Észak-Magyarország, 1975. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-04 / 79. szám
ÉSZAK-MAGVARORSZÁG 8 1975. április 4., péntek „ ___/___ ...... M t&M mm fwsr mintSenkSé HR pám másképp szerelik tett volna földhöz jutni. Hogyan? A Ifja maga erejéből. Most BTlä visszaemlékezve, fülembe csengenek szavai: „Meglásd, fiam, Isten áldása nem lesz rajta”. A mi patriarchális vitáinkban apám tiszteletludó ellenzéke voltam, mond- hatnók: „őfelsége ellenzéke”. Anyám megszokta, hogy apám fejével gondolkozzék, ellenvetéseit olyan körmönfont virágnyelven adta elő, képtelen voltam követni gondolatmenetét. Apám azonban értette. A számomra rejtelmes szövegből rögvest kihámozta, anyám hová is akar kilyukadni, de a burkolt célzásokra kevésbé adott, mint az én észrevételeimre. Anyám nem volt, nem . leheteti konstruktív elem a családban, még a ..fontolva haladó” meg!' ozás se illett rá. A jövő. amely eié a család tekinteti, járatlan utakat kínált, olyan ismeretlen táj benyomását keltette, amelyen sűrű, áthatolhatatlan köd ült. „Nem mozdulni, nem menni.” Magyarán: várjuk meg, amíg felszáll a köd, a bizonytalan jövő megvallja természetét — eddig is megvoltunk valahogy, ezután se halunk éhen. A családot féltette azoktól a megpróbáltatásoktól, amelyek rétegünk íratlan történetében mindig lesújtottak az engedetlenség vétkébe esett újítókra. Hogy visszatartsa apámat, a „mumust”, az 1919 utáni megtorlás képeit villantotta fel — „hát úgy akarsz járni, mint..Apám magába roskadva merült el a múltban, ami számomra a történelem irdatlan mesz- sziségét jelentette, ő viszont így fogalmazhatott: „úgy emlékszem rá, mint- 'ha csak ma történt volna ...” Korábban csupa fül voltam e bejelentés hallatán, most viszolygás fogott el, igyekeztem útját állni felbuzgó emlékeinek, mert attól tartottam, a múltból nem erőt, hanem bátortalanságot fog meríteni. „Ma más idők járnak!” szóltam, szinte kiáltva. „Tíz hold földet kell learatnunk, behordanunk, kicsépelnünk, hogy jussunk legyen egy hold terméséhez, de ennyi a mi nagy családunknak nem elég, legalább húsz holdat kell tisztába ten- • nünk — és édesapám mellett egyedül én bírom a kaszát megemelni és hét szájat kell tömni kenyérrel. Azt mondják, családtagonként egy holdat adnak — nekünk akkor hét jár. Négy holdat ‘ bevetünk kalászossal — tessenek csak gondolkozni, négy hold terméséért hány holdat kellene learatnunk?” Hatásvadász szünetet tartottam. Apám arcán felhullámzott a sok ránc, szegénynek a lelke is lúdbőrözött a feladat nagyságától — akárhogy nyomjuk a gombot, egy hold két' napba belekerül kettőnknek, hiszen anyám csak délután jöhet az ebéddel. Éreztem, a közgazdasági példázat telibetalált, s lármásan kezdtem ecsetelni a ránk váró örömöket. „Egy jó hét alatt végeztünk az aratással. A következőn behordunk, elcsépelünk és a kutyának se mutatunk utat, legalább 50 mázsa termény lesz a kamránkban. Volt már a maga kamrájában félszáz mázsa élet?!” Még anyám arcán is kisütött az örömteli mosoly. Bár a földet nézte, a temérdek teli zsákot látta, amely az ő délceg, hirtelen megemberesedett fia vállán vonul be kamrájába. „Üres kamrának bolond a gazdasszonya”, ellenben: „Teli kamrának boldog a gazdasszonya” — s húszévi házasság után végre szeretett volna boldog lenni. A szegény mindig is álmodozó fajta — ha megfeledkezik arról, hogy gond is van a világon, sőt egyéb sincs, csak örök tegnapok mára eltelt vesződségei, leikéről felröppennek az álmok, ezek a százszorszép pillangók. De hát igazában örvendezni se mert. Ha apám gondüző citeráján csak pattogós, vidám csárdásokat játszott, s ő megfeledkezve magáról, énekelte a nótákat, csakhamar felocsúdott, és rászólt öregemre: „Te, ember, vesztünket érezzük?!” Közösek voltak a gondban és a hitvilágban, s a húrok már is engesztelő bánattól sírtak, nehogy a sors megnehezteljen rájuk. Amikor eljött a nap — a Nagy Nap! —, tizennégy akáckarót szabtunk. A tompa végén oldalt simára faragtuk, ide kerül a név, egy szegényparaszt neve, aki ezer évvel ezelőtt — a sors különös szeszélye folytán — kimaradt a honfoglalásból. Akaratoskodtam, nekem szebb az írásom, nekem nyolc, apámnak csak három elemije van, ám megmakacsolta magát, ez egyes-egyedül az ő dolga, még a fiának se engedi át. Hangulatunk oly emelkedett volt, oly ünnepélyes, hogy könnyeinkkel küszködtünk. Anyánk körülöttünk téblábolt. Szerettem volna megtudakolni, miért kötött fekete kendőt, de mert apám tüntetőén kerülte a tekintetét, rá- éreztem, ők ketten már megütköztek a vívódás barikádjain — eljövendő tragédiák nehezednek lelkére. Röviddel a „Nagy Nap” előtt, vacsorakészítés közben, amikor még egyszem húgom és három öcsém is a boldog várakozás csöndjébe mélyedt, s apám brosúrával rontotta a szemét a gyenge petróvilágnál, anyám elszólta magát: „Az emberek mindig ölték egymást a földért, oszt annak volt jó, aki nem kért belőle, csak dolgozta a másét... Akitől elveszik, kiforgatnak mindenéből, az sose nyugodhat. Hát ehhez tartsd magad, ember, amikor kinyújtod kezed a másé után.” Apám az én tekintetemet kereste rirnánkodón: „No, te nagyokos, boronáid el, amit anyád szántott...” Ügy igaz, én sose akartam a másét dolgozni. Amikor már volt némi sütni- valóm, mindig azon rágódtam, valami nincs rendjén a világon. A végeláthatatlan kukoricaföld valósággal kéíségbeejtett — végigmenni elég rajta, s nekem minden talpalatnyi területét meg kell kapálnom; ha elhagyok egy gyomot, anyám menten figyelmeztet: most kell ellátni a baját, mert szapora, mint a nyű — s osztoszkodáskor csak minden harmadik csomó a miénk. Amiért megdolgoztunk, az egészet magunknak kívántam, hiszen még oly járatlan voltam a világ dolgaiban — a jövendő világéban is. Anyám szavai annyira megdöbbentettek, ha ismertem volna a később divatba hozott kifejezést, ezt feleltem volna neki ^.Édesanyám. maga reakciós!” A szegények megtöretett hite volt az övé. jobb kifejezés híján: a világ megváltoz- tathatatlanságának fájdalmas meggyőződése — rettegett a változástól, mely az eddig ismert és kínnal • megszelídített bajokhoz ismeretleneket társít, övéit féltette, öt édes porontyát — akik mind-mind feisze- delőzködtek és elindultak a világba a járatlan csapásokon, s vissza őhozzá oly ritkán találnak ... Nem feleltem anyámnak. Éreztem, ha bekövetkezik életünk nagy fordulata, nem vonhatja ki magát bé- lőle, részese lesz sorsunk fordításának. Úgy is lett. Az uraság őszi búzájából egy holdat kaptunk — a volt cselédek szemünkre hányták, van képünk elfogadni, pedig egy barázdát nem szántottunk benne és nem vetettünk. Volt képünk elfogadni, miképp másoknak is. Sőt, önzésünk oly magasra hágott, mind a hét holdat elfogadtuk volna belőle — búzáért kaphattunk volna krumplit, répát, kukoricát, mindent. Három hold őszi mély- szántású volt. Egyetlen tehenünk lévén, azt fogtuk be a boronába — kínkeservesen adta be a derekát, az apám eszkábálta hámtól szinte megőrült;, döfött, rúgott, talán még harapott is. Három hold szántatlan. A legidősebb öcsém tizenegy, az utána következő kilenc, de vágják a földet kapával, mert csak boronálni tudunk, szántani nem. öten törjük a kemény talajt, amiben a legveszedelmesebb gyomnövény, a perje díszlik, gyökere akár a drót, és ez a szövedék ráburjánzik mindenre, a gyerekek pi- tyéregnek, mert „megfogja” a kapát, nem engedi. Apám dühös: „A munka nehéz, a kenyér könnyű?!” Nem boldogulunk a kapával. Egyik rokonunknak is van egy tehene, fogjuk össze. Hát jó, de honnan veszünk ekét? Apám fölöttébb találékony, öt gazdától összekunyerálja egy valamire való eke tartozékait. Három holdat magunknak, hármat a rokonnak nem gyerekjáték felszántani betöretlen, gyakorlatlan tehenekkel. Nyakukat feltöri a járom, kisebesedik. Leáll a munka, a tavasz sürget. Egy foga- tos gazdával egyességet kötünk: egynapi fogatos munkáért háromnapi kétkezi munkával fizetünk. Szereztünk vetőgépet is, mert apám nem bízott a kézi vetésben — a gép mélyebbre teszi és egyenletesebben szórja a magot. „Bevetve a föld, teremni muszáj.. Mifelénk, Északon, a ki- vasalhatatlan dombok világában Péter-Pál idején kezdődik az aratás. Viszály ütötte fel a fejét az újgazdák között. Őszi búza csak annyi volt, amennyit az uraság vetett, családonként egy hold jutott. Igen egyenetlen lett a termés a jókora táblán, akadt olyan újgazda, akiét nem volt érdemes learatni se. Csakhamar megegyeztek — 1945-ben volt falum szegényeinek első közös búzaaratása. egyenlően osztották el a termést. A vihar elült. Rögtön megindultak a szekerek a malomba, mert a nyolcvanhét családnak együttvéve se volt már egy sütet lisztje. • Apám éjszakázott búzánkkal a malomban. Reggel mentem hozzá. Kial- vatlan. de igen jókedvű volt. Belefogtam magam a kétkerekű taligába, és indíts! Mire a Magasút, aljába értünk, anyám, testvéreim félkaréjában. már várt minket. Fején kékbabos kendő, előtte hófehér, frissen vasalt kötény, szemében áhítat és néhány könnycsepp. Még a ..vakarák”, kétesztendős kishú- gom is tolni akarta a taligát, és nyafogott, mert nem engedik hozzá. Már egészen elszoktunk a búzakenyértől, kukoricával kevert árpakenyér járta. Frissen még hagy- ján, de ha megszáradt, kikezdte a szánkat. Gyorsan kenyérlángost sütött a tűzhely vasán, az hamar megvan. Reggel arra ébredtem, csendesen dudorász és meglepően vidámat. De hát nem csoda, hiszen nem akármivel foglalatoskodott — kenyeret dagasztott. A minap otthon jártam. Apámmal kisétáltunk a határba. Találgattam, hol lehetett a földünk, öregem nevetett. „Az megvan, a föld nem vész el, csak most már nem az enyém — a miénk”. Kicsit elszontyolodott. „Mit is kezdenék vele? Ügy itthagytatok, mint Szent Pál az oláhokat, csak a tanulás, meg az ipar! Négy fiam van, és egyik se maradt a földnél”. Faggattam, emlékszik-e még, mit mondott, amikor megkaptuk a földet: „Sose lesz rajta Isten áldása”. És most van-e rajta isten áldása? F É desapám megrántotta a vállát, ezen már régóta nem töri a fejét. Annyi terményt még sose adott ez a föld, mint mostanság. „Nekem, mióta nem osztok és nem szorzók, több az árpám, mint amikor a magamén gazdálkodtam: tavaly öt mázsa búzát és huszonnégy mázsa árpát kaptam, no meg még maradt egy kis kukoricának, krumplinak, és a terményért a kezemet se kellett megmozdítani — a kapásokkal még elbabrálunk anyáddal. Megvagyunk, no, sose gondoltam volna, hogy így fog alakulni — tudod magad is, milyen összevissza-világ volt itt valamikor. Sírt a nép, most meg irigykedik. Hát ez a színtiszta igazság, fiam”. Inkább irigykedjen. Majd ezt is „kinövi”, mint a sírást ... Elnéztem a Sajó menti lapályt, h végeláthatatlan búzatáblát, s fellengzős gondolatot hajtott elő belőlem a meglódult szél — elzúgott felette a történelem, Végre „nem kell” senkinek a föld, nem ölik egymást érte az emberek — végre mindenkié lehet. Elmondás alapján lejegyezte: Gulyás Mihály Illyés Gyula: Tavaszelő Bútorozatlan, mész-szagú, huzatos még, szél-járta még, — se ablak rajta, se zsalu — mily óriási távlatú — ha belc-beledörg az ég — ez a tavaszt-váró vidék, ez a gyalulás-, fölp’osás- illatú világ, amely épp most szellőzi ki hidegét! Óh tágas, tiszta Épület, fogadj be, készülő Lakás! Még beföstetlcn kikelet, kinyíló év, köszöntelek, fáradt és meghatott lakó — Mi működik már. mi a jó? Mutasd, hol van a kapcsoló, hadd csavarjam föl ragyogó napodat, tejszín holdadat, tündér csillag-csillárodat! Be ölég volt már a sötét, a jég, a hóvihar, a fagy! Óh, központi fűtésű lég-, és meleg- és fényvezeték, épülj fölénk, kék boltozat, te szabadság és menedék, — csúnyán kifagytunk az úton. Meddig lakom itt, nem tudom. De úgy kell már a nyugalom, ablak és festmény a falon, könyv és gyümölcs az asztalon s az az ártatlan kényelem, hogy itt ül s beszélget velem néhány barátom, őszülő és ifjú, akiket elért a förgeteg, de földerít majd a jóidö! Nagy László: Zuhatag A meggyfa meghajol boldogan leheli termékeny illatát a torony égbe nyúl zordonan kereszttel hősködő Ararát a paraszt homloka csörgedez előtte ropog a facke áldásért kiáltoz istenhez elapadt csutorás tehene tavasz van földben és növényben gyárakban vígak a motorok fiatal asszonyok ölében harmatos palánta mosolyog gyártsatok ekéket vasasok parasztok adjatok kenyeret uraim féltsétek magatok ostoros zivatar fenyeget tavaszi haragunk lobbosodj harsogd a dalunkat mérgesen tavaszi szerelmünk lombosod.) lepd el a kerteket szélesen tudatunk erősödj csontosodj bennünk az új elet veleje tudásunk gyarapodj bokrosod,i legyünk az új élet teteje! Agotha Margit fametszet«
