Észak-Magyarország, 1975. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-27 / 98. szám
ESZAK-MAGYAROR5ZÄG 4 1975. április 27., vasárnap A világ filmjeinek „magyarítása” Képzőművészeti világhét Motivációk és adottságok Jegyzetek a debreceni szinkronfilm-szemle után Hétfőn este — az azóta már ismertté vált díjkiosztással — ért véget Debrecenben a X. szinkronfilm-szemle. Amikor másnap Budapesten a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában a MOSZFILM Stúdió vezetőivel és szovjet filmszínészekkel beszélgettünk, eszembe jutottak az előző debreceni napok, a szinkronfilmről folytatott beszélgetések. Kézenfekvő volt a gondolati kapcsolat, hiszen a MOSZFILM-ben készült művek csaknem kizárólagosan magyarul beszélő változatban kerülnek a közönség elé a magyar mozikban, s a szinkronfilmesek munkáját már oly természetesnek tekintjük, hogy szinte észre sem vesz- szük, megfeledkezünk róla. Debrecen immár tizedszer volt házigazdája a szinkron- film-szemlének. Üjszerű vonása volt a tizedik szemlének, hogy először vettek részt rajta az összes szocialista országok szakemberei, s valamennyi részt vevő ország rangos és népes delegációval képviseltette magát. A szemle maga rendkívül puritán keretek között folyt, szinte minden külsőséget mellőztek. A szemle vetítési programját két helybeli mozi napi játékrendjébe iktatták, s ez a közönséggel való kapcsolatot is nagymértékben előmozdította. Kilenc mozifilm és kilenc tévéfilm pergett egymással párhuzamosan a szemle programjában. Vitatható persze, hogy ez a kétszer kilences szám képviselheti-e a Magyarországon mozikban és a televízióban bemutatott ösz- szes szinkronizált filmet, nem túlzottan szűk-e ez a képviselet még akkor is, ha maguk a stúdiók szűrték meg, válogatták ki, mely alkotásokkal kívánják képviseltetni magukat a szakmai szemlén. De a szinkronfilm-művé- szet időszerű gondjainak megvitatásához sok hasznos gondolatot adott, jó alapul -szolgált a program. 0 A szemle utolsó napján tartották azt a tanácskozást, amely a szinkronművészet egyik, napjainkban igen sokat vitatott kérdését elemezte. Dr. Horány Özséb, a Magyar Tudományos Akadémia szemiotikái bizottságának titkára, a Pannónia Filmstúdió egyik vezetője, tartott érdekes vitaindító előadást a szinkron és a szemiotika kapcsolatáról. Jóllehet a szinkronnak még nincs szemiotikája: jelzésrendszere — a szinkron és a szemiotika kapcsolatáról feltétlenül beszélni kell. Ugyanis a szinkronizálás nem lehet egyenlő egy idegen ■film olyan magyarításával, amely a nem magyar nyelvű szöveget magyarrá teszi. Sokszor volt vita témája, vajon a lehető legprecízebb tükörfordítás szükséges-e, vagy az értelmező fordítás. A szinkronfilm-mű- vészetben semmiképpen sem pusztán a szöveg egyik nyelvről másikra történő fordítá- sárúl van szó. Minden film egy adott kultúrában és tár- *»daimi szituációban fogalmazódik meg és egy más kultúrában, más társadalmi körülmények között jelenik meg előttünk. Itt van a szerepe a szemiotikának, a jelzésrendszernek. Nemcsak a nyelvet kell cserélni a filmben, hanem az adott kultúrák, társadalmi körülmények között számolni kell egy sor más összetevővel. Például egyes filmek kései átvétele és bemutatása nem ritkán értékcsökkenéshez vezethet. Megváltozhatnak közben a társadalmi körülmények, s ennélfogva a filmen látott események más akusztikát nyernek. A szinkron akkor megfelelő, ha az idegen kultúrában szándékolt hatást magyar nyelven és a mi társadalmunkban is el tudja érni, és nem pusztán nyelvi pontossággal jeleskedik. A szemiotika a megértést helyezi előtérbe. Az kell tehát, hogy legyen a szinkronművészet törekvése, hogy az eredeti mű és a szinkronizált film hatása mindinkább közeledjék egymáshoz. A szinkron szemiotikája a gyakorlatból megismert tapasztalatok ösz- szegezé§e is lehet. Hangot kapott a vitában a „hűség vagy szabadság” kérdése több felszólalónál is. De mindegyik azt hangsúlyozta, hogy az alapvető feladat azonos hatás elérésére törekedni. S mivel az objektivitás mellett művészi alkotásban feltétlenül kísért a transzformáló ember, művész szubjektumának szerepe is, többféle veszély jelentkezik a szinkronizálás szabadabb kezelésénél, a többféle értelmezés lehetőségeinél. Az átültetés nem lehet manipuláció. Egy idegen kultúrát nem lehet és nem szabad átalakítani a magyar kultúrának megfelelően, hanem a helyi adottságokkal számolva az eredeti mű értékeinek és a magyar adottságoknak összhangjára kell a legmesszebbmenően törekedni. Mivel azonban minden átültetés módosulással jár, a szinkronizált film feltétlenül veszít a legjobb módszerek mellett is az eredeti kultúrából, ugyanakkor a szink- ronfilm-alkotó a befogadó nép kultúrájából ad hozzá pluszt Ügy tűnt a debreceni szemlén, hogy a szinkron és a szemiotika kapcsolatának ürügyén sok egyébről lehet beszélni. Elsősorban arról, hogy a világ filmjeinek magyarítása milyen feladatokkal — művésziekkel és technikaiakkal egyaránt — s milyen gondokkal 'jár. Alighanem elvethető a tükörfordítás, a szöveghűség elsődleges követelése, sokkal inkább azzal magyarítjuk és tesszük a magyar közönség számára hozzáférhetővé a világ filmjeit, ha azokat nem szöveghűen, hanem értelemhűen értelmezzük, és úgy igyekszünk a magunk nyelvén, a mi kultúránkban és társadalmi kereteink között maximális hűséggel tolmácsolni. Ez volt a vita legfőbb tanulsága. A X. szinkronfilm-szemle rövid számvetés volt. A szinkronművészek pedig napról napra vizsgáznak a közönség előtt. Legtöbbnyire rang- és névrejtve. Pedig igen sokszor kiemelt figyelmet érdemelnének, hiszen rajuk múlik, az ő munkájukon, miként válik egy más nép művészete a mi élményünkké, kultúránk darabjává. Benedek Miklós A Magyar Képzőművészek Szövetsége ebben az évben bekapcsolódik az UNESCO, szinte az egész világot átfogó mozgalmába, s a területi szervek, valamint a megyei szervezetek segítségével mindenfelé megszervezi a képző- művészeti világhét akcióprogramját. A feladat a kortárs magyar képzőművészeten keresztül olyan átütő mozgalmi tevékenység megindítása, amely az egész országot átfogó és mozgósító művészeti ismeretterjesztésnek, közművelődési tevékenységnek, művészet és közönség kapcsolatának szilárd alapját teremti meg, amelyre folyamatosan épülhet a szövetség tudatátalakító tevékenysége. A képzőművészeti világhét szeptember 20-tól 28-ig tart, s az a törekvés, hogy ez az időszak — egy koncentráltabb tevékenységgel — a képzőművészet ünnepi hetévé váljék. A hét szeptember 20-án a Budapesti Nemzetközi Kisplasztikái Biennale- val kezdődik, s a tervek szerint ezzel egyidőben minden megyeszékhelyen módot teremtenek az ünnepi megemlékezésre, több üzemi és vándorkiállítás nyitására, mindenki számára nyitott műterem-látogatásokra. A képzőművészeti világhét idejére a Kulturális Minisztérium ingyenessé teszi az ország múzeumainak látogatását, tárlatvezetést biztosítaE fnrcsa szóösszetétel Asper- ján György felszabadulási pályadíjat nyert regényének a elme. Egy, a felnőttkor küszöbén álló fiatalember, Cselálr Gyula állami gondozott, majd nevelőszülőknél felserdült fiú napló- szerűen írja meg gondolatait, érzéseit, vágyódásait, amint egyre tágabbra nyitott szemmel néz szét környezetében, a világban. Egy évet ölel fel az önéletrajzi napló, a 17. születésnaptól a 18-ig. Rendkívül nagy- sodrú, lebilincselő elbeszélés, a legelhanyagoltabb munkásszállások, ágybérlet! tömeghelyek pontos rajza, a jó hatású munkozólkat szerveznek, az ifjúság részére képzőművészeti kisfilmek vetítését biztosítják, vetélkedőket, gyermek- rajz-kiállításokat rendeznek. Ezen a napon — szeptember 20-án — nyílik meg Dunaújvárosban a szövetség által szervezett Az én hazám című rajzpályázat első bemutatója, s innen indul vándorútra. Ugyancsak ekkor nyitják meg Zánkán a nemzetközi gyermekrajz-kiállítást is, valamint a debreceni hasonló tárlatot. A Magyar Képzőművészek Szövetsége programajánlata alapján a területi szervezetek hozzákezdtek saját, helyi programjaik kialakításához, a szükséges munkabizottságok megszervezéséhez. * Többek között erről a témáról tanácskozott szombaton délután a Magyar Képzőművészek Szövetsége Észalc- magyarorszógi Területi Szervezetének konzultációs bizottsága, amely előtt Czinke Ferenc számolt be a képző- művészeti világhét előkészületeiről. A továbbiakban a Miskolci Művészeti Tanács munkájáról, kiállítási tervekről, már megrendezett tárlatok értékeléséről és különböző szervezeti kérdések- roől tanácskoztak a részvevők. Írás éa a visszahúzó lumpen környezet ropponal plasztikus érzékeltetése, s mindezekből egy jobbra, többre, szebbre vágyó és a szocialista társadalom nyújtotta lehetőségeket inkább még csak megérző, mint tudó fiú — széles társadalmi vetületűt megsejtetni tudó — jó törekvése a legfőbb értékei As- perján György első regényének, mert — bár társadalmunk még kusza mélyrétegeit tárja fel —, a haladás útját, igenlésében az igazi, jobb életet is megmutatja. A Szépirodalmi Kiadó adta ki. (bm) Bringások Óvodás korú gyerek csöngetett fel Miskolcon, a Győri kapuban levő, kilencedik emeleti lakásukba. A csengő gombján kis vérfolt maradt. Az ablakból édesanyja tekintett le és még ilyen magasságból is látta: a gyerek mellén véres a ruha. Idegességében a liftet sem várta meg, gyalog száguldott le a lépcsőn. A sráccal nem történt olyan nagy baj, mint az első pillanatban vélte, de mégiscsak baj történt: felrepedt az álla, az vérezte be a ruháját, kezét. Orvoshoz kellett menni, összevarrni, leragasztani a sebet. A seb pedig azért keletkezett, mert a játszótéren, ahol ez a kisgyerek háromkerekű biciklijével ügyködött, egy 15—1G éves kamasz, igazi, nagy biciklijével elgázolta. Elgázolta és otthagyta. Cserbenhagyta. Lehetséges, hogy az idén nem ez volt az első ilyen baleset a játszótereken, a járdákon és nagy a valószínűsége, hogy nem is az utolsó. Az összekötő városrész, a Győri kapu és más városrészek játszóterein, járdáin ugyanis a bringázok sokasága száguldozik, vágtázik. Tizenéves kamaszok, akik megcentizik a babakocsikat, bevágtatnak a játszóterekre, üldözik egymást a háztömbök körül, időnként összeütköznek, időnként fel-fellöknek, elgázolnak valakit. A bringa persze nagyon jó dolog, érthető, hogy a tizenéveseknek egyik kedvelt passziója, az is érthető, hogy szeretik a mozgást, a száguldást, mindezek ellenére valamifajta rendet mégiscsak be kellene tartani. A rohangálás, a mindent bele, a hajmeresztő mutatványok mégsem valók a járdákra, a játszóterekre. Sok baj lehet még ebből, mivel a kerékpárok száma ugyancsak sokasodik. Jó lenne, ha a szülők valami módon tudatosítanák ezekben a nagyobb gyerekekben: mások is járnak- kelnek a járdákon, ezekre is figyelemmel kell lenniük. Meg azt is jó lenne tudatosítani: ha már megtörtént a baj. nem illő lelépni, elszaladni. A „vagánysághoz” az is hozzátartozik, hogy vállaljuk, amit tettünk. A cser- benhagyást — felnőtt korban — büntetik... (Pt) nak; művész—közönség talalVészkijárathejárat A pedagógus berkekben megoszlanak a vélemények. Van, aki úgy fogalmaz — nemrégiben jelent meg egy ilyen értelmű cikk a Köznevelésben egy budapesti pedagógus tollából —, hogy azért osztályozzák a közismereti tárgyakat a középiskolákban, mert azok fontosak. Ebből pedig az következik, hogy a készségtárgyak — például a rajz, az ének és a testnevelés —, amelyeket nem érdemjegyekkel „honorálnak”, kevésbé fontosak. Tény és való, hogy meglehetősen nagy, hosszan tartó vitát váltott ki a pedagógusok, de a szülők és a diákok körében is a kétféle értékelési mód. Az encsi Váci Mihály Gimnáziumban azonban egyértelmű az állásfoglalás. Borsos István igazgató — aki maga is tanít úgynevezett készségtárgyat, a rajzot, de közismereti tárgyat is — épp az érzelmi nevelés lehetőségét emelte lei. S ebben teljes az egyetértés a gimnázium tantestületében. Abból indulnak ugyanis ki, hogy a közismereti tárgyak érzelmi motivációja gyengébb, szegényesebb. Olykor bizony élni kell a fegyelmezés, a figyelmeztetés, a büntetés és a buktatás eszközével is. Magyarán szólva, olykor kényszeríteni kell a tanulást. Ám a gimnázium ebben sem a buktatás tényét látja megoldásnak. Immár a második tanévben él az a tantestületi határozat, hogy aki nem képessége szerint tanul, önhibájából elhanyagolja a tanulást, az figyelmeztetést kap. Három tanulónak így például már ezért van igazgatói figyelmeztetése. Indokolt ez azért, mert az a tapasztalat, hogy a szorgalmi jegy önmagában nem eléggé ösztönző, s nem is fedi teljesen a valóságot. A figyelmeztetést viszont mindig a kellő időpontban kapja meg a tanuló, és a szülők is igen komolyan veszik. így pedig — mondta Borsos István — a jegy valóban mércéje lehet a szaktárgyi tudásnak. A készségtárgyak jelentőségét más is indokolja. Az, hogy az egyetemi és főiskolai felvételekért folyó harc eltorzíthatja az iskola nevelő- munkáját. Az encsi gimnázium tantestülete viszont azon a véleményen van, — s ehhez az iskola KlSZ-szer- vezete is hathatós segítséget nyújt —, hogy az életre, a továbbtanulásra való felkészítés nem lehet eredményes az emberi motivációk, az emberi oldal fejlesztése nélkül. „Eredménytelen a munkánk — mondta az igazgató —, ha csak ismereteket tanítunk a gyerekekkel. A személyiségüket kell teljessé fejlesztenünk...” A személyiség fejlesztéséhez a KISZ-szervezet tevékenysége is hozzájárul. A KISZ-szervezet mindenekelőtt a kollektív cselekvést, az együtt, egymásért munkálkodást helyezi előtérbe. Az encsi gimnáziumban például arra is volt már példa, hogy jól tanuló, de a közösségre fittyet hányó fiatalt kizárták a szervezetből, vagy, ugyanilyen indokkal, nem javasolták továbbtanulását. Az érzelmi kötődést viszont a készségtárgyak jelentik. Az énekórán, a testnevelésben, vagy a rajzban olyan plusz ismeretekhez juttathatják a tanulókat, amelyeket nem hoztak magukkal otthoni környezetükből. Ezeken a tárgyakon keresztül kötődhetnek leginkább magához az iskolához is. A Váci Mihály Gimnáziumban erre már számtalan példa van. Nem lehet véletlen ugyanis, hogy öt építőtáborozás közül négy alkalommal az encsi diákok első helyezést értek el. Vagy hogy sportolóik — tavaly a súly- . lökő csapat — országos bajnokságot nyert. A KISZ KB. dicsérő oklevele, amelyet korábban vívtak ki, szintén az „iskolai-öntudatot” erősítette. A könyvtár, amelyben most már minden délelőtt — s a jövőben délután is — biztosított az olvásás, a böngészés lehetősége nemcsak az olvasás megszerettetését segíti, hanem — nagyon lényeges! — az önálló tanulásra, a, kutató munkára is neveli a diákokat. Rendszeres immár, hogy pályázatokon vesznek részt az encsi gimnazisták. S ki vitathatja, hogy a színház és hangversenylátogatások — az ének-zene, valamint a rajz — műalkotáselemzésben tárgyakhoz kapcsolódva, milyen sokat jelent a középiskolások számára. Igaz, konkrétan nehezen mérhető ezek nevelési ereje. Legföljebb évek múlva, az érettségi találkozón, vagy egy-egy üdvözlő sorokat „hozó” képeslappal. Nem lehet vitás: az encsi- eknelc van igazuk (s azoknak, akik ugyanezt vallják): nincsenek lő és mellék tantárgyak. Közismereti tárgyak vannak és készségtárgyak. Az utóbbiak szerepe elsősorban a nevelésben, a nevelő munkában jelentős. Az iskola nevelő munkája pedig egyenrangú az oktató munkával. Annak kell lennie __Ez az e ncsi gimnázium tantestületének fő irányelve. Ezek után pedig az sem meglepő, hogy diákjaik helyt tudnak állni az egyetemi, és főiskolai felvételiken is. Csutorás Annamária Brigádjelvény kapható... „Szoc. brigád és egyéb jelvények kaphatók!” — olvasható a miskolci, Széchenyi u. 52. sz. alatti önkiszolgáló papír- és írószerbolt kirakatában. Lehetséges lenne? Valaki csak bemegy a boltba, és megfelelő összeg ellenében megvásárolhatja a brigádjelvényt? A szocialista brigád- jelvény elismerés, kitüntetés. Az élen jáí'ó kollektívák és dolgozók megbecsülését hivatott kifejezni... Nem sokáig tudtam ellenállni a kísértésnek, néhány nap múltán bementem megkérdezni, vehetek-e a kirakatban látható jelvények közül. Vehettem. így tehát — bár soha nem dolgoztam brigádban — most ott őrzöm íróasztalomban kis műanyag dobozban a „Szocialista brigád” feliratú díszes jelvényt. Ha jól sejtem, erre vonatkozóan fogalmaz úgy a szocialista brigádok új elismerési és kitüntetési rendszeréről szóló, a kormány és a SZOT által kiadott együttes határozat, hogy „A .szociálisai cím másodszor történő elnyerése alkalmával a brigádok zászlót, tagjaik pedig — akiknek azt a brigád kollektíva odaítéli — kis alakú zöldkoszorús jelvényt kapnak”. Különbség azért van a határozatban leírt és az általam vásárolt jelvény között: az én tizenkilenc forintomért adtak nagy alakút is. A kirakat tovább csábít: itt láthatók a törzsgárda jel vények 6,70—18 forintért; „Kiváló Dolgozó” és „Kiváló Termelőszövetkezeti Dolgozó” jelvény tizenkilenc, illetve hetvenöt forint negyven fillérért stb. Mégis jobb lenne valami változtatás. Például ha legközelebb betérnék a boltba, hogy kérem „A Szakma Kiváló Brigádja” feliratú plakettet, ;*nelyet 98 forintért hirdetnek, úgy finoman, de határozottan utasítsanak el. Akkor is, ha gyűjteményemből hiányzik ez a darab. Szabja meg a vásárlás lehetőségét valami más. T. Nagy József
