Észak-Magyarország, 1975. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-10 / 187. szám

ÉSZAK-MAGYARGRSZAG 6 1975. aug. 10., vasárnap i íiolnap éíéíéb R. F. Dasmann könyvéről A PUHA FEDELŰ, kis alakú könyvecske igen sze­rényen húzódik meg a tu­dományos-fantasztikus úgynevezett sci-fi kiadvá­nyok és egyéb olvasmá­nyok között. Borítólapjá­nak ijesztő rajza koránt­sem sejteti, hogy ez a könyv tartalmában messze túlnövi a könyvet kíván­csian lapozgató érdeklődők első rálátásra támasztott igényét. Pedig a könyvtör­ténelem számos példával szolgál olyan esetekhez, amikor a méltatók egy- egy írásról saját terjedel­mét sokszorosan meghala­dó nagyságban jelentek meg. A külföldi sajtóköz­lemények után most — hogy Dasmann munkáját magyarul is kiadták — ha­zánkban szintúgy mind több újság ad mondaniva­lójáról több-kevesebb érté­kelést. Ha C. P. Snow ál­lítása igaz Jamés D. Wat­son A Kettős Spirál című beszámolójára, amely sze­rint „Ez a könyv egyetlen eddig megjelent könyvhöz sem hasonlít”, úgy Das­mann könyvére még talá­lóbban és még sokkalta inkább igaz ez az értéke­lés. Ahogyan reménytelen irodalmi vállalkozás volna Tolsztoj Háború és béke című alkotásának szépsé­gét egy néhány oldalas Co­mics ábraregényből feltár­ni, hasonló tudományos — és egyben társadalmi — felszínesség álcázását szol­gálná Dasmann munkájá­nak egy pár soros ismer­tetőbe összefogott tartalmi leírása. „A földi élet mintegy hárommilliárd éves törté­netének során az élő fajok sokasága váltotta egymást a vízben és a szárazföldön. Egyesek túlszaporodtak, mások eltűntek az élet színpadáról, de mind ki­törölhetetlen szerepet ha­gyott maga után. Ezeket a nyomokat őrzik a mészkő­hegyek épp úgy, mint a széntelepek és kőolajme­zők, a kövült csontok és egyéb maradványok. De soha egyetlen faj sem ve­szélyeztette magát az élet színterét, amíg az ember el nem özönlötte a földfel­színt” — vezeti be a Gon­dolat Könyvkiadó az UNES­CO megbízásából készített és ebben az évben magya­rul is megjelentetett 150 oldalas könyvet, az Óvjuk Meg Bolygónkat. A tanul­mány színpompás szerkesz­tésben, izgalmasan tárja elénk a napjaink emberére leselkedő egyik legnagyobb veszélyt, az önnönrhaga el­leni tevékenységének köz­bülső és ugyanakkor végső következményeit. A GONDOLATI ÉS A TÉNYANYAG folytonos összehasonlítása nyomán az olvasóban akaratlanul is az Európai Béke és Biztonsági Értekezlet határozati anya­gának a második fejezete, a környezetvédelmi gon­dok, s az aláíró 35 ország vállalt erőfeszítései villan­nak fel. Nem tud szaba­dulni a Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1973-as Visegrádi Környezetvédel­mi Konferenciáján bemu­tatott Siedentopf-féle mo- dell-év képzetétől, amely­ben ha januárban jelent meg Földünkön a vegetá­ció, márciusban az első madarak, májusban virul­tak ki a fák lombjai, szep­temberben haltak ki az ős­hüllők és már november a végéhez közeledett, amikor az.első emberszabású maj­mok kiegyenesítették dere­kukat. Viszont csak de­cember 30-án jelent meg a valódi ember. December 31-én 20 órakor halt ki a neandervölgyi ősünk, s csupán éjfél előtt 30 perc­cel kezdte az ember a föl­det művelni. Az ipari for­radalom éjfél előtt 36 má­sodperccel indul hódító út­jára. Az autó vagy a repü­lőgép csupán. 12 másod­perccel az év befejezése előtt zúg fel. Ebben az utolsó 30 másodpercben (!) az ember eléget minden fo­lyékony, szilárd és csepp­folyós üzemanyagot, mi­közben 4 másodpercenként az össztermelés, illetve 6 másodpercenként a Föld népessége is megkétszere­ződik. Szomorú tudni, hogy a végső 6 perc alatt már kipusztítottunk 200 állat­fajtát és ebből 70-et a XX. században, ami a modell­ben 13 másodpercnek felel meg. Dasmann könyve a kör­nyezet válságának bemu­tatásával kezdődik, figye­lemmel követve mind a népesség számadatainak, mind a technológiai szabá­lyozásoknak, illetve a te­rülethasznosításnak problé­máit. A bioszféra alakítá­sánál a levegő, a víz, az, élő világ elrendeződését, va­lamint az egymással fenn­tartott kölcsönkapcsolatai­nak bonyolult folyamatait és annak hatásait elemzi. Tulajdonképpen a harma­dik fejezetben lép az olva­só elé az ember a maga sajátos, tudatos környezet­átalakító munkájával. Az első tűz fellobbanásától az urbanizációig követi a tár­sadalomnak a természet­ben mind szélesebbre tágí­tott útjait, egészen a nagy felismerésig, hogy a ter­mészet elleni küzdelem be­fejeződött, hogy helyébe a természet ■ és a környezet védelme lépjen. Jól körül- határoltan világít rá a má­sodik világháború befejez­tével jelentkező két — ad­dig nem ismert — rettene­tes veszélyforrásra, a ra­dioaktivitás felfokozott ká­rosító szerepére, valamint a szintetikus szerves vegy­szerek tömeges alkalmazá­sának « rombolásaira. Az atombomba pernyéje is ha­lált hozó, de az iparban és mezőgazdaságban mind kedveltebben felhasznált radioaktív izotópok sem ve­szélytelenek. Az egyre na­gyobb tömegű anyagmeny- nyiség mindinkább növeli az ellenőrizhetetlenül „el­kallódó” részek illetéktele­nül kiszabaduló veszély­valószínűségét. Jóllehet a szerző nem mondja ki nyíl­tan — ez érthető is —, de koránt sincs meggyőződve arról, hogy vajon nem a hatalmas atomerőművek a felelősek a levegőben csak napjainkban észlelt 131-es atomsúlyú jódizotóp és a 85-ös atomsúlyú krypton- izotóp megjelenéséért. „Most az a veszély áll fenn —- mondja Dasmann —, hogy műszaki csodák lét­rehozására kifejlődött ké­pességünkkel a környezeti katasztrófák sorozatát sza­badítjuk fel. De nem elke­rülhetetlen, hogy így tör­ténjék”. HA HIÁNYOSSÁGRÓL beszélhetünk e könyvet il­letően, úgy az az utolsó fe­jezetben érződik. A szerző­nek a nemzetközi kapcso­latok kérdéseinek áttekin­tésénél elkerülte figyelmét nemcsak a Szovjetunió és a szocialista országok kör­nyezetvédelmi munkájának a termelőeszközök köztu­lajdonára épülő tervgazda­sági fölénye, hanem a nyu­gati országok diszkriminá­ciós mesterkedései is, amellyel a környezetvédel­mi munka eszközeit politi­kai zsaroláshoz kívánták igénybe venni. Pedig a tár­sadalom egyetemes jövőjé­re utaló befejező idézeté­ben megemlíti, hogy az idő a környezetvédelmi harc­ban korántsem áll az em­beriség oldalán, holott: MÁR MA KELL ÓVNI HOLNAPUNKAT! Dr. Réthly Gyula Gá! Sándor: Eljön az Ki az akit elveszítesz héttornyú várban lakó sárkány ki az akit elragadsz e tájról szürke hajnalon, lobogó estén nyár kezdetén tüzek lobbaiíása legelején’? Valaki a távolság kék tornyai közül elindul ellened két puszta kézzel két szétnyíló tenyérrel felemelt tiszta tekintettel a múltak mély kútjait hordozva csontjaiban mezítláb csupasz mellkasán a napot melengetve eljön az aki eléd áll hétfejű idő hétféle tornyod titkát kitárni eljön az aki feltöri a pecséteket a zárt ajtókat az élet és a halál forrásai előtt ó a tűz a tűz a születő idő első' lobbanása a héttornyú láng a rét zöld síkja felett felemelt hajnal hét búzavirág-tenyere csobbanás , a tó közepén és a víz gyűrűi ahogy elindulnak a part felé a virradatban eljön az aki a harmadik nap hajnalán megáll majd győztesen csupasz mellkasán a napot melengetve Mczey István munkája Az olvasztár Nyersvassal telt üst le­beg a 7-es kemence ajtaja előtt. Fent a csarnok ma­gasba nyúló fémvázain égő-vörösen tükröződik a fény. Az olvasztár a ke­menceajtó előtt állva kéz­mozdulatokkal irányítja a darust, aki fülkéjéből ve­zényli 45 tonnás szállítmá­nyát. Szinte centiről centire kell igazgatni az anyaggal telt üstöt, az ajtóig. Egy rossz mozdulat és... El­képzelni is rossz: az izzó vas nem tréfál. Egy gombnyomás a mű­szerfalon és lassan kitátja torkát a kemence. Mozdul a daru, bilién az üst, öm­lik a fehéren izzó vas. Az olvasztár arrébb áll; szik­raeső borítja el előbbi he­lyét. Megtörli homlokát. Lassan, alig észrevehetően emelkedik az üst. A csa­tornán keresztül sustorog- va tűnik el a folyékony vas. Ki tudja, hogy az ol­vasztár, aki a szikvízzel töltött ballon felé hajol hányszor irányította már ennek a kemencéne|j a fel­töltését? Talán ő maga sem. Egy idő után nem számolja azt senki. Itt a termelés a lényeg: a heti, a havi norma teljesítése. Az olvasztár, Szabó And­rás mondja ezt. Ingén te­nyérnyi száraz hely sincs. Amikor az „újságtól jött embert” bemutatják neki — biccent. Aztán int a mű­szerház felé. Várni kell, nem ér rá; .mert a vas nem várhat. Bentről kifelé tekintve már nem olyan ijesztő a szikraeső. Az olvasztár, aki a Lenin Kohászati Művek martinsorán a beömlő va­sat irányítja, minden fi­gyelmét a mozdulatokra összpontosítja. Az üst el­vonul. Később a műszer­ház egyik ütött-kopott szé­kén ülve a szakmában el­töltött évekről beszél. Mun­kába állásának éve nagyon messzinek tűnik. 1938-ban szinte gyerekként lépett be a most 52 éves ember a gyár kapuján.. S együtt nőtt a gyárral. Szakmát tanult, családot alapított, házat épített; ez a természetes. Amíg az-üst újabb ter­hével visszatér, egy* kis pi­henésre is jut idő. Azt mondja, restelkedik néha, mert megöregedett. Nem bírja már úgy, mint régen; csaknem negyven éve nézi az izzó vasat, isz- sza naponta a négy-öt li­ter vizel, hát nem is cso­da, hogy romlik a szem, gyengül a szív, erötlenedil a kar. Beosztottjai — mind a négyen harminc éven aluliak — körülülnek ben­nünket. Hallgatnak, csak az öreg beszél. Róluk, fia­talokról. Szinte apáskodva kezeli valamennyit. Két éve vannak már így, egy mű­szakban; ismerik egymás örörhét, gondját. És isme­rik egymás munkáját is. Talán ezért is dolgoznak együtt szívesen. Az olvasztár feláll. Fél­recsúszott ingét betűri nad­rágjába. Két gombot le­nyom a műszerasztalon és a kemence ajtaja lecsukó­dik. Azt mondja, itt a ke­mencénél eltöltött évek alatt mindenki annyit ta­nul, amennyit a szakma megkövetel. Aki lemarad, az előbb-utóbb a szakmá­ból is elmarad. A vas nem tűr képzetlen embereket. Arra a kérdésre, hogy sze­reti-e a munkáját, elcsodál­kozik. Aztán elmagyarázza, hogy ezt a munkát nem le­het csak úgy, rutinból csi­nálni. Persze a fizetés sem lényegtelen, sőt ennyi idő után már mérvadóvá vá­lik... A fia megnősült, a lánya férjhez ment. Három unokájára többet költ, mint annak idején saját gyerekei­re. A komoly, verejtékes arc, a műszerház félhomályá­ban az unokák említése közben felderül. Itt a hő­ség és az állandó zaj köze­pette erre is jut idő: gon­dolni rájuk. ★ Amikor a csarnok túlsó oldalán ismét feltűnik a nyersvassal telt üst, Szabó András is elindul. A mun­ka, az izzó vas nem vár­hat. Ezt ennyi év után őis tudja. Azt mondja, hogy a vas nem tréfál. Megkínoz­za azt, aki ve|e bánik, be­lőle él. Átmegy a csarnok kemence felőli oldalára és megszokott mozdulatokkal vezényli a közeledő üstöt. Búcsúzóul a _ felnyitódó kemenceajtóra mutat. Pusztafalvi Tivadar Toronyiránt Tornakápolrtss Színben, a közös taná­cson nem biztatnak. Mond­ják, nem nagyon érdemes fölmenni a hegyek közé ... A fiátalok elköltöznek, gyermek nem születik, öre­gek lakják a néhány lel­kes falut. Kátyús úton haladunk. A hegyoldalon fekete ruhás, kendős asszonyok hajla­doznak a sápadtra mosott kötőkben, inas, barna kar győzködik a kaszával. Egy kanyar mögött tornyot lát­ni. Később felbukkan alat­ta egy cseréptető — az el­ső ház. Libák gágognak a kocsi- úton. Szél hoz halk ha­rangszót. Idős asszony mo- tyót köt az egyik udvaron. Hol lehetnek az unokák? — Onoka? Nem jönne az ide már semmi pénzért sem... Mit akarna egy ilyen 74 éves öregasszony mellett, ugyan miket- ki nem talál? A gyerekeket is nagyon ritkán látom, szer- teszéjjel élnek a világban. Heten voltak, de jutott is belőlük midenhová, kettő van Kanadában, van egy Amerikában is, meg ki tudja még merrefelé. A legnagyobbik, az jön ki néha háromhónaponként szombat, meg vasárnap. — Dolgozzuk a férjem­mel ezt a kötérjnyi kis gazdaságot, van két tehe­nünk, adnak naponként 8—10 liter tejet. Ma is négy órakor keltem, söté­tedésben meg majdcsak valahogy lefekszünk. Most indulnék kapálni, oda ké­szítettem ezt a kis útrava- lót. Hát így, munkában telnek a napok, mert így szoktuk meg. Csak azt tud­nám, miért hajtjuk még mindig magunkat? Földet többet nem veszünk, nincs kire hagyni. A ház sem kell itt senkinek, ha elföl­delnek bennünket, majd széthordja a világnak a szél. Mi itt születtünk, itt érezzük jól magunkat, itt is megyünk majd a földbe. De a fiatalnak már nem. ez kell. Rádiónk van, azon hallgatjuk a híreket. Pozs- gai Béniná a nevem. Nehéz léptű, izzadó pos­tás kopogtatja, a léckerí­tést. Lavél nem jött, a he­tilapot hozta csak, a Sza­bad Földet. Mondja, lassan csak ebből, az újságkihor­dásból áll már a munkája. A 72 léleknek összejön né­ha nyolc, tíz levél, de az már ünnep. No és a nyug­díjak, de arról nem szabad egy szót sem. Szolgálati titok. * Csak egy van belőle, cégtáblája nincs a torna­kápolnai boltnak. A helyi­ség kicsiny, kőpadlós, va­lamikor talán cselédlakás lehetett. Messziről látni, szikkadtak a kenyerek, egy halomban a polcokon mo­sószer, konzerv. Vegyes pá­linka, palackozott régi vö­rösbor. Ezt itt senki sem viszi. Pénztárgép nincs, minek is ide... A boltve­zető, a pénztáros, az eladó egyetlen személyben. Cso­dálkozom, mert fiatal. Farkas Valéria a neve. — Négy órán át tartok nyitva naponta: reggel hét­től kilencig, este öltői hétig. Igazán csak a legszüksége­sebb élelmiszereket rende­lem meg, a sót, a kenyeret, a cukrot; ezek fogynak csak. Havonta elmegy 130 darab kétkilós vekni, de ez már a nagyobbik szám, mert egyre csökken, no és a konzervek. Hetven da­rab húskonzerv, kétszáz májkrém és más jóformán semmi. Az üveges lecsót, töltött káposztát senki sem veszi. Itt mindenki magá­nak főz. A boltoslány nem szán­dékozik sokáig itt marad­ni. Még tanul, addig csak, csak valahogy, de aztán rögvest le a BVK-ba. öre­gek közt a fiatal is hama­rabb öregszik. A falu végén, egy por­tán elbontott ház nyoma. Megvan még az alap, látni a padozatot is, de a falak már eltűntek. Értékes a tégla, hát elvitték az ifjú házasok. S vitték az öre­gebb házból az ajtót, az ablakot. Helyükön még friss a vakolás, öregasz- szony húz vizet a nyikorgó kútból, szóba áll az ide­gennel, de süt belőle a bi­zalmatlanság: i — Mit mondhatnék én már ezzel a vén fejemmel? Sokat betegeskedünk, bi­zony. A férjem is járja az orvost, meg én is. A lá­nyom itt lakik egy Kánó nevezetű községben, néha meglátogat. Tehénke, igás- állat volt. most nincs. Szár­nyas jószág egy kevésnyi, hogy legyen vasárnapra hús a levesbe. * A falu szép, jó lenne egyszer itt üdülni. Elvész a tenger hegy köpött, szin­te hangos a csend. Talán egyszer majd újra fölfe­dezzük Tornakápolnát is. De van, aki itt él. fiatal, és már most látja a hegy­oldalak leendő nyaralóhá­zait . .. — Nem akarok én innen sehová elmennj — mondia Maraffai Mária. — Nekem igazán jó itt. Tizenheten vagyunk fiatalok, és na­gyon összetartunk. Igen szeretjük egymást, minden este ott vagyunk a , KISZ klubjában. Jártam én már sokszor Miskolcon is. de ott olyan másak az embe­rek . .. Vagyunk itt inép fiatalok is. És összetar­tunk ... Udvardy József

Next

/
Thumbnails
Contents