Észak-Magyarország, 1975. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1975-03-02 / 52. szám
1 »»'• it • E5ZÄ1C-MÄGYARORSZAG 6 1975. március 2., vasárnap •» -u*9- <■ DEMJÉN ISTVÁN Csak e völgy Simogatja az ősz arcomat. Simogatnálak én is ilyen simasággal: megőrzésemre szemed sem vállalkozna, csak c völgy, de letép arcáról is az ősz, emlékezetéből levelenként perget ki, , szívem hozzásápad a ködhöz. Vörös v virágok i Szép bánataim szivemben vörös virágok. Simogatok, dédelgetek sovány világot: napjaimat tépdesi, csörgeti, rázza. A jövőt se hinném, ha karod nem várna. ar Tcllinger I. munkája ■ Egy -község harminc esztendeje SZENTSIMON az ózdi járás egyik legkisebb települése, alig több mint ezerkétszáz ember lakja. A község az Ózdi Kohászati Üzemektől karnyújtásnyira, úgyszólván a gyáróriás árnyékában él. Él, fejlődik, gyarapodik minden évben, a szó szoros értelmében virágzik. Főutcája, mellékútjai mentén egymás után épülnek a 3—4, nem ritkán ötszobás lakások, szabad területeit, utcaközeit, parkok, tavasztól őszig ezer színben nyíló virágok díszítik. — Mi volt itt harminc esztendővel ezelőtt? — kérdezem Kiss Géza bácsit, a felszabaduláskor megalakult földoszto bizottság egyik tagját. Az öreg úgy tekint rám, mintha idegen égitestről tévedtem volna ide. — Mi- t_ csoda kérdés! — gondolja magában. — Hogy mi volt? Hát nézzen körül... Egy karmozdulattal átfogja az egész községet, lendülete csupán pillanatokra torpan meg az egykori cselédháznál. Ez az épület számára is emlékezetes marad. — Hatvannégy házhelyet osztottunk ki akkor — mondja kicsit később — ezt az egész Újtelepet mi szabdaltuk fel. A papi, meg a Naumann^éle birtokból... Ugyanennyi, ha nem több új ház áll most itt __ S hogy mi volt? Inkább azt kérdezze, mi mindent nélkülöztünk akkor, már most könnyebb elsorolni: utat, járdát, villanyt, orvost, autóbuszt... A községi tanács elnöki irodájában minderről köny- nyeb’o listát venni: most készülnek a tablók arról, mit fejlődött, hogyan gyarapodott a község 30 esztendő alatt, mi épült, mi mindent hozott Szentsimon életében három évtized. Egy tabló már elkészült, fényképek, szöveges magyarázatok új létesítményekről, összehasonlítás a múlttal- Dátumok, évszámok 1945 utánról, egyben arról is, honnan indult, miből lett a mai Szentsimon. A falu újjászületése a földosztással kezdődött. Hatvannégy házhelynek való telek kimérésével. Azóta persze régen elfeledték ezt a számot, hiszen a községben levő házak, családi lakások kétharmada a fel- szabadulás után épült, —■ kétszázhúsznál is többről van szó! És micsoda lakások! A falu egykori föld- birtokosa, Neumann kúriája viskónak számít mellettük! A harminc év alatt nőtt ki a földből a Petőfi út, a Béke út, az Újtelep — utóbbit éppen április 4-e tiszteletére keresztelik át Szabadság teleppé. Itt van az a bizonyos hatvannégy házhely... 1948 UGYANCSAK nagy ünnep volt Szentsimonban: helyi szövetkezés útján bevezették a villanyt, ma is sokan emlékeznek rá, mekkora szenzáció volt, amikor kigyúltak az első lámpák. Ma már természetes, hogy nincs villanyt nélkülöző lakás a faluban —, könnyebb számba venni, hol nem ágaskodik televízió antenna a tetőn, hol nem szól a rádió. A tabló képei ezekről az eseményekről bőbeszédűbben szólnak. Az egyik felvétel például 1969-es eseményt örökít meg. A képen modern önkiszolgáló bolt, becsületére válna bármely kisvárosnak. Egymillió 200 ezer forintért épült — a községnek azonban csupán 40 ezer forintjába került. Egy másik felvételen a Neumann-kúria. Egy kicsit talán a múlt felidézése miatt, ám sokkal inkább azért, mert ebből csináltak művelődési otthont, mozitermet, párthelyiséget és itt rendezte be székhelyét a községi tanács is. És még valami létesült ebben az épületben: a korábbi kultúrterem hétköznapokon a gyermekek tornacsarnoka lett, felszerelése akár egy városi iskoláé. Az egykori kúria udvarán égy másik épületben orvosi rendelő és könyvtár, házi gyógyszertár, egy ugrásnyi- ra innen az 1963-ban 3 tanteremmel bővített iskola — jelenleg 97 gyermek mindennapos otthona. Mellette modern postaépület — nem egészen három éve kapta a község — és szemben az egyik új létesítmény. A sok között talán erre a legbüszkébb a falu lakossága. X jubileumi parkra,' amit teljes egészében társadalmi munkával hoztak létre, s amit pár hónappal ezelőtt, a község felszabadulási évfordulóján avattak. Társadalmi munka. Zsem- ba József tanácselnök különösen nagy örömmel beszél erről. Szavai évtizedeket ugranak át, a jelenről, idei és távolabbi terveikről szólnak. Mint mondja, Szentsimon példakép az e^ész járásban arra, milyen nagyszerű dolgokra képes ösz- szefogással egy falu lakossága. A jubileumi park után elsőként az idén megvalósuló gyermekjátszóteret említi. Ugyancsak társadalmi munkában készül majd, segít az Özdi Kohászati Üzemek és a Hangonyvölgye Termelőszövetkezet is. A község egy-egy lakója tavaly 296 forint értékű tár- - sadalmi munkát végzett — idén jóval túlhaladják a 300 forintot. Persze, nemcsak itt, a játszótér kialakításában, hanem az utak-járdák rendbehozásában is. Ez a munka egyébként jelenleg is tart, s az esztendő végére úgy tervezik, nem lesz sáros út a 'faluban ... AMI IMIDIG a jövőt illeti ? A tervek, feladatok listavezetője egy 35 férőhelyes óvoda, aztán a víz-, ellátás javítása, járdák építése, korszerű presszó kialakítása. Lenne persze ennél sokkal több szép terv, elképzelés, akár újabb harminc esztendőre való. S ahogy az elnök mondja, bizonyára meg is valósítanák mind, hiázen az elmúlt harminc év eredményei alapján tervezik 1975-öt és a távolabbi jövőt. Ezek kö-' zött a legértékesebb az, hogy gondolkodásban, közösségi munkában, szellemben változott nagyot a falu lakossága. Időben csupán három évtizedet, valójában évszázadnyit alakult, fejlődött Szentsimon és az” itt élő emberek gondolkodása. Kiss Géza bácsi, az egykori földoszló-bizottsági tag, a község jelenének egyik elindítója mondta: minden akkori évemet odaadnám, ha megérhetném ezt a másik harminc esztendőt. Most 65 éves ... N. I. E lőbb megtörte, majd megaszalta az idő Su- ligói Andrásnét, született Mészáros Teréziát. Történeteinek is susinkás az íze: keményre ' szikkadt héja mögött táperö rejtőzködik. — Az öcsém szép szál legény vodt, igazán embernek való. Nemhiába kérlelte a Guli-Kovács lánya, a Manci: venné őt el feleségnek... „Te tudod, fiam!» — mondogatta neki anyánk. De ráérsz te még azzal, hiszen katona se voltál... ’’ A Manci meg csak kérlelte, hozzá is feküdt; meg hát az apjának tizenhat pár lova volt, kordéval hordatta le a hegy oldalát, alatta mészkő volt. Mondta is neki ez a lány: „Te Ferkó, édes Ferkém, senki másé Szegény még be se érkezett Miskolcra, már kékült, zöldült a lábszára. Ügy vették le a vonatról, vitték egyenest a honvéd kórházba.1 Még tanakodtak az orvos urak, mitévők legyenek, vágjálr-é le tőből a lábát, vagy valami mást eszeljenek ki. Mert ők ilyent nem láttak még. Hogy egy láb csak úgy egyszerűen kékülni, zöldülni kezd? Mire, mért? Még tanakodtak, az én öcsém, csak sóhajt egy nagyot, és azzal kész. Ma is Miskolcon fekszik, a Deszka temetőben. — Guli-Kovács ajánlott pénzt, hogy hozzuk haza, a lányát, meg keresték a po- licejek mindenfelé. De az sehol se volt! „Hát látja, Mészáros uram, az én sorsom se jobb ...”_ Mi aztán nem lehetsz, csak az enyém.” — No, vitték Ferkét katonának — 5 maga jelentkezett, hogy megszabaduljon Guli-Kovács Mancitől. Előtte este átjött még a Manci, sugdosott a fülébe, markolászta. No, ha te mégy — mondta —, én is megyek. Ferke meg csak nevetett, hogyhát oda lányok nem kellenek... „De én elmegy ele, a nagyvilágba!”, s nézte az öcsémet, a szép gesztenyebama haját, a kék szemét meghát olyan arca volt neld húszéves korára, mintha festené. Nézte, de én láttam a lány szemében a gyűlölködést, a féltést. „Te Ferke, vigyázz erre a némberre, még elveszejt...” Ö meg nevetve: „Már ő velem nem parancsol”. Még éjfélre járó időben is bekopogott, leült Ferke ágyaszélére, hogyhát gondolja meg, az ő apja pénzt fizet, s akitor a tiszturak eltekintenek a hebe- hurgyaságától. Hogyhát jelentkezett önkényt katonának. Mutatott is egy marék pénzt, hogy azt mondja: „Ha ennyi nem elég, akkor lesz több, annyi, ameny- nyi kell.” — Nem használt az öcsémnek semmi szó, semmi ígérgetés. Megszédítette valami. Az, hogy nagyvilágot láthat. S hát az a lány is mért bújt be a dunyhája aíá olyan hamar-előbb? Nem mondom, szép lány volt, meg az a tizenhat pár ló! De az is igaz, öregecs- ke volt már, huszonnégy éves. S még volt egy legénytestvére is... — Reggel vonatra ült az öcsém, de vonatra ült Guli- Kovács Manci is. Csakhogy ő másfelé utazott én azt mondtam, megy le egészen Fiúméig. Mondom is neki, hogy te Manci, tón csak nem gráner szerető után mégy ... De az csak az öcsémet nézte, nézte. Nem szólt, dehogyis. Csak nézte, s várta, hogy az majd mond neld valamit. Hát..•. tizenhét éves korában feküdt hozzá először, s akkor húsz volt. Bizony, az hosszú idő. De az öcsém csak a klarinétost dirigálta, s énekelte, hogy „Hej Rebeka, Rebeka, dróton jár a derekad”. Úgy hittem magamnak, hogyhát bolondok ezek mind a ketten, külön-külön is, együtt is. De ilyen is van. — Harmadnapra anyánk kapott egy levelet Guli-Kovács Mancitől, hogyhát ő töredelmesen bevallja, tűt tett a fia ágyába, s hogy a fia meg fog halni, mert a tű mérgezett volt. — Bizony, minden szó igaz volt, amit a Manci írt. nem iá háborgattuk az ügyet, Guli-Kovácsnak meg idővel harminc pár lova lett, de még annál is több lehetett volna. De ő fogadott egy zsidó embert, aki járt mindenfelé, s pénzt adott neld, hogy keresse a lányát, s amint megtalálja, szóljon a csendőröknek, neki meg telegrafáljon. A zsidó kereste is, írt innen, onnan, kérte a pénzt Guli- Kovácstól. Hát ezért nem lett több lova négy esztendő alatt, pedig közben a mérnökök rámondták egy még nagyobb hegyre, hogy áz is csupa mészkő, arról is le kell hordani a földet. Ha nincs só az ételbe’, mit ér az? — Már mi akkor itten éltünk, ezen a telepen, anyánk rég meghalt, apánk meg örökké menni akart, világnak neki... bizony, szegény, kilencven esztendős elmúlott... Mondom, itten éltünk az én urammal, meghát a nagyobbik lányom akkor pendült, Zoli fiam az igazgatóságtól palatáblát, meg palavesszőt kapott... Már akkor úgy- ahogy megvoltunk, mert munka volt bőviben, akkor meg mi baja a szegénynek? Mikor egyszer egy ba- rábel-féle ember szobát keres az utcánkban. Mondom neki, hogy nekünk hátul a sufnink lakható, ha nem is palota, de szorult ember ne válogasson. „De én az asz- szonyommal vagyok!” „Hát aztán? Egy ágyat nem egy embernek szántak...” így hát oda fogadtam őket, „kovártélyosnak.” — De az a nő nekem Igen ismerős volt. Ritkán járt be hozzám, ételt nem főzött, napközben meg ment limlom után. — Azt mondja egyik nap az ura, hogy ők azt a rossz ágyat feldobnák a padlásra, mert vettek egy jóféle dívánt. Tegyék, ha az nekik jobb. Hozták is. Szép volt, nem mondom, meg igen kényelmes. Az asszonyka simogatta is, hogy hát az igen, az már valami. Én meg lestem, mért is ismerős nekem az a nőszemély. Nem is csak az arca. Ahogyan simogatta az öreg díványt. A keze volt ismerős. A hosszú ujjái, meg a bütykök rajta. S hát ahogyan simogatta a zöldesbarna huzatot. Mintha én ezt a kezet már láttam volna valahol díványt, vagy valami mást simogatni. Hát nem furcsa, hogy apró dolgokat nem felejt el az ember lánya, más, sokkalta fontosabb meg egyszerűen kiröppen a fejéből... ? — Éjszaka lett, annak a napnak az éjszakája, mikor azt a rossz dívánt megvette a barábel. Én a legcsep- pebb fiamat szoptattam, fnikor nagy visongásra, kiabálásra eszmélek. Letettem a gyereket a teknőbe, kimegyek az ajtó elé figyelni. Hát a sufniban sival- kodnak. „Megmérgeztek! Tűt tettek a díványba! Gyilkos! Jaj nekem, a tű!” A férfi csillapította, hogy csak a rugók lazultak meg, semmi baj, majd egy pokrócot tesznek rá, holnap hívatják a kárpitost... — Belestem az ablakon, s ahogyan tépi a haját, meg a szép hálóingét az az asszony, megismertem. Guli-Kovács Manci volt. Az öcsém gyilkosa. De ez úgy gyulladt az eszembe, hirtelen, mint amikor a villanyt felkattintja az ember, és a szobában fény árad szét. Már akkor azt is tudtam, ez a kapcsoló Manci' keze volt. Az a kéz, amelyik örökösen az öcsém derekát tapogatta, és amelyikkel olyan ügyesen Ferke ágyába dugta a mérgezett tűt. 4 — Rájuk nyitottam. l,Az isten ver téged, Manci... Guli-Kovács Manci...” S mondom, hogy én lei vagyok. Mint egy báva, néz rám. Sír aztán, jajgat, hogy ővele mostan már mi lesz. „Te ne félj a csendőröktől... Az öcsémet vissza nem adhatod. Nagyobb kín az neked, ha magad bünteted !” — Másnap a barábel nem jött vissza Mancihoz. Még egy vadonat új csizmát is otthagyott. Darabig éldegélt ott velünk, én még levest is adtam neld napjában. Panaszkodott sokat, hogy ő a Ferkét el nem felejtheti soha. „Nem azért, hogy azt a tűt bedugtam az ágyába... Azért megbűnhődhet, tem volna. Ha akasztanak, hát akasztanak... De én a szemét meg a haját nem tudom elfelejteni, Teréz, elhidd nekem...” — Hittem neki. Ha arra képes volt, hogy a szerelmét meggyilkolja, akkor az a legény már benne marad örökkön örökké. Még én vigasztaltam, hogyhát a sorsot mindenkinek kiszabják, s azt el nem kerülheti. „Ferkének meg neked így lett megírva!” Ő meg csak siránkozott, hogy nem, s hát nem. „Az ember maga akar mindent. A sorsát is magának csinálja. Én is azért lettem átkozott, mert úgy akartam... ”, — Aztán egyik nap nem jött többé... Húsz évig is vigyáztam arra az öreg dí- vánra, s mikor ide költöztünk, az új telepre, hát a menyem nem engedte be a házba. „Ki tudja, milyen férgek lakják.” Mert rá se ült senki, soha arra a dí- vánra. Az meg anélkül is foszlott, kopott, s a drótok meredeztek ki belőle. Mintha Guli-Kovács Mancira várna, hogy egyszer halálra rémissze. Vagy tán ő járt vissza éjszakánként, csak nem tudtam kilesni? K eresztet vetett özvegy Suligói Andrásné, született Mészáros Teréz, s lassan elszunnyadt. — Mindig elszunnyad, ha sokat beszél! — így az egyik unokája. — Meg ha leül a televízió elé, akkor is. S így alszik el majd egyszer örökre, s vele együtt ezek a történetek is. r
