Észak-Magyarország, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-01 / 281. szám

1974. dec. 1.; vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Azon az első munkanapon... „Mókán úr akcióban A gyárban £?£& Minden szóra, minden moz­dulatra figyelnek. Félnek. Zsolca és Ernőd irányából ágyúsző morajlik. A néme­tek pakolnak és futnak... Pakolnák a gyárat is. A parancs úgy szól: leszerelni a gépeket és berendezése­ket, mindent, ami mozdít­ható, becsomagolni és va­gonba rakni. Az öntudatos munkások azonban résen vannak. Az ellenállás, mint az éledő parázs, tettekre hevíti az embereket. S az embe­rek teszik a dolgukat, csele­kednek. Hittel és elszánt­sággal. Vállalva minden ve­szélyt és kockázatot. Mert a kockázat nagy. De jól szervezett a munka is. A parancsnak megfelelő­en szerelik a gépeket, a be­rendezéseket, amelyeknek a fasiszták, hűséges kiszolgá­lóikkal, a nyilasokkal együtt azt a sorsot szánták, hogy vagonba rakva útnak in­duljanak. Az értékes moto­rok és szerelvények, a drá­ga gépek azonban jó hely­re kerülnek: a gyárat át- meg átszövő csatornákba, szállóporba, a halnára s olyan helyekre, ahol még az üzemet jól ismerőknek is keresni kéne a nyomu­kat. Természetesen a vago­nok sem maradnak üresen. Ha megtelt egy-egy kocsi, a német őr rácsapta az aj­minden előkészületet meg­tettek. Egyetlen éjszaka, néhány óra alatt kellett cselekedni. Egy valamiben biztosak voltak a gyár munkásai: a rakománynak maradnia kell... Azok az emberek, akik napközben berakodtak, az éj leple alatt feltörték a va­gonokat. A gépek a már el­készített búvóhelyre kerül­tek, de a szerelvény sem maradt üresen. Tégla, vas­hulladék és más értéktelen anyag vándorolt a kocsik platójára. A németek, amikor útnak indították a vagonsort, nem is gondolták, hogy értékte­len holmit visznek. Hiszen a plombák érintetlenek vol­tak, a kerekek féderéi pe­dig vízszintesre merevedve mulatták: nagy terhet tar­tanak. Akik abban az időben itt, a mai Lenin Kohászati Mű­vekben dolgoztak, jól em­lékeznek ezekre a napokra. Az emlékeket jól őrzik a jegyzetlapok, amelyekről új­ra és újra előbukkannak a felszabadulás pillanatait megörökítő sorok, szavak, nevek és mondatok. Sokan vannak, sokan voltak, akik a gyár védelmében éjt nap­pá téve vállalták a legna­gyobb áldozatokat is. S oniÁn a munkát, az azian újjáépítést. Mert a gyár, a háború helyre, amit sokan nem is találtak, mert szétrombolta a bomba, amely 1944. szep­tember 13-án hullt az üzemre. Törmelék és rom­halmaz fogadta a munká­sokat mindenütt. S jöttek, egyre többen jöttek az emberek. Eltaka­rították a törmeléket, sze­relték a vasállványzatokat, javították a műhelycsarno­kok tetőszerkezetét legyőz­ve minden akadályt és ne­hézséget. Száz és ezer ötlet, gazdag leleményesség s fá­radhatatlan munka után el­érkezett az a pillanat is, amikor... ... Amikor megdobbant a gyár szíve. Az energiától duzzadó vezetékek az újra­induló életet jelezték. S mi­lyen nagy volt az öröm és boldogság, amikor az első motor, egy 12 ezer 600 ló­erős monstrum feimirajíolt a durvahengerde blokkso­rán. Az emberek köréje se­reglettek és ünnepelték az első sikert, az első, tüzesen gördülő bugát a hengereket, amely szikrázva, sisteregve engedelmeskedett az ember akaratának. A n nnífő alkotó embe­tYL tpilU, rének Aki a Lenin Kohászati Művekben is a felszabadulás első pil­lanatától kezdve, az elmúlt 30 év során gazdaggá for­málta, s még inkább azzá formálja ezután az életet, 1944. október—november... Két kisfiú áll a Széchenyi utcai cukorkásbolt előtt. A homályos üvegen be-beles- nek az üzletbe. Végre. A vevő kilép, s a két kisfiú „bevágódik” az ajtón. — Mókán urat keresem. Az eladó bólint, s vas­kos cukorkásdobozt nyújt át nekik. — Gyerekek, nagyon vi­gyázzatok! — Jó — mondják, s el­sietnek. Másnap a falakon, a gyárban ott a röplap, a felhívás, a biztatás ... A fogtechnikus váróter­mébe egy vasgyári munkás és egy katonaruhás férfi érkezik. Mindkettővel biz­tosításként néhány fiatal jön. —• Mókán urat keresem. A jelszó rendben, létre­jön a kapcsolat, és ez új és új kapcsolatokat szül... Nyúlánk, szemüveges fér­fi halad el a városháza előtt. A Fekete nyomdánál karszalagos, fegyveres nem­zetőrök. — Mókán urat keresem. Az ifjú fegyveresek utat adnak, s Bánkffi László, igazi nevén Vajda Gábor a németek elől jól elrejtett betűkből, fürge ujjakkal a szedéshez lát. A helyzet egyre tragiku­sából mégis mosolyognak a látványon: a német pa­rancsnokság felhívásai író­gépen készülnek, s azokat másnap réggel eltakarja a MOKAN-komité nyomdai betűkkel készített biztatása: „Miskolc lakosai! Rejtőzze­tek el, tartsatok ki, ne men­jetek a hazánkat pusztító német sereggel! Közeleg a Vörös Hadsereg, a szabadu­lás órája!” Brünning kapitány, a Ges­tapo főnöke 10 ezer pengő jutalmat ígér, tajtékzik, de a nyomda, az ellenállási szervezet felépítése, nagysá­ga rejtély marad számára. — Mókán urat keresem... Mókán ... A Tanácsköztársaság ide­jén Tóth Béla hadosztály- parancsnok és politikai megbízod volt. A fehérter­ror ezért 18 és fél évre ítél­te, amelyet 15 évre mérsé­keltek. 'Alig hagyta el a börtönt, máris kapcsolato­kat keresett. Lakása — szinte érthetetlen merész­ség' — illegális találkozó volt, sőt ő maga 1943-ban a békepárt tagjaként dol­gozott. A MÓKÁN (Magyarországi Kommunista Antináci Ko- mité) felépítését 1944. szep­temberében dolgozta lei. A fővárosban a szervezés nem sikerült, annál jobb volt hozzá a talaj Miskolcon. Tóth Béla malomipari mun­kás hét gyermekének egyi­keként hosszú évekig élt a városban, öt 1944-ben már senki» nem ismerte, de ö annál jobban ismerte a vá­rost. Miskolcon érlelődtek a forradalmi ellenállási erők. 1943. szeptember 9-én — Oszip István, Barbai Fe­renc, Fekete Mihály, s több más kommunista szervezé­sével — robbant ki az Üj- gyári (DIGÉP) béketüntetés. Kétezer ember követelte, hogy Olaszország példáján hazánk is lépjen ki a há­borúból. A kapcsolat ha­mar kialakult, s gyorsan kiépült a szervezet. A mag kommunistákból áll, s hozzájuk kapcsolód­nak a szimpatizáló munká­sok. Erősödik a kapcsolat az értelmiséggel. Egyikük, Pödör László tanár laká­sán — Gestapo-tiszt laká­sának szomszédságában — tartja a vezérkar üléseit. És nem ez az egyetlen merész megoldás. Az illegális MÓKÁN tag­jai ma is nagy szeretettel emlékeznek Tóth Bélára, vagy ahogy ők hívták, Bé­la bácsira. Béla bácsi vö­röskeresztes karszalaggal, orvosi táskával járta a va­rost. A táskában mindig pontosan hat kézigránát, s az aktuális felhívás, vagy ahogy ő mondta, direktíva volt. Ugyanilyen merész­séggel a legális lehetőségek kihasználásával dolgoztak a szervezet többi vezetői, tag­jai is. Szabó Lajos nemzet­őr parancsnok nemzetőr századot állított össze a megbízható ifjúmunkások­ból, diákokból. < A miskolci ellenállási mozgalomról már több ezer oldal irodalom, sorozat, em­lékezés, regény, novella szü­letett. Gyakori a jóindulatú túlzás. Egy nemrégiben megjelent könyvben ez áll: „szovjet oldalon harcolt több száz partizán, s ezeket 20 ezer munkás támogat­ta”. A MOKAN-nak — mint pár éve Tóth Béla elmon­dotta — mintegy 200 ma­gyar és orosz nyelvű iga­zolvánnyal ellátott tagja volt. Az ellenállók tábora ettől valóban nagyobb volt. Az Űjgyári, az Ógyári (mai LKM) munkások tömegével rejtették el, mentették mer a nyugatra hurcolástól a gépeket, berendezéseket. Ez valójában halálos kockázat­tal járt. Halállal játszottak a röp­lapok terjesztői. Halállal játszottak az el­hurcoltak megmentői, rej- j tegetői. Halállal játszottak mind- j azok, akik felderítést vé­geztek. Diósgyőrött Nyíri Sándói — Ságvári Endre egykori tanítványának — irányító- | sával dolgozott egy csoport November második felében ennek egyik tagja Ernődről rejtekutakon Diósgyőr dél: részébe vezetett egy szovjet közelfelderítő alakulatot. A parancsnok Usttylnov kapi­tány megbízásából az el­lenállók felderítéseket vé­geztek a katonai alakulatok­ról, harci gépekről, s az eredményt veszélyes körül- ’ mények között juttatták el a szovjet erőkhöz. 1944. december 3-án haj­nalban dübörögtek be az el­ső szovjet harci gépek Mis­kolcra. Este 22 órakor 224 . ágyú díszsortüze jelezte: : Miskolc szabad. Az ellenállók tudták, hogy mit kell kezdeniük a szabadsággal, a Szabad Ma­gyarország első száma sze­rint Mihajlov tábornok még aznap kinevezte a város vezetőit. A rendőrséget le­fegyverezték. A MÓKÁN az országban az egyetlen fegyveres magyar alakulat, ekkor lett legális szervezet. Parancsnoknak Szalay Tibor alezredest, az illegális MÓKÁN katonai vonalának egyik tagját ne­vezték ki. Az ellenállás jeles veze­tői, tagjai ott vannak az új politikai államhatalmi szer­vezetek élén. Fekete Mi­hály, a Kommunista Párt miskolci szervezetének, Oszip István az újgyőri. Nyíri Sándor a diósgyőri pártszervezet titkáraként ' kezdi meg az új társadalom építését. A belügyminiszter meg­bízásából Tóth Béla nem­zetgyűlési képviselő lett. Borsod-Abaúj-Zemplén me­gyék főispánja és élelme­zésügyi kormánybiztos. 1945. február elsején iktatták be, az 1945. március 14-i kor­mányintézkedés alapján. Oszip István nemzetgyűlési képviselő váltotta fel e funkciókban. 30 év pergett le az idők rotáján. Tóth Béla, Oszip István, Urbacsok Mihály, Szabó Lajos a MÓKÁN egy­kori vezetői, Kosa Mihálv- lyal együtt már nincs ve­lünk, nincs az élők sorában. Az illegális MÓKÁN egy­kori tagjainak jelentős ré­sze, az ellenállók ott vol­tak, s vannak ma is a po­litikai, az állami, a gazda­sági, a műszaki élet, a fegy­veres testületek, az iroda­lom különböző posztjain. Épp olyan szerényen, meg­győződéssel élnek, dolgoz­nak, mint amilyen szeré­nyen, meggyőződéssel. s valójában életük kockázta­tásával segítették városunk felszabadítását, az új éiel megteremtését. Csorba tót, le is plombálta, s meg­nyugodva ment a követke­zőhöz. Egy ilyen vagonsor várt az indulásra. Az volt az utasítás, hogy hajnalban fusson ki a gyárból. Ehhez puszuiasai nyomán naiou. óriásként, aléltan, romba dőlten, de reménykeltő erő­vel hívta, buzdította az em­bereket : gyertek, dolgozza­tok ... S az emberek jöttek. Be a gyárba, a régi munka­ameiy akkor Kezdődött el igazán, amikor az utolsó fa­siszta is kitakarodott innen. Azon az első munkanapon, amikor elkezdődött az új­jáépítés .... T. F. Ott áll a miskolci ifjúsági ház udvarán. Néma, moz­dulatlan. Sötétzöldre festett acéltestén, behemót, súlyos lövegtornyán időnként meg­csillan a felhők közül elő­bukkanó nap sugara. — T—34-es ... A máso­dik világháború legendás hírű szovjet harckocsija. Ma már történelem. Múzeumi tárgy. Hol készülhetett? Moszkvában, a fasiszták ál­tal éjjel-nappal bombázott blokádba zárt Leningrád- ban, vagy az egykori Sztá­lingrád Barikád Gyárában, ahol az üzem kerítésétől alig százötven méterre vol­tak a hitlerista csapatok, de a termelés, a harckocsigyár­tás egy pillanatra sem szü­netelt? A hegesztési varratok durvák, csak a festék ta­karja el azokat... A lö- vegtorony súlyos acéltömb­jén is látszanak az öntés nyomai. Háborúban, vérzi­vataros napokban készült a T—34-es. Nem volt idő a szépítésre, a csiszolásra, hi­szen Hitler csapatai igába hajtották fél Európát, ve­szélybe került a Szovjetunió fővárosa, Moszkva. Embe­rek milliói pusztultak el a koncentrációs táborokban, anyák milliói hullatták könnyeiket. Orosz asszo­nyok, lányok dolgoztak az üzemekben, gyárakban, hogy fegyvert adjanak a frontok­nak, az első vonalakban harcoló fiaiknak, apáiknak, férjeiknek ... Ótt áll a T—34-es az if­júsági ház udvarán ... Va­jon hány ezer kilométert tett meg, amíg elérte Ma­gyarországot? Vajon hon­nan indult el? Kezelősze­mélyzete hány hitleristát semmisített meg ...? S hogy hívták a kezelőszemélyze­tét? Petya, Iván, Igor, Szá­sa? ... Hosszú utat tett meg a T—34-es. Lehet, hogy elju­tott Berlinig is. Széles, erős . lánctalpai, amelyek har­minc évvel ezelőtt hegye­ken, völgyeken, folyókon és mezőkön üldözték az ellen­séget, három évtizede béké­sen pihennek. A löveg csö­ve tiszteletet parancsolóan mered az égboltra. Ki tud­ná megmondani, hogy mi­kor és milyen célpontra ad­ták le belőle az utolsó lö­vést? Hány száz és ezer szovjet katona ontotta vé­rét, adta életét, amíg elju­tott a harckocsi Magyaror­szágra ? Ma már történelem a T— 34-es. Egy-egy példányát fél Európában meg lehet ta­lálni. Moszkvától Berlinig, mint a győzelem jelképeit emlékműként állították fel, hogy tisztelegjenek és tisz­telettel adózzanak a szov­jet katonáknak, a hősöknek, s ugyanakkor emlékeztesse­nek is a harminc-negyven évvel ezelőtti napokra, a második világháború pusz­tításaira. Múzeumi tárgy lett az if­júsági ház udvarán álló T— 34-es. Sötétzöldre festett acélteste most a béke jel­képe. Lövegtornyán gyere­kek bújnak a belsejébe. Be­ülnek a kicsiny, kopott- barna bőrhuzatú ülésekbe, kíváncsian, kipirult arccal nézegetik a műszereket, képzeletbeli játékokat űz­nek, kitekintenek a kémle­lőnyílásokon, ahol szüleik­kel néznek szembe... Szüleikkel, nagyapáikkal, akik elkísérték gyermekei­ket, unokáikat a T—34-es- hez, s akik most önfeledten játszanak, vizsgálódnak, ku­tatnak, hiszen „igazi” harc­kocsiban ülhetnek. A szü­lők és a nagyapák pedig emlékeznek. Emlékeznek a három évtizeddel ezelőtti napokra. Keserű, fájó em­lékek kavarognak bennük, amelyekről a játszadozó lurkók mit sem sejtenek. Hiszen nekik Hitler, Hor­thy, Szálasi már történe­lem. Csak a könyvekből és a filmekről ismerik a pusz­tító géppuskatüzet, a bom­bázások borzalmait, a há­ború borzalmait... T—34-es ... A második világháború legendás hírű szovjet harckocsija. Ma már történelem. Múzeumi tárgy'f amellyel most gyerekek is­merkednek. játszanak. Felföldi György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents