Észak-Magyarország, 1975. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-01 / 127. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1975. június 1., vasárnap Rózsika m^wéT Nézem a kezét. A nyolcvankét éves idős özvegyasz- szony kezét, amint szeretettel fogja a kitüntetést. Azt a kitüntetést, amelyet csak kétévenként adnak ki a világon. Kétévenkét kettőt, azoknak, akik a vöróske- resztes munkában hosszú éveken keresztül tevékenykedtek, s nagyon jól tevékenykedtek. Kezében a kis dobozka, s abban az aranyosan csillogó medália. Kicsípett végű, piros—sárga— fehér szalagon babérkoszorúban vöröskereszt. Alatta zöld háttér, előtte a segítségnyújtás, a segítségadás jelképe, a fityulás ápolónő. Körben a felirat: „Memóriám Florence Nigheingale 1820—1910.” Özvegy Almássy .Bertalanná kezét nézem, amint megrezzen benne a nem várt, nagy elismerés. Hány ember köszönheti neki az életét, hány ember fájdalmát igyekezett életében enyhíteni, hány embernek szei'zett megkönnyebbülést ez a kéz? Hány ember gyógyításánál segédkezett az első világháború óta? Hányán nézték aggódó szemmel, mit művel az akkor tizenhét éves önkéntes ápolónő. A- tizenhét éves fiatal lány, aki a vele végzett hat társa közül egyedül jelentkezett a frontra. Eszembe jut a János-kór- ház Rózsika nővére, amint nagyrabecsült professzorával elhatározza, hogy megmenti a beteget. A beteget, aki csonttá-bőrré soványod- va fekszik a vízágyban, súlyos séi'üléssel. A beteget akarják megmenteni, akiről már mindenki lemondott. És nemcsak akarják, tudják: sikerülni fog, sikerülnie kell. Ezerkilencszázhuszonkettőig sok, nagyon sok álmatlansággal telt éjszaka, munkával eltöltött nap árán nem ő az egyetlen, akit sikerül visszaadni az életnek. Nem ő az egyetlen; nagyon sokan vannak. Sokan vannak, akik tőle vártak néhány bátorító szót, vigasztalást. Rózsika nővér ennek élt. Életét tette fel a gyógyítás szolgálatára és ennek szellemében cselekedett. Ennek szellemében cselekedett akkor is, amikor 1922-ben rokoni látogatásra Kassára érkezett, s egy újságban elolvasta a hirdetést: egy megözvegye lett ember három gyermeke mellé ápolót keres. Nem gondolkozott, egy percig sem morfondírozott a dolgon. Határozott és odautazott. Ott is maradt, pedig még a súlyos beteg nagymama ! gondozását is vállalnia kel- I lett. Vállalta, s végezte mun- 1 káját. Gondozta, nevelte a gyerekeket, az öreg nénit, mosott, főzött, takarított az özvegyen maradt emberre. A szeretetteljes gondoskodás szerelmet szült. Szerelmet, amelynek hosszú, boldog házasság lett a vége. 1925-ben Szuhafőre került a család, 1931-ben Nyáródra, 1949-ben Edelénybe. Huszonnégy év alatt három állomás az önkéntes ápolónő életében. Három állomás, közben újabb segítségnyújtások a rászorulóknak. S mellette a család, a három gyermek és a férj gondja. Ott volt mindig, ahol szükség volt rá, s ott van ma is. Ma: nyolcvankétévesen. Ismeri mindenki Ede- lényben, még a legkisebb gyerek is. Ott van a vörös- keresztes mozgalomban, s segíti a munkát. Tanácsaival, több emberéletre elegendő élettapasztalatával, az emberemésztő évek alatt szerzett tudással. özvegy Almássy Bertalanná Edelényben, a kis fehérre meszelt falú házban reszkető kézzel mutatja a nagy elismerést. S közben mesél, magyaráz, ; fakult fényképeket mutat. Fényképeket, egy hosszú, dolgos élet tanúit. Vásárhelyi István Diósgyőr (II.) Barczi Pál rajza Egy levél a zászlóról Május elsejei ünnepi lapszámunkban Szén és vér című írásunkban a 30 évvel ezelőtti, a felszabadulás utáni első szabad május elsejére emlékeztünk. Megírtuk — többek között —, hogy a pereccs-bánya- tclepi kommunisták új, a párt- szervezetben tevékenykedő asz- szonyok keze munkájával készült zászló alatt vonultak fel a népkerti nagygyűlésre. A napokban levelet kaptunk Sztaskó Pálné miskolci lakostól, a zászló egyik készítőjétől, aki megírta, hogyan született meg és realizálódott akkor, 30 éve az a gondolat, hogy a pe- recesi kommunistáknak zászlajuk legyen. „Egy taggyűlésen — írja levelében Sztaskó Pálné — én vetettem fel, hogy az első május elsején a saját zászlónkkal vonuljunk fel. Mi, a női párttagok felajánlottuk, hogy kihímezzük a zászlót. Nők akkor még alig voltunk öten- hatan a pártszervezetben. Az alapszervezet felajánlásunkat elfogadta. Mi pedig betartottuk a szavunkat. Egy pár öltést szinte mindegyik elvtársnő varrt a zászlóba, de a munka legnagyobb része kettőnkre várt, Paszuha Jánósnéra. és rám. Szeretném kiemelni, hogy ez az elvtársnő négy kisgyermeke mellett, betegen dolgozott, szinte éjjel-nappal, hogy időre elkészüljön a zászló. Sokszor a családjaink szájától vettük el azt, amiért e zászlóhoz a színes pamutot vásároltuk. De mégis szívesen csináltuk. Belcvarr- tuk bánatunkat és reménységünket. Amikor elkészült, és időben készült el, már akkor láttuk, hogy ez a zászló nem remekmű. De nekünk és kommunista társainknak nagyon tetszett. Ez alatt vonultunk fel a május elsejei nagygyűlésre. Természetes hát, hogy az a zászló igen közel áll a szívemhez. Ezt a levelet nem azért írtam meg, mintha elismerést várnék válaszul. De úgy érzem, annyit mégis illik tudni fiainknak, leányainknak, hogy kik készítették ezt a zászlót annak idején, 30 évvel ezelőtt, azon a nagyon szép, és nagyon nehéz tavaszon .. Mi mást fűzhetnénk ehhez, mint azt: köszönjük a levelet, köszönjük a 30 évvel ezelőtti munkát a zászlóért, és köszönjük a 30 év alatt végzett munkát. Köszönjük, hogy ezt a zászlót nemcsak megvarrták, kihímezték, hanem magasra is emelték... O. J. Zempléni tarkabarka Fogynak költöző madaraink, a modern kémények miatt mind kevesebb a só- lvafészek is nálunk — panaszolják az ornitológusok. Annál szembetűnőbb, ha egy borzas, szekérkeréknyi gólyafészek — városban látható. Sárospatakon a történelmi és kultúrtörténeti emlékek mellett lassan-las-;an a város központjában fészkelő gólyapár is idegenforgalmi látványosságnak számit. Igaz, nem régen még község volt Patak, akkori státusában telepedtek meg gólyáék a Kossuth utcai ház tetején, s mit sem törődve a visszanyert városi ranggal, azóta is minden tavasz- szal visszatérnek az „ősi” fészekbe. Az utcában élő gyermekek és a turisták, különösen a külföldiek örömére. És ha még gyermek is van a kirándulók társaságában, bármily sietős is az útjuk, okvetlenül szentelniük kell néhány percet a gólyapárra. Előkerülnek a masinák és filmezik, fényképezik őket, s ha történetesen valamelyikük éppen ül a fészekben, mintha csak hallaná, hogy barátságos arcot kérnek tőlük, a filmezés idejére ő is feláll, hosszú nyakát a párjáéhoz dugja, s rebbenés nélkül, bátran néznek farkasszemet a felvevőmasinával. Mert a lelkes patakiak mellett ők sem akarnak lemaradni az idegenforgalom szolgálatában ... * Dohog, morog barátom a postahivatal csarnokában. Az üveglap alatti dísztáviratokban válogat, mígnem megállapodik az LX 11-es mintánál, amelyről fodros bíborrózsa mosolyog rá, hogy szinte az illatát is érzi. Azután egy másik lapon gyönyörű szegfűket rendel a postáskisasszonynál — persze csak festett állapotban. Türelmetlenül mondja,' hogy ma van a feleségének a születésnapja, nemsokára itt az este, de sem a fia Miskolcról, sem a lánya Pestről nem emlékezett meg a családi évfordulóról. El vannak már azok foglalva a maguk családjával. A mama viszont ideges, így hát egy kis csalással kénytelen pótolni a gyerekek mulasztását: a két feledékeny gyerek nevében ő küld születésnapi jókívánságokat a mamának. — Azon meg már előre nevetek, hogy nemsokára nekem lesz névnapom — teszi hozzá ■, kedélyesen —, s akkor saját magamat köszöntőm majd dísztáviratban — a gyermekeim nevében ... * Kirándulásra Indultunk kisvonaton a Hegyközbe. Sátoraljaújhelyen régi ismerős száll fel hozzánk a fapados kocsiba. Üdvözöljük egymást, mint évtizedek óta oly sokszor, valahány szór szolgálatban volt és kezelte a jegyünket. De most civilben van. se táska, se jegylyukasztó. Nem is olyan beszédes, mint máskor. Szemben ül velünk és hallgat. Széphalmon túl kanyarog már velünk a vicinális, gondolom, mar megtörhetem a csendet. Meg is kérdezem: hogyhogy civilben? Mélyről jövő sóhaj, aztán elmondja, hogy e tavasztól nyugdíjban van, de sehogy sem találja a helyét. Mint kalauz megszokta a mozgalmasságot, változatosságot, •nem tud most sem otthon ülni. Időnként felszáll a kisvonatra, utazik egyet a végállomásra, Füzérkomlósig, meg vissza. Ha jó idő van, csak egy későbbi vonattal érkezik haza s már el is telt a nap. Máskor pedig az ellenkező irányban vonatozik a Ti- sza-partig, olykor egészen Zemplénagárdig. — Hiába, nem lehet emberek nélkül élni... Hegyi József A reggeli kávétól a hajnali teáig Egy férj monológja — Mind a kelten : zunk. Mármint én és a feleségem. Bocsánat: a feleségem és én. Munkások vagyunk. Nagyüzemi munkálok, gyáriak. De nem egy cégnél dolgozunk, még nem is egy iparágban. Váltóműszakba járunk, és a tetejében nem is egyformán. Vagyis, ha én délelőttös vagyok, akkor ő dólutános, ha én délutános, akkor ő éjszakás, ha én éjszakás, a feleségem délelőttös. Sőt, még a szabadnapok, a szabad szombatok és sokszor a vasárnapok, ünnepnapok sem stimmelnek, mivel folyamatosan termelő helyeken dolgozunk. Két gyerekünk van, egy fiú és egy lány. Iskolások. Esküszöm, szinte eszik a ruhát, nem beszélve arról, hogy gyorsan ki is növik, így- hát kell a pénz, ezért dolgozunk mind a ketten. — Hát, kéremszépen, így állunk. Vagyis úgy, hogy kevés időt töltünk együtt, otthon, hiánytalanul az egész család. Megszotkuk már valamennyien, hogy ez az élet rendje. Én -sem vettem észre, hogy milyen is tulajdonképpen ez a helyzet, egészen addig, amíg a gyerekek a tavaszi szünidőben el nem utaztak a nagymamához. Ez éppen arra a hétre esett, amikor én délutános voltam, az asszony pedig éjszakás. Hét elején, hétfőn reggel a feleségem ült vonatra a gyerekekkel, merthogy nekem már délben Indulnom kellett az üzembe, és én nem érhettem Volna vissza időben. Ahogy korán reggel elindultak, én még visszabújtam az ágyba egy kicsit lustálkodni. Ott feküdtem a nagy csendben, amikor észrevettem az esernyőt asz asztalon. Az asszony itthon felejtette. Pedig szükség lehetett rá. Kiléptem az ágyból és az ablakhoz mentem. Csepergett az eső. Először arra gondoltam, hogy felkapom a ruhát, és utánuk villamosozom, de aztán, ahogy ránéztem az órára, mindjárt láttam, hogy késő, nem érnék a pályaudvarra a vonat indulásáig. Ezután már nem tudtam kitérni az óra ketyegő járásából, útjá- ból. Pontosan tudtam, ha az órára néztem, hogy most hol vannak, hol lehetnek. így például: most szállhatnak le a villamosról, most mennek át a homályos és huzatos aluljárón, már kint vannak a peronon és várják a vonatat, amelynek éppen most kellene indulnia, de még meg sem érkezett, mert késik. Aztán tudtam, hogy a kocsiban nem kapnak helyet, mert zsúfolásig tömve van, és mert ügyetlenek, illetve nem eléggé szemfülesek és szemtelenek. Kint állnak a folyosón, a nehéz bőröndöt meg a szatyrokat lábukkal támasztják, és ugyanannak az esőnek más csepp- jeit nézik a kocsi koszos ablakán, amit én is láttam az imént. Néztem az órát, és tudtam, hogy mit láthatnak akkor, ha a kocsi jobb, vagy bal oldali ablakához kerülnek. Fene tudja, égyre idegesebb lettem... — Nekiálltam, hogy főzzek egy kávét, és ekkor észrevettem a konyhában a kistányérokat meg a teáscsészéket, amit maguk után hagytak. Hozzáfogtam elmosogatni. Én, kéremszépen, én mosogattam. Aztán felporszívóztam a lakást, letöröl- gettem a bútorokat, kimostam a kádat, meglocsoltam a virágokat, és csak ezután főztem meg a kávét. Nem sikerült valami jól, meg több cukrot is tettem bele a kelleténél. A tetejébe, amikor kivittem a konyhába, a kistányért a mosogatóba ejtettem, eltörtem. Dühösen visz- szamentem a szobába, szívtam a cigarettát és hallgattam az óra ketyegését. Gyorsan bekapcsoltam a rádiót. Zene szólt belőle. (Szinte sürgettem volna az idő múlását ... — Alig vártam, hogy dél legyen. Tudtam, hogy a hűtőbe ott van elkészítve minden, csak meg kell melegíteni. Már az asztalnál ültem, amikor a rádióból megszólalt a harangszó. Ez amolyan konzervharang — ötlött eszembe. Ugyanolyan, mint a gyerekek magnós dobozából a rikácsoló zene. Arra lettem figyelmes, hogy számolom a harang kondu- lásait. Becsülettel megolvastam. Pontosan nem tudom hányszor szólal meg a harang délben, ahogy a rádió előadja, mert későn kezdtem számolni. De tudtam, hogy másnap már számra fogom tudni pontosan, menynyit kondul. Hirtelen az jutott eszembe, hogy vajon van-e rajtam kívül még egy ember, aki erre figyel... — A hűtőszekrényből az aktatáskába vágtam az előre nylonba csomagolt kaját. Amíg magamra rántottam kívülről az ajtót, háromszor is végigvizslattam a konyhát, hogy rendesen elzártam-e a gázt — a szobákat, hogy eloltottam-e a lámpákat, kikapcsoltam-e a rádiót —, a fürdőszobát, hogy nem hagytam-e nyitva valamelyik csapot. Szinte menekültem a lakásból a gyárba, a munkába. — Egy darabig még eszemben jártak a feleségem, meg a gyerekek. Tudtam, hogy délután a feleségem már ismét vonaton ül, utazik haza, és a bokája is megdagadt. Ha hazaér, csodálkozni fog, hogy milyen nagy a rend, és hogy egy törött kistányér fogadja. Tudtam, hogy nem mer ledőlni, nehogy az utazás fáradalma1 és idegeskedése álomba nyomja, és elkéssen az éjszakai műszakból ... — Amikor éjfél előtt hazaértem, ismét egyedül voltam. Egy levél várt. Ez volt rajta: „A hűtőben van a vacsorád. Melegítsd meg. És sör is van ott. Egészségedre.” Az asszony írta, este kilenc órakor, egy órával az ő műszakjának kezdete, és egy órával az én műszakom vége előtt. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen gyámoltalan vagyok, amilyen lettem és voltam ezen az éjszakán. Természetesen megmelegítettem a vacsorát, a kedvencemet, pörköltöt no- kedlival, de nem ettem meg. És természetesen megittam a sört, az utolsó cseppig. A széles családi ágyban nem találtam a helyem. Pedig több hely volt most, mint eddig. Az asszonyra, a feleségemre gondoltam. Tudtam, hogy most az utazástól fáradtan, álmosan rója a köröket a gépek körül, pillanatok alatt köti meg az elszakadt szálakat. Kéremszépen, én nem szégyellem, megmondom őszintén, szinte be- lesajdult a szívem, ahogy sajnáltam az asszonyt. Sajnáltam őt, hogy a világ csillagos napszakában is dolgoznia kell, én pedig fekszem a puha ágyban. Aztán az jutott eszembe, hogy vajon ő ugyanígy gondol-e rám, amikor én éjszakás vagyok ... — •Ní*Illlsr/í‘Hi aludtam el, itua/ui és olyan ide_ gesítő, valamiféle modern filmszerű hülyeségeket álmodtam. Hajnalban ébredtem, és még éreztem húsomban, csontjaimban a tegnapi délutáni munka fáradalmait. Hajnalban ébredtem és örültem, hogy hajnal van, és örültem annak, hogy ébren vagyok. Teát főztem . . . A feleségemnek, aki nemsokára hazajön a gyárból. Aztán leültem levelet írni a eye- rekeknek. Megírtam, hogy érezzék jól magukat a nagyinál, de eszükbe ne fusson egy perccel is tovább maradni, mint ahogy megállapodtunk. Sőt, ha lehet, töj- jenek haza hamarább, mert én délutános vagyok, hz anyjuk pedig éjszakás. Később ezt a mondatot kihúztam. Mármint azt. hogy iöi- jenek haza hamarább, mert én délutános vagyok, az anyjuk pedig éjszakás Kihúztam, mert a gyerekek ezt úgysem érthetik. És azt hiszem, azok a felnőttek sem értik ezt pontosan, akik nem így élnek, mint mi. vagyis nem váltóműszak na járnak . .. oravec János
