezért még két Claas-tipusú j be takarítógépet béreltek az! IKT-től. A gazdaság állatállományának abrakigényével számolt, amikor kukoricatermő területét kialakította. A hektáronkénti 65 mázsás termést a szakemberek jónak tartják, mert a tavaszi kedvezőtlen időjárás és a zivatarkárok miatt egyes táblákon alig volt termés. A földekről 1700 vagon terményt hoztak le és ez a mennyiség bőven fedezi a szükségleteket, sőt ilyen arányban tárolókkal is rendelkeznek. A betakarításnál gondot jelentett a szárítóberendezés „kis” kapacitása. A kétmenetes szárítóberendezés naponta 35 vagon terményt tudott leszárítani, ez viszont két-három kombájn teljesítményének felel csak meg, s a betakarítás idejét így nyújtani kellett. A jövőben a gazdaság öntözőfürtöt létesít és ezért a kukorica vetésterületét jelentősen csökkenti. Az 500 hektáros területcsökkentést viszont nagyobb termésekké kívánják pótolná. Egy munkásnő naplójából lám kívánság és az ereániúy Nincs rajta semmi különös. Természetesen, zavar nélkül jön be az igazgató szobájába, s foglal helyei a fekete bőrfotelban. — Először azt hittem, hogy a lakás miatt hívat az igazgató elvtárs. Hát nem csoda, hogy kicsit csalódtam. Tudja, — folytatja, miközben rágyújt egy cigarettára —, ez a lakásügy már olyan régen húzódik, hogy néha már elkeseredik aZ ember. A kölcsönös bemutatkozás után azonban zavarba jön. — Miért akar pontosan rólam írni? Nem olyan régen,. 1963-tól dolgozom itt a dohánygyárban. Így kezdi a beszélgetést Kurucz Pálilé, a Sátoraljaújhelyi Dohánygyár betanított munkása. — Tudja, hosszú volt az út, amíg elkerültem ide. Sátoraljaújhelyi vagyok; szak- képzettségem cipőfelsőrészkészítő munkás, ám régebben vendéglátóiparban dolgoztam. Aztán megszületett a gyerek. Eléggé beteges volt, így hat évig otthon kellett maradnom. A férjemmel sokat beszél lünk arról, hogy hol helyezkedjek el ebben a kis városban. Végül úgy döntöttem — illetve döntöttünk közösen —, hogy ide, a dohánygyárba jövök. — Az igazság az, hogy ezt a gyárat mindig csak kívülről láttam. Bár nagyon sok embert ismerek azok közül, akik itt dolgoznak, sosem tudtam, hogy milyen munkahely ez, milyenek a követelmények, milyen munkát végeznek itt, és ami egy kétgyermekes családban nem lényegtelen, — milyen a fizetés. Nos, 1963-ban, amikor elhelyezkedtem itt, kocsány- elszedő lettem. Megmondom őszintén, hogy nekem is. de valamennyi dohánygyári munkásnak legnehezebb megszokni a dohány illatát. Eleinte fájt a fejem, rosszul éreztem magam, de azért a munkát el kellett végezni, mert hát végsősoron azért fizetik az embert. Az első hónap volt a legnehezebb. A munkatársak, a csoportvezető, mint az már ilyenkor szokás, elmagyarázták; mit és hogyan kell lennem. Közben figyelni kellett a velem együtt dolgozó embereket is, hogy — mint új munkást — befogadjanak, elfogadjanak. Másfél év után éreztem először, hogy a gyárnak, illetve a gyáron belül egy kisebb közösségnek teljesen egyenrangú tagja lettem. Egyszerűen, s őszintén beszél. Két óra van — műszak- váltás. Délelőttös volt, sietne haza. — Tudja, itt, ilyenkor két óra előtt mindenkinek már a következő „műszak”, az otthon jár az eszében. Különösen nálunk, családosoknál. — Ott fejeztem be, hogy másfél év kellett ahhoz, hogy tényleg úgy erezzem — befogadtak. Utána szánté minden jött magától. 1968-ban alakítottunk egy brigádot, amely azóta is megvan. Csak azok hiányoznak közülünk, akik nyugdíjba mentek. Akkor, 1968-ban két-három lakatost kivéve valamennyien betanított munkások voltunk. Ma meg már többen is tanulnak ebből a brigádból. Itt a gyár szervezte dohányfeldolgozó szakmunkás-tanfolyamon, aki akar szakmát szerezhet. Bar én nem mentem el erre a tanfolyamra, minden fiatalnak, aki idejön hozzánk, csak azt a tanácsot tudom adni, hogy végezze el. A vendéglátóipari dolgozóból lett dohányipari munkás- nő rövid idő alatt „karriert” futott be. Betanított munkásként megkapta a „Kiváló Dolgozó” kitüntetést, egy közösségnek, amely elnyerte a „Kiváló szocialista brigád” címet 1974-ben — teljes jogú tagja. Éehetne még itt sorolni azt, hogy jó munkája elismeréseként Moszkvában volt, meg lehetne említeni, hogy a műszakok közti versenyben brigádja már másodszor ért el első helyezést. — Amikor 1963-ban — nem fiatalon — ide kerültem, a következő kívánságaim voltak; erezzem magam jól, szeressem meg a munkámat, s tudjak becsületben élni. Most, tizenkét évvel munkába lépésem után. ugyancsak ezeket tudom kívánni. Ja, és még egyet: mindezek mellé egy lakást a régi helyett, ahol férjemmel és fiammal jobb körülmények közöli tudnánk élni. Tusztafalvi Tivadar közös gamdok, közös sikerek a lettrekészséget jó irányban segítheti a tárgyilagosság. Csakhogy túl sok bölcsesség, magyarázat — kopottak ám! — kínálkozik mentségként. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát — vélik az üzleti sikerekben bővelkedő vállalat vezetői. Mindenki a maga szerencséjének kovácsa — hangoztatják azok, akik fölrúgták a kooperáció játékszabályait, s vállalatok sorát hozták lehetetlen helyzetbe. Az embernek legjobban a saját baja fáj — így indokolja kilincselését, „kapcsolatainak mozgósítását” az állami támogatással felszínen maradó cég vezelösége. Ok alkotnak népes seregeL, amikor a sikerekben — például a társadalmi termelés javaiban — osztozunk, ám csak nyomukat lelni, amikor a gondok közös vállalásáról esik szó. Értetlenkednek, mi közük hozzá, s morgolódnak, ha megnőnek a követelmények. Várhatóan 34—35 százalékkal haladja meg idén a nemzeti jövedelem az 1970-ben elértet. A növekedés évi allaga nagyobb, mint a korábbi tíz esztendőben. Siker? Igen, s közös! Akkor viszont elfogadhatatlan, hogy a nemzeti jövedelem felhasználósában keletkezett feszültségeket csupán a központi irányítás enyhítse, szüntesse meg, mert azokhoz a népgazdaság különböző területein elhelyezkedő egységeknek semmi köze. A központi irányítás szerveinek éppúgy, mint a vállalatoknak, szövetkezeteknek, intézményeknek azt kell megtenniük, ami a dolguk, ami a saját feladatkörük. Képtelenség olyasfajta „munkamegosztás”, hogy a sikerekből mindenütt s mindenki részel — amennyit csak lehet —, de a gondokkal nézzenek szembe, bajlódjanak „odafent” és a kevésbé szerencsés vállalatok. S zűkítsük a kört. A jól érvényesülő vállalat, szövetkezet közössége tekinthet-e ügy a gyengébbre, mint számára közömbösre? „Mi megtettük a magunkét, tegyék meg ők is” — hangzik ilyenkor az okoskodás. Valóban, ahol javításra szorul a vezetés, a szervezés, ahol a társadalom adta állóalapokkal, -^eszközökkel rosszul sáfárkodnak, ott már nemcsak jogos követelmény, hanem egyenesen felszólítás, parancs a nagyobb igyekezet, a rendtevés. Ez azonban korántsem menti fel a jókat! Sőt, azt kívánja tőlük, hogy példájukkal — gazdálkodási módszereikkel, szervezési tapasztalataikkal stb. — segítsenek, ösztönözzenel , ha az össztársadalmi érdek úgy kívánja, akkor vállalják azt is, ami az előírások betűi szerint ugyan már nem kötelező, de módjukban áll megtenni. Illúziókat kergetnénk? A legutóbbi hónapokban jó néhány közösség bizonyságát adta érettségének, társadalmi tudatosságának, áldozatkészségének. Fölismerték ezeken a helyeken, hogy a közös gondok elkerülhetetlenül kihatnak a közös sikerekre, azaz ha utóbbiakat gyarapítani kívánjuk, akkor a gondoktól sem függetlenítheti senki magát. Találóan jegyezte meg az egyik vállalati igazgató, hogy „nincs rezervátum”, azaz nincs olyan nyugalmas, mindenféle kellemetlen hatástól megóvott terület, ahová a vállalatok — s a szövetkezetek — visszahúzódhatnának, míg clül a vihar, azaz ameddig lezajlik a kemény próba, ami elé a hatékonyság mainál gyorsabb növelése állítja a termelőket. Annak, hogy a legutóbbi esztendőkben a költségvetés viselte a világpiaci áremelkedések terhét, nemcsak előnyei, hanem hátrányai is voltak. Egyebek közölt az, hogy a vállalatok túlságosan megszokták a védett állapotot, a nyereség már-már automatikus növekedését, s a szükségesnél kisebb figyelmet fordítottak a termelés, anyag- és energiaigényességére, az állóeszközök kihasználtságára, a minden piacon versenyképes áruk arányának bővítésére. Van igazság, abban az állításban, hogy a központi irányítás az indokoltnál többet adott és hagyott a jövedelmekből a gazdálkodó szerveknél — s ezért a jövedelmek ún. centralizált része folyamatosan apadt —, ugyanakkor a gondok növekvő súlyát nem éreztette eléggé. Napjainkra ez már kevéssé érvényes — a tanulságokat tükrözik a januártól alkalmazott szabályozók is —, s még inkább változik a helyzet a következő esztendőkben. M eggyőződésünk, hogy bizonyos magatartásformák csak akkor változtathatók meg, ha mindent a nevén nevezünk. A cselekvőkészséget, a társadalmi érdekek felismerését éppúgy, mint azt, amikor filléres teljesítmények forintokat követelnek. Azt tehát, amikor némely közöss^ck vezetői megpróbálják átírni az értékrendet, s a sikerek osztásához kamionnal mennek, a gondokból meg elvisznek ko- sárnyival. Siker és gond: közös! Sokat írtunk, beszéltünk róla. Most már a mindennapokban kell ennek érvényt szerezni, hogy elég váll — felelősségtudat és célratörő cselekvés — legyen a gondok viseléséhez. M. O.