Észak-Magyarország, 1975. május (31. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-25 / 121. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1975. május 25., vasárnap Kedvesem, Miskolc Kedves — vagy kedvesem, szerintem a legszeúb megszólí­tás. Egyike a legszebb magyar szavaknak. Keuvcscm — így szólítja meg szerelmesét a pár­ia. Így tavasszal elkalandozik az ember a szavak ki zütt, ha valamilyen jelzőt keres, amivel felruházhatja szerelmesét, vagy valamilyen neki kedves tár- Sy at. vagy helyet. Helyben vagyunk. £n a be­vándorolt — bocsássanuk meg érte a született miskolciak — szerelmes vagyok ebbe a vá­rosba. Szeretem, szidom és szeretném javítani, szeretném szebbé tenni. Szeretném kibon­tani. megmagyarázni varázsát. Mert ez a város varázsos. Ko­nok és kegyetlen szerelmes, aki nem ereszti el még, aki idevetődütt, azt sem. Aztán ka­cag, amikor a rab szabadulni Mrar. Ilyenkor ránevet az Avas. Furcsa, de mintha berohanna alighogy a városba, és talán Kossuth Lajos szobra iránti tisztelet parancsolja a Szinván túli megállásra. Ez a lírai jele­net. nem jelenti azt, hogy nem látom az ipari jelentőseget. De­hogynem. de szeretek játszani, nagyon. Amint az ember fel- mizukodik az Avas oldalán ne.u lehet nem tudomásul venni azt a temetőt, ahol sajnos egyre (óbb barátom pihen. Azi hi­szem, ők sem haragszanak meg, amiért élve elhaladok mellettük egy pohár borra . . . arra felfelé.. . ahol velük együtt ürítettük egykor a ba­rátság szíves poharát. .. (Mert ez is Miskolc. . .) No, ue félre a játék. A tetőről ide pipál a gyár, a cementmű, és messzebb sejlik Leninváros. Ez nagyon is életjelenség és fi­gyelmeztet. Micsoda jövője van x régi „kocsonyás” városnak. Mit jövője. Jelene! Aki ismeri a budai hegyeket, és lenézett a Normafától Pestre, az megérti, milyen szép ez a város. Es megőrizte a még meglevő gir- l>e-görbe utcáiban — néhány­ban — régi történelmi báját, ahol nagyjaink igenis időztek. Jelenlétükkel megpecsételték a város nemes, szép ősi hagyo­mányait. Mi pedig, azt hiszem, nem vagyok fellengzős, ha azt mondom: vigyázzunk ezekre! — Kedvesem, Miskolc ... És itt már felesleges a több szó. . . (sárközi) GYEREKEK Fekszenek az apróka kór­házi ágyakon, színes taka­rókból tekert pólyákban. Apróka emberkék, a szüle­tés után néhány nappal. A fehér falak, fehér köpenyes ápolók leözött bőrük színe, újszülött hajacskájuk bar­nasága változatosságot visz a nyugalomba. Valameny- nyien alszanak. Alszanak, mert semmi gondjuk, mert néhány perce csak, hogy jóllaktak. Alszanak, s fej­lődnek, napok alatt szem­látomást változnak, míg csak ki nem kerülnek a steril védelmet adó szülé­szeti osztályról. Aztán ott­hon, a család melegében újra csak változnak, szüleik nap mint nap valami újat fedeznek fel rajtuk. Min­dennap valami kedveset, addig nem tapasztaltat. Hó­napok múlnak el anélkül, hogy észrevennénk. Ámulva hallgatjuk a gagyogást, óva figyeljük a hasrafordulást, a mászást, a kapaszkodást s az első lépéseket. Egyszer csak elindul... Elindul, elindulnak a gye­rekek. Az óvodába, az is­kolába. Észrevétlenül nő­nek fel mellettünk, sok örömmel, sok problémával. A kamasz suta, sértődös változásai, a se nem gye­rek, se nem felnőtt ifjú em­berek naponkénti átalaku­lásai. Gondok, amelyek megoldásához erős támaszra van szükség. Erős támaszra, szülői támaszra. Vagy megértő, baráti szó­ra. A baráti szóra a gyer­mekvédelmi intézmények­ben, a Gyermekvárosban, a több száz elhagyott, szülői szeretet nélkül nevelkedett gyerek között. Mert gyere­kek ők is, gyerekek, szülői szeretet és támasz nélkül. Gyerekek, akik a kelleténél hamarabb tanulnak meg szembenézni a nehézségek­kel, hamarább tanulják meg, hogy nem csupa öröm az élet. ök azok, akik ko­rukhoz képest túl komo­lyan, de mégis gyermeki játékossággal tanulnak, vá­lasztanak szakmát s hiva­tást. Gyerekek, ők is, gye­rekek. A társadalom segitő- lcészségének gyermekei. Gyermekek ők is, mint ahogy valamennyien gyer­mekek vagyunk. Gyerekek mindaddig, míg szüléink él­nek, míg minden egyes ta­lálkozásnál így szólítanak: kisfiam, kislányom. Gyere­kek vagyunk, és azok is maradunk, ha néha olykor meg is feledkezünk ezzel járó kötelességeinkről. Va­lamennyien gyerekek va­gyunk a lelkünk mélyén egy kicsikét. Gyerekes bol­dogsággal tudunk örülni minden apró sikernek, s legalább annyira szomorúak vagyunk egy-egy kudarc miatt, mint a kisgyermek. Gyermekek vagyunk va­lamennyien. A mi gyerme­keink érzik, tudják ezt. S ha néha-néljp talán fogytán a türelmünk egy-egy csíny- tevés, rosszalkodás láttán, jusson ez eszünkbe! Vásárhelyi István Laczó József felv. A SÁBA. FECSKE CSABA Májusi eső i Eső kis kondája legel A kérges bőrű tájon át a dombon: halk kolompja szól trappolnak apró csülkei, ha boglyas fejét felveti A vetés vidám táncba kezd; i a felhők kazlai alól. zöldet sóhajt a tengeri. j — — — — — — — — — -1 Ezerkilericszázharmincki- lenc ... A gönci cipészmes­ter fölcseperedett lányát beadta varrólánynak. Csak­hogy Irénkének nincs tü­relme a tűvel bánni, sokkal inkább szereti a gyereke­ket. És a szülésznő éppen nyugdíjba ment a faluban. Mi lenne, ha ő léphetne a helyébe? Bártfai Irén ma hatvanöt éves. Harmincegy évet dol­gozott, s egyetlen napot nem töltött táppénzen. A debre­ceni tanulmányi évek után ide jött vissza, Göncre. Hosszú sora van annak a húsz évnek, amíg a faluban bábáskodott! Évente nyolc­van gyerek is született Göncön. Emlékszik a legel­sőre. akit világra segített. Kislány volt. Forrt a víz a tűzhelyén, mire kihívták a házhoz. Sertepertélt a ház népe, nagy volt az izgalom. Hát még az öröm, amikor az újszülött csöppség ott sírt, becsavarva a párná­ban! A bábának minden születés olyan esemény volt, mint a családnak. Határo­zottnak, nyugodtnak kellett lennie. Hogy bízzanak ben­ne. Sok-sok szülést egyedül vezetett le, orvos nélkül. Serke Sándoréknál tizen­négy gyereket segített a vi­lágra. Csoda-e, hogy min­den gyereknek érdekli a sorsa? Hiszen ha csak a boltba szalad ki, csupa olyan ember köszön rá, akinek a születésénél ő bá­báskodott. Több családnál az anyánál, s később az anya lányánál is. Szép emlékek? ... Min­den születés szép emlék. A legkisebb gyerek, aki két kiló tíz dekával jött a vi­lágra, s a legnagyobb, aki­nek öt kiló húsz deka volt a súlya. De sok csöppséget kellett hideg-meleg vízzel élesztgetni, míg lölhangzott a gyönge nyekergő han­gocska! Vagy melegvizes palackot a pólyába csa­varni, mert a kis súlyú csecsemőnek hideg volt az új világ. Emlékszik a leg­hosszabb szülésre is: két éjszakát meg egy napot töltött az anya mellett. A fáradtságot nem ismerhette. Ha kimerültén lefeküdt, s újra kopogtattak az abla­kon, egy csapásra friss lett. Szükség volt rá. Félős ter­mészet, az igaz. De ha éj­szaka, zúgó szélben ment a tanyára, nem törődött sem­mivel. Várták őt. hogy sies­sen, segítsen, hogy tornász- tassa az újszülött kezét-lá- bát, simogassa hátgerincét, mígnem életre eszmél a kis jövevény... Ma már a gönci gyere­kek is a szikszói kórházban vagy Abaújszántón szülei­nek. Jó ideig kellett még az édesanyákat bekísérnie a mentővel. Hittek benne, ragaszkodtak hozzá. Aztán ötvenegy éves fejjel Bártfai Irén újra tanulni kezdett. Ezerkilencszázhatvanban körzeti ápolónő lett. Gönc- ruszkára, Telkibányára járt. ápplta a betegeket. Olyan betege is volt, akihez egy teljes éven át naponta el­ment. Együttérzett velük betegségükben, s örült a gyógyulásuknak. Életének értelme a segítés, a gyógyí­tás volt. Bártfai Irén szülésznő, körzeti ápolónő hét évig dolgozott a nyugdíjkorhatá­ron túl. Hosszú idő alatt egyszer érzékenyült el. A búcsúztatásán. Emlékül egy szép könyvet is kapott. A könyvben ez ál): „,.. Mun­kája álljon példaként a kö­vetkező generáció előtt.” Mikes Mária Mezőcsát f;zé ^,adbvai oldalán a szántóföldeken, egymástól szabályos távol­ságra kunyhók sorakoznak. Fehér homlokzatú, földbe süllyesztett, nyeregtetős épületek. A tetőt cserepek helyett vastagon, szürkére száradt föld borítja, ame­lyen itt-ott néhány gyom­növény zöldell. A kunyhók körül melegágyak húzód­nak. A lezárt és félig fel­nyitott ablakkeretek alatt palánták bújnak. Paradi­csom-, paprika- és elsősor­ban dinnyepalánták. A min­dennap errejárók is ez utóbbiról ismerik az itt szorgoskodókat. Dinnyések, így hívja őket mindenki. Koósék kunyhójánál egy lógó nyelvű puli köszönt mérges csaholással. — Nem szereti az ide­gent — fogad a házi­gazda ... Ügy látszik, a fe­kete-szürkés Bundás sok dinnyetolvajjal találkozha­tott az évek folyamán, mert minden idegent ilyen ba­rátságtalanul megugat... Az 55 éves Koós Gyula és felesége 1954-től minden esztendőben feltűnik egy- egy község határában, ahol először megépítik jellegze­tes kunyhójukat, majd hoz­zálátnak az igazi munká­hoz: a dinnyetermesztéshez. — Szihalom, Tiszacsege, 9 év Szirmán, most Mező­csát — sorolja a helyeket a feleség. Ilonka, néni. — A mi életünkhöz szinte hoz­zátartozik ez a vápdorló életmód. A dinnyetermesztés hazá­jából, Heves megyéből, kö­zelebbről Hort községből származnak. Ilonka néni­nek még az ősapja is diny- nyés volt. ö még eljárt Lengyelországba és Cseh­országba is a dinnyével. Miközben beszélgetünk, Koósék egy hosszú meleg­ágy mellett térdelnek. A pikírozást végzik. A 4—5 leveles gyepkockába ülte­tett dinnyepalántákat az ágyás másik végébe rakják át. Az eközben elszakadt gyökerek helyett az új he­lyen, erős' tűgyökereket ereszt a növény. Az ilyen palánta már a szabadföldi kiültetést nem sínyli meg. — Mikor kezdődött az idei szezon a dinnyéseknél? — Ez évben már február­ban megkezdtük a kunyhó építését. Addig Miskolcról jártunk ki, majd március — Ebben melegítjük fel kellő hőfokra a vizet. A palánták locsolásához a le­vegő hőmérsékletével csak­nem megegyező hőfokú víz­re van szükség — magya­rázza Ilonka néni, majd még hozzáteszi: — Sok me­legre meg néhány alapos esőre lenne szükségünk. Ha ez a két feltétel meglesz, idén nem lesz baj a diny- nyével. — Mennyit dolgoznak na­ponta? DINNYÉSEK 3-án kiköltöztünk véglege­sen: Ekkor láttunk neki a melegágyak készítéséhez. A szükséges felszerelést a mezőcsáti tsz-től kaptuk, amelynek mi is tagjai va­gyunk. Munkánk volt bőven. Megépítettük a melegágy­kereteket, a 60 centis trá­gyatalpat lótrágyából készí­tettük, aztán , gyepkockákat vágtunk. Ez a munka el­tartóit egészen március 20-ig. Ekkor kezdtünk hozzá a dinnyemag vetéséhez. Március vége elég hűvös, szeles volt, nem nagyon le­hetett levegőztetni, vagy ahogy mi mondjuk, luftolni. Ezért valamivel nehezeb­ben indultak fejlődésnek a palánták — sorolja Koós Gyula bácsi. A Iíeszél«e!és lóf03nu látta tartálykocsi érkezik a tsz-ből. Vizet hoztak. A ko­csi tartalmát a melegágyak között húzódó vastag ön­tözőcsövekbe engedik. — Napkeltétől napnyug­táig — nevet Gyula bácsi. — Itt nincs kötött munka­idő. Sőt, ha a hold erőseb­ben sütne, még talán éj­szaka is dolgoznánk. Ez alatt a 400 négyzetméter üvegfelület alatt annyi pa­lántát nevelünk, hogy 15 hold területet ültetünk be vele. Felegyenesedik. Távolba, egy oszlop felé mutat. — Látja, ott van vége a mi területünknek. Ez mind dinnyével lesz beültetve. A héten már meg is kezdjük a szabadföldi kiültetést. Ilonka néni azt sorolja: mi mindent kell még elvé­gezni addig, amíg a sárga- és görögdinnye piacra ke­rül. — A kiültetés után eke- kapázunk, keresztben-hosz- szában. Ezt egészíti ki a kézi kapálás. De védekez­nünk kell a betegségek el­len is. A lisztharmat, a pe- ronoszpóra minden évben veszélyt jeleni... Koóséknak két családjuk van. Mindketten már fel­nőttek. A lányuk étkezde­vezető, a fiuk — aki most szerelt le — hűtőgépszerelő. Miskolcon laknak. — Hétvégeken mindig le- ugranak hozzánk kocsival. Ilyenkor sokat segítenek. Nekik ez az egy-két nap kikapcsolódás, kirándulás, nekünk pedig jól jön a se­gítség — mondja a mama. Nézem a palántákat. Gyula bácsi magyaráz. — Ez itt sárgadinnye, zöldbélű cukor, az a másik meg sárgabélű zentai. Ott a másik ágyás görögdinnye, Sugar Baby, a végén pedig szigetcsépi. Az most a leg­jobb fajtánk... — Apropó ... Miből tud­ják megállapítani, hogy már jó a dinnye? — Az érett dinnye felis­merése külön szakértelmet kíván. A jó dinnyés már a gyümölcs színéről megálla­pítja ezt. Ha érett a diny- nye, akkor sötétebb színű, „öregebbnek néz ki”, job­ban ragyog a héja... A színén kívül még ülögetés- sel győződünk meg az érettségről. A jó dinnye „buhog”. Olyan, mintha üres csizmaszárat ütöget- nénk. Az éretlen viszont cseng, üvegesen szól... Legjobb hajnalban szedni a dinnyét. Később, ha rá­süt a nap. felmelegszik és ilyenkor a hangjáról már nehéz megállapítani, hogy melyiket érdemes leszedni. Dinnyések... napbarnította emberek. Mesterségük „titkait” He­vesből hozták, a dinnye ha­zájából. Valamennyien ko­rán kelnek, későn feksze­nek. Számukra márciustól kezdve a munka köti egybe a vasárnapokat a hétközna­pokkal. hogy azután július elejétől piacra vihessék a sokak által kedveit, ízletes csemegét. Hajdú Imre I Mczey István rajza

Next

/
Thumbnails
Contents