Észak-Magyarország, 1975. május (31. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-11 / 109. szám

1975. május 11., vasárnap

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7

Furcsa, igen gyakran elkeserítő helyzeteket teremt az élet, azazhogy egyes emberek, akik visszaélnek hivatali beosztásukkal mún- katáisaik, beosztottaik rovására. Más esetekben a történetek szereplői önmagukról s másokról szólnak mindenki okulására.

Egv reklamáció következményei

— Nem a magam, hanem apósom ügyében jöttem .. .

A fiatalember — miután az ügyben illetékes minden fórumot végigjárt — tanácstalanul, visszafojtott indulattal mondta el panaszát, amiből helytelen dolog lenne általánosítani, de e konkrét esetről feltétlenül kell és érdemes szólni. Tanulságai ugyanis általánosak lehetnek mindenütt, ahol hajlamosak ’ hasonló módon ridegen, hidegen bánni az emberekkel.

— Most 66 éves az apósom — kezdte a fiatalember. Az egyik nagyvállalat miskolci kirendeltségén dolgozott mint kazánfűtő.

Tíz éven át nem volt baj az öreggel — derült ki a beszélgetéskor. — A múlt év végén kezdődött a bonyodalom. Mégpedig azzal, hogy az elvégzett munkáért nem fizették ki számára a törvényesen járó munkabért. Emiatt reklamált, amire az adminisztrátorok így feleltek:

— Ez a főnökre tartozik! ...

Az öreg bekopogott a főnökhöz, a kirendeltség vezetőjéhez, aki — mint később az idős bácsi elmondta — így fogadta:

— Magának soha, semmi sem elég! Vegye tudomásul, nyugdíjba küldöm... (!).

A reklamációnak — sajnos — nem volt semmi foganatja. Igazát keresve a panaszos a munkaügyi döntőbizottsághoz fordult. A döntés lényege: kötelezték a kirendeltség vezetőjét a munkabér kifizetésére.

Az öreg ezzel elintézett- nek tekintette az ügyet. Bejárt dolgozni ugyanúgy, mint addig. A főnöke azonban nem tudta, vagy nem akarta megérteni, hogy törvényellenesen tartotta visz- sz.a a törvényesen járó pénzt. Be is váltotta korábban tett fenyegetését: kiküldte a nyugdíjazásról szóló papírt.

A jog szerint és formailag nem követett el hibát, hiszen az öreg életkorát tekintve, a nyugdíjazáshoz szükséges munkaviszonyt is figyelembe véve. már a múlt év áprilisában nyugdíjba mehetett volna. Ha akkor „köszönnek el”, tőle, nem veszi úgy zokon már- csak azért sem, mert akkor bement a főnökéhez és megkérdezte: tudják-e tovább foglalkoztatni ? ...

— Természetesen! —

mondta akkor neki a kirendeltségvezető. — Dolgozzék csak nyugodtan, szükség van magára ...

Szükség is volt rá mindaddig, amíg nem reklamált.

A nyugdíjazás miatt újra a vállalati munkaügyi döntőbizottsághoz fordult az öreg. Egyetlen kérése volt csupán: ha többet nem. még egy évig engedjék dolgozni, hogy a nyugdíj megállapításánál kedvezőbb helyzetbe kerüljön.

A döntőbizottság nagyon helyesen és körültekintően, emberséges módon vizsgálta ki az ügyet és meghozta a határozatot, amit az erről szóló okmányból szó szerint idézünk: „

__a kir

endeltségvezető jogosan járt el, de... kizárólag a már említett jogos panasz vezérelte a felmondás kiadására”. Éppen ezért a döntőbizottság (ez a döntés lényege) „ ... a felmondást megtorló intézkedésnek tekinti. melyet méltánytalannak tart, mivel a panaszost magasabb nyugdíjjogosultságtól fosztja meg”.

E határozott, egyértelmű állásfoglalás alapján a munkaviszonyt vissza kellett állítani, ami néhány hétig tartott csupán, mert a kirendeltségvezető nem bírta elviselni, hogy eljárását nem érvényesítheti. Talált is okot és indokot az újabb felmondásra, mégpedig azt, hogy a tortúrát járó kazánfűtő már annyira öreg, hogy nem képes munkaköre ellátására.

A furcsa az egészben az, hogy két-húrom hónappal ennek előtte nem tekintette túl korosnak egyrészt, másrészt az öreg ma is munkabíró, dolgozni akaró ember, aki tétlenségre van ítélve, mert volt főnöke embertelenül, méltánytalan módon járt el vele szemben. Pedig úgy tudjuk, ő maga is a nyugdíjkorhatárhoz közeledik. S ha majd vele is hasonló tortúrát járatnának végig, s ugyanilyen módon bánnának vele felettesei, ehhez vajon mit szólna?!...

v bodor a villamoson

— Beleestem egy „gödörbe” a villamoson — mesélte a minap D. A., aki tősgyökeres miskolci és sűrűn utazó ember.

?

— ? Ne higyje, hogy képtelenség, amit mondok.

Kiderült: a villamosok mindkét oldalán van ajtó, egyikén-másilcán tíz is. De mindig csak az egyik oldalt nyitják, azt, ámelyik le- és felszállásnál használatos. A másik oldal teljesen lezárt. Helyesen és okkal. Lépcső viszont ezeknél az ajtóknál is van.

— Le kellene fedni e használaton kívüli ajtók előtti lejárókat. Ezzel nemcsak a hasznos utastér növekedne, de megelőzhető lenne bármiféle baleset is, ami különösen zsúfoltság idején fordul, vagy fordulhat elő — adott magyarázatot D. A. és tette meg egyben javaslatát is. Amit íme továbbadunk ...

T. F.

^ \

Értékítélet és szimbólum

Akik a negyvenes évek elején, vagy a felszabadulás óta születtek, nem is igen tudják — vagy csak szüleik és idősebb ismerőseik históriáiból sejtik —, hogy alig félemberöltővel ezelőtt milyen furcsa, fonák világ volt itt, a Duna-Tisza mentén. Az egykori „úri” Magyarországon. Talán az idősebbek is ritkán gondolnak már rá, hiszen az ember örül, ha kellemetlen emlékei a feledés homályába merülnek.

Pedig olykor nem árt az emlékezés. A múlt és a jelen ilyen vagy olyan vonatkozásainak egybevetése. Már csak azért sem. hogy jobban, tudatosabban becsüljük az elmúlt három évtized nagy változásait, történelmi vívmányainkat — mai valóságunkat.

Nekem a minap, a miskolci dolgozók május elsejei nagy demonstrációja juttatta eszembe az egykori fonák világ furcsa társadalmi hierarchiáját és nevetséges „értékrendjét”. Miközben eltűnődtem a felvonuló gyárait, üzemek munkasikereit hirdető transzparenseken, feltettem a kérdést önmagámnak: vajon az ifjabb korosztályok tudják-e, hogy a fel- szabadulás előtt az embereket nem a lényegükkel, nem a munkájukkal, nem valóságos emberi értékeikkel mérték? Tudják-e. hogy voltak, akiknek elég volt csak megszületniük ahhoz, hogy „egész életükre” a tekintetesek, nagyságosok, a méltóságosok. a kegyelmesek és a főméltóságú urak hierarchiájában nyugdíjas hivatalhoz, grófi, lkáról címhez jussanak, hogy

száz vagy ezer holdak birtokosai, gyárosok, bankárok utódai és örökösei legyenek. Vagyis pontosabban „csak születniük volt nehéz” ahhoz, hogy a feudál-kapita- lista Magyarország szűk. de uralkodó osztályaként hárommillió koldusparaszt, sok százezer proletár-munkás, sok millió nincstelen kisember munkájából élősködje- nek.

Te jó isten! — mekkorát változott nálunk a világ! — tűnődtem el rajta május 1- én, ott, Miskolcon, a Hősök terén, miközben a díszemelvény előtt a munkásnemzetköziség és a munka diadalát hirdetve a tavasz, az új élet minden örömét és a mi társadalmunk új értékrendjét sugározva három és fél órán át méltóságteljesen elvonult a miskolci dolgozók színpompás seregszemléje.

Ebben a seregben, ebben az ünnepélyes menetben természetesen bárki is hiába kereste volna az egykori méltóságokat és kegyelmeseket. Nem. amíg léteztek addig se láthatta' őket ott senki sem a májusi menetben, hisz a május elsejéket nem nekik „találta ki” a történelem ... Ezen a napon a méltósúgos és kegyelmes kasztok tagjai több mint fél évszázadon át mindig összéb húzták a függönyeiket, s jobban befogták a fülüket is... De hol vannak már a születési és vagyoni előjogokkal, a nép nyakán élesködő. s a népet kisemmiző úri kasztok, a feudális és pénzmágnások? — Ezt az egész siserehadat nálunk már elfújta a történelem szele, a társadalmi

haladás egyre gyorsuló sodrása.

Ellenben ott vonult május elsején az utcán, ünnepélyesen és diadalmasan — a munka! A legmagasabb közjogi méltóság megannyi szép szimbólumával hirdetve és tükrözve a szocialista társadalom gyökereiben is új értékítéletét és értékrendjét.

Igen, ott vonultak a tüntető menet élén a kongresz- szusi zászlóval kitüntetett kiváló gyárak, vállalatok nagy tiszteletben álló munkásai, mérnökei, technikusai és alkalmazottai — vezérigazgatóikkal és társadalmi, politikai vezetőikkel egyetemben. Olt meneteltek a kongresszusi oklevéllel jutalmazott üzemek dolgozói, a jól végzett munkájuk alapján ilyen vagy olyan címmel, kitüntetéssel megkülönböztetett munkáskollektívák, dolgozók, akiket megkülönböztetett tisztelettel köszöntöttek a dísztribünön álló vezetők is.

Igen. a kitüntetett gyárak, üzemek és dolgozók neve elé sokkal inkább odaillenek a szocialista társadalom, a munka társadalmának rangjelzői: a „zászlós”, az „okleveles”, a „kiváló” titulusok, és szimbólumok.

Ezek — a dolgok lényegét tekintve — a mi társadalmunk értékítéletének és értékrendjének, a társadalom erkölcsi és anyagi elismerésének szép szimbólumai. Pontosabban: a legmegbízhatóbb, a legnagyobb figyelmet érdemlő „státus-szimbo- lumok”.

Csépányi Lajos

Gulyás Mihály:

yz~----------------------------------R

iport az

országúton

Elba

oví'ini esőt,

hirtelen és váratlanul, mintha zuhany alól léptem volna ki. Az „olajozás” megszűnt, az ablaktörlő felsírt az üvegen. A szél nem tágított, nyomomban maradt, sőt előttem járt, a sokadrendü út pora felszállt és elrepült délnek a csupazöld mező

fölött.

Az emberpár északnak dőlve lobogott a szélben. Messziről az asszonyt gyereknek néztem, aki kétség- beesetten kapaszkodik apjába. nehogy magával ragadja az orkán. Néhány perc és utoléri őket a zápor. Az volt az érzésem, hogy nem akarnak hinni a szemüknek, a szél zúgása elnyomta az autómotor zaját.

Az asszony ocsúdott hamarább.

— Magát a jóisten küldte!

öt a hátam mögé ültettem, Trabantnál vigyázni kell a súlyelosztásra. A férfinak jócskán hátra kellett tolnom az ülést, így is alig fértem a kézifékhez.

— Még a levegő is hizlal — magyarázta tetemes súly- feleslegét a férfi.

— Ugye, milyen furcsák vagyunk mi ketten? Mindenkinek szemet szúr. — Az asszony pironkodva nevetett.

Valamit mondanom kellett.

— Ha tehetnének róla, másképp volna, osztoznának rajta.

— Fején találta a szöget — bólintott a férfi.

— Éppen ma kellett lekésni a vonatot — bosszankodott az asszony. — Mondtam az uramnak, te, ember, menjünk ki az országúira, hátha felvesz egy jótét lélek. Mostantól délig nincs vonatunk, nekünk pedig tizenegyre ott kell lenni. Ezt írták. Jaj, mert nincsen már nekünk se búnk, se örömünk.

— Nyugodj meg, párom, hátha ezután lesz.

— Tíz éve nem apad ki szemem, csak sírok, oszt sírok.

— Bizony, nincs nagyobb bánat, mint amikor szülő gyermekét temeti — a férfi hagja elcsuklott.

— Már kezdett ülni. Egy semmicske nátha vitte el.

Az asszony csendesen szipogott, férje dörmögő hangon vigasztalta:

— Meglátod, minden rendbejön, csak ne sírj. — Nehézkesen felém fordult.

— Tudja, igen-igen nehezen lett, még egyet nem bírna ki, nekem meg ő a mindenem. Már ne vegye zokon, hogy így beavatjuk, de hát ez az igazság. Éjszaka arra ébredek, ül mellettem, sír. Megsokalltám no, teljesen elszárad nekem. Eszembe jutott, mit kell tenni. Két napja jött a levél az intézetből, van egy apátlan-anyátlan árva. Mi csak azt kötöttük ki, szőke legyen, a szeme kék, és nyolchónapos — a miénk is ilyen volt. — Felsóhajtott

— Sokára szántuk el magunkat, hiszen nagy dolog ez, kérem. Erzsiké lesz ez is.

— Meg fogjuk-e tudni szeretni a miénk után? —kérdezte az asszony révetegen, mintha érzelmeit vallatná.

— Egy jószágot is megszeret az ember.

A férfi hálásan pillantott rám.

—Én is ezt mondom neki.

— Oszt, ha a szomszédok nem férnek a bőrükbe?

A férj sietősen válaszolt:

— Mondtam már neked, micsinálunk, eladunk mindent, megyünk városra.

— Te, ember, talán azzal kellett volna kezdeni — szomorkodott el az asszony. — Tudod, milyen kiállha- tatlan a falu. Majd rákiabálják. hogy fattyú, elverik tőlünk.

— Ismertem én lelencgyereket, úgy szerette nevelőszüleit,. mintha édesek lettek volna, pedig nyolcesztendős korában vették magukhoz. — A férfi harsány nevetésben tört ki. — Az is megfordult a fejemben, hogy egyszerre hármat kellene: kicsi—kisebb—legkisebb.

Az asszony rápüfölt férje vállára.

— Menj már te, bolondos, egy egész óvodát, aztán meg színád a fogad, hogy nem győzöd őket kenyérrel.

— Te azt hiszed, asszony, a kenyér a legfontosabb a gyereknek? Persze, enni kell, azt nem lehet elmis- másolni, de a gyereknek elsősorban gyereknek kell lenni, sokat játszani, futká- rozni, fára mászni, és nagyokat szunyáink

Az asszony felkacagott.

— Elkészülhetsz rá. hogy kitúr a helyedről, velem fog aludni.

— Inkább úgy mondd, hogy köztünk! Mire való a négyszemélyes rekamin, mi?

Az asszony jókedve nem hagyott alább.

— Nagy szél, ha el nem áll! Nem tudom, hogy áll majd a szád, ha nem hagy aludni; iszkolsz a másik szobába. — Hirtelen elko- morodott. — De azt meg ne halljam, hogy ráordítsz.

A férfi megcsóválta roppant fejét.

— Hát olyannak ismersz?! Mondtam én neked egy rossz szót tizenkét esztendő alatt?

— Az isten is megverne, ha azt állítanám. — Beletúr embere hajába. — Te vagy a világ legjobb embere.

— Hát azért az túlzás, de azt ígérhetem, nem bánja meg, hogy én lettem az apja.

Az asszony gyorsan helyesbített:

— Az édesapja.

— Ügy értettem.

— De nem úgy mondtad.

— Ha rosszul mondtam, értsd jól.

— Úgyis fogjuk tanítani: édesapám, édesanyám. Nem anyuzunk, meg apuzunk!

Az asszonynak eszébe jutott, hogy én is a világon vagyok.

— Magának van gyereke?

— Három.

— Szerencsés ember — mondta a férj fátyolos hangon. — Tudja, egyik nap, akár a másik, évre év jön. az ember öregszik, és nem tudja, miért él, nem nő mellette élet, A mi jánykánk megmaradt olyan aprócskának, nem tanul meg járni, nem beszél, sose megy fel iskolába.

— Ne szomorít® már el megint. Ugye, mindig te kezded, aztán meg bánt, hogy sírok.

— Mondd, asszony, ha az igazgató megkérdezné, nem akarunk-e egy fiúcskát is, mit szólnál?

— Inkább lányt — az asszony hangja határozottan csengett, mint aki már gondolkozott a dolgon. — Olyan két és fél. hároméveset. vigyázna a testvérére, ketten jobban ellennének.

— A családi pótlék duplája volna — vetettem közbe.

— Engem a pénz nem érdekel. Apám hetet nevelt fel, és egy fityinget se kapott utánunk.

— De hát ami jár, az jár.

— Hát persze, nem fogjuk visszaküldeni. Meg is egyeztünk a párommal, amit kapunk, az utolsó fi- tyingig félretesszük neki. Mire eladósorba kerül, szépen összegyűlik. — Hirtelen fordított beszédjén. — Azért is jó lenne három, mert akkor a szomszéd gyerekek nélkül is elvolnának, nem bántaná, nem lelen- cezné őket senki. A felnőttek már olyanok, amilyenek, a mi kedvünkért nem fognak megváltozni. Sus- musolnak gyerekeik előtt, és milyen a gyerek? Amit otthon hall, nem rejti véka alá.

— Előbb próbálkozzunk eggyel, te ember, én azt mondom, hátha az idegeim nem bírnák, a gyerekhez türelem kell, nyugodtság.

Már a városban jártunk, az emberpár azonban még mindig hiányérzésével viaskodott. A férfi áldozat- készsége szembe-szembeke- rült asszonya realitások iránti érzékével. Valóban, célszerűbb az egy, vizsgáztassa őket érzelmeik természetéről, s ha gyermekszeretetük nem fenekük meg a gyakorlat zátonyán, akkor...

Amikor megkérdeztem, hol tegyem le őket, a férfi kérlelt, vigyem a tetthelyre, nem ismeri ki magát a városban, nem kívánja ingyen ...

Megígértem nekik, hogy megvárom őket.

Két óra múlva kerültek elő. Az anya boldogan takarta ki a csöppség arcát a plédből, bizonygatva, jól „eltalálták”. szakasztott mása az övéknek, és a világ minden kincséért nem adnák.

Szótlanul csíban" nehogy felébresszék. Nevetni lett volna kedvem a nagy elővigyázatosság láttán, hiszen a hangos Trabant lármás városi utcán haladt, villamosok, dörgő autóbuszok, túráztatott személy- gépkocsik között. A csecsemő rá se hederített. mintha máris otthon étkezné magát édesanyja keblén. A ‘sovány, szikkadt asz- szonyarcon anyai öröm oi- roslott — talán össze is fogja magát szedni, s a napa lead tetemes súlvfeleslegé- ből, ha majd ölben fel-le jár vele a szobában, az egész házban, melybe visz- szalopózott az értelmes hétköznapok öröme. Hiszem beváltják, amit a hivatalnak ígértek, s egymásnak szüntelenül bizonygattak — édes szülei lesznek egy * hagyott gyermeknek

Mai történetek