Észak-Magyarország, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-15 / 293. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1974. dec. 15., vasárnap GvésíídI brácsa Edelény, József Attila utca 6. szám. Alacsony, hóval borított, kopott ajtajú kis ház. Udvarán szárítókötelek dzsungele alatt csak lehajtott fejjel lehet közlekedni. Barnabőrű, pirospozsgás, zöldpulóveres, jól megtermett férfi áll az udvaron, figyeli a hatalmas pelyhekben hulló hópihéket. Egészségtől duzzadó, életerős férfinak látszik. Pedig Gagyi Lajos egészségét évekkel ezelőtt kikezdte a betegség. Most rokkantnyugdíjasként, leszázalékolva otthon tesz-vesz a kis ház körül. Egyszer, — még egészségesen — egy fényképet látott a Nők Lapjában. Egy hegedű volt rajta lengyel származású készítőjével. És ez a hegedű gyufaszálakból volt ösz- szeállítva. Az aláírás nem beszélt róla: milyen a hangja. Ekkor határozta el 6 is, akinek élete, veleszületett adottsága a zene, a muzsika, hogy nem nyugszik, míg egy hasonló muzsikusszerszámot el nem készít. De olyat, ami meg is szólal. Hogy valami haszna is legyen. Ne csak az érdekessége. Szabad idejében sokat töprengett azon, hogyan is kellene hozzáfogni. Kérges kezével sokáig gyakorolta a gyufaszálak meghajlításá- nak technikáját, összera- gasztásának legegyszerűbb, legpraktikusabb módját. Aztán a szerszámok következtek. Akármilyen bicskával nem lehetett csak úgy nekiállni. Vékony és törékeny a gyufaszál, kényes minden durva darabos „mozdulatra”. Végre összeállt minden, mint egy kép. A ragasztóanyag, a vágás módja, a szerszámok. Ez év májusában azután úgy érezte Gagyi Lajos, hogy nekifoghat. Mikor elkezdte, a boltban csodálkozva néztek apró, törékeny feleségére, aki tucatszámra vásárolta a gyufacsomagokat. Óvatosan, lágyan hajlít- gatva kialakult a brácsa peremrésze. Lassan készült a háta. Egy sor összeragasztott gyufaszál gyengének bizonyult. Rátett még egyet. Ez sem volt elég erős ahhoz, hogy a húrok feszítését elbírja. Harmadik rétegre volt szükség. Három sor vékony pálcika egymás fölött. Száradás után jól tartott az enyv. Ekkor már készült az eleje is. Készítője tanult az előzőkből. Eleve úgy tervezte, hogy legalább két sort kell egymásra tenni. Számítása bevált, így merev és tartós lett a szépívű lap. Az oldalakhoz már nem kellett ennyi munka. Egysorjában, erősen megragasztva álltak a gyufaszálak. A legnehezebb, az összeállítás csak ezután következett. Szépen peremezve, milliméter pontossággal kellett illeszkedni az elkészült részeknek. Nyakat faragott a hegedűhöz, kulcsokat, húrt vásárolt hozzá. És végre november 28-án felhúzhatta a húrokat, rátette a lószőr- vonót. S megszólalt a brácsa! Szép, mély búgó hangjára összeszaladt a környék. Megcsodálták, megbámulták. Lakkozott teste derűsen csillogott a késő őszi napfényben. Több mint háromszáz doboz gyufa és a sok-sok száz órás aprólékos munka meghozta gyümölcsét. Sikerült! A barnabőrű, mosolygós arcú beteg ember álma, éveken keresztül dédelge- tet vágya valóra vált. — A gyufával játszani, belőle játékot készíteni könnyű „mesterség” — mondja. — Igazság szerint amit csináltam, az is játék volt, csak egy kicsit komolyabb játék. Mélyhegedűt ragasztottam, a hátába beleírtam a „gyufakirály” nevét: Irinyi János... Vásárhelyi István Muszaiosz illusztráció. Fcledy Gyula munkája JUHÁSZ .IÖZSEF: Most az igen Kérhetnék igent, adhatnék nemet, ámenre krédót, vethetnék szelet. Tehetnék sapkát, nyúlszőr kalapot, országutakra torlasznak követ, ehetnék télen nyári falatot bcfullasztva éh-ösztönömet. De most az igent kell kimondanom, s ha szükséges, majd a nemet is. Ha levegőtlen e föld: kitörni még az eget is! A KUPÉBAN hatan ültünk, és miközben vártuk az indulást, ki-ki szemügyre vette a másikat. A helyzet nem volt éppen rózsás: az ablaknál az a szemüveges úr legalább Hatvanig biztosította magát szellemi betevőkkel Füles, Ludas, és különböző képes magazinok formájában, mellette egy kerekképű fiatalember meg szemlátomást eltökélte, hogy aludni fog, a nagyobb nyomaték kedvéért a kabátját is a fejére húzta. Egy szabadságra induló katona levelet böngészett elmélyül- ten, és egy Tapolcáról hazafelé tartó idős hölgy már a harmadik láncot kezdte a kézimunkán. Csak a kissrác nem csinált semmi hasznosat. Gondosan vasalt nadrágjában, bordó dzsekijében nyugodtan üldögélt szeplős kis kölyökarcát érdeklődőn az ablakra szegezte. A tíz év formájú ebadta — szeplős kis arca, élénk szeme elevenségről, va- gányságról beszélt — szem- melláthatóan alaposan felvértezve a szülői tanácsokkal szállt vonatra. „Légy udvarias, ne mászkálj a folyosón, a kabátodat rendesen akaszd fel”, és így tovább amire ő gondosan bó- lintot, de esze ki tudja már hol járt. Kíváncsi voltam meddig bírja a tétlenséget. Ernődnél már mocorgott, de csakhamar erőt vett magán, és tovább ült csendesen. Mezőkövesdnél már aggódni kezdtem, mert láttam komolyan szenved. Magamban biztattam: na csinálj már valamit, valamit ami nem való, ami nem illik ide ebbe a tisztára söpört, hermetikusan elzárt elsőosztályú nemdohányzó fülkébe, hiszen gyerek vagy, jogod van hozzá, kérlek csinálj már valamit. Kál-Kápolnánál nem bírta tovább. Lassan kabátzsebébe nyúlt és rövid ko- torászás után megtalálta amit keresett. Színes léggömb lapult a markában. Csendben, hogy az alvó fel ne ébredjen felfújta, majd ujjai között halkan sípolva engedte ki a levegőt. Egyszer kétszer, ötször. A következő pillanatban a felfújt léggömb kicsúszott kezéből és mint egy sípoló madár vágtatta körbe a fülke légterét, majd ernyedten halt el az olvasó úr ülése alatt. Háromszor is kísérletezett, hogy kikaparja onnan, de nem érte el. Reményvesztetten leült — Hatvannál jártunk — és megszólalt: bácsi kérem kapcsolja ki a fűtést, mert leég a fülem. Mindenki odanézett. Az úr letette az újságot, a hölgy a kötést, a katona visszafordult az ablaktól, még az alvó fiú is felébredt. Valaki megszólalt 120 kilométer után, és mint titkos jelre mosolyodott el egyszerre mindenki. A fűtést lekapcsolták, a néni megkérdezte hová utazik, a fiú kölcsönadta neki a tollát hátha rajzolni akar, és a kissrác mesélni kezdett. MESÉLT ARKÖL hol lakik, hogy nagyszüleihez utazik Pestre, hogy szerinte mi a helyes pedagógiai módszer, hogy mi történik most Chilében, hogy milyen Angela Davis frizurája, és miért kellett megverni Sípost a tornaöltözőben, hogy honnan kapta nevét Miskolc egy része Kosevo. Vitatkozott, érvelt, nem engedett az igazából ha úgy hozta a helyzet, életet lehelt abba az ólomszürke rohanásba, bordós dzsekijével, vagány kis arcával. Mire leszálláshoz készülődtünk a Keletiben már mindenki nevetett. Jó kis utazás volt. Forró Péter l — Már előtte való nap tudtam, hogy a mi brigádunkra, a mi műszakunkra jut az új martinkemence első ünnepélyes csapolása. A feleségem már reggel mondta, hogy nyugtalanul aludtam. Délelőtt nem találtam a helyemet. Játszottam a kislányommal, a kis Zsuzsikával, de az eszem másutt járt. Bent, a gyárban. A pódiumon, a martinkemencék során, ahol az egyik oldalról embert verejtékezhető hőség, a másik oldalról — mivel nyitott — a téli hideg zúdul ránk. Gondosan borotválkoztam és ünnepi ruhát vettem föl. Ha most megkérdezné, hogy mit ebédeltem, nem tudnám megmondani. Ettem valamit, és csak arra emlékszem, hogy a feleségem nógatott, hogy ebédeljek meg rendesen. De az eszem csak az új keménce körül járt. Az aktatáskában 20 deka turista szalámival, két szelet kenyérrel és egy kevés savanyúsággal szinte rohanni tudtam volna. De a feleségem csöndes léptei lelassítottak. Tudja, Várkonyon lakunk, saját családi házban, a feleségem is dolgozik, és így együtt mentünk a buszhoz. Útközben nyugtatott, ne idegeskedjek, minden rendben lesz, jól sikerül majd az első csapolás. No hiszen — mondtam neki —, te aztán tudod, kemencét se láttál sohasem. Azt meg már csak magamban gondoltam, hogy 26 éves létemre, három évi ipari tanulóskodás, háromévi katonaság, a 7-es számú kemencénél a másodsegédság. a 8-as számú kemencénél az elsősegédség, majd egy újabb szakmai vizsga után olvasztárként. tehát lényegében gazdaként, a kemence gazdájaként mi fogjuk megcsapolni először az első acélt. Az idegesség mellet egy kicsit büszke is voltam erre. Hiszen tőzsgyökeres ózdi vagyok, ameddig vissza tudjuk vezetni, minden ősöm ózdi, apám még most js kismesterként dolgozik a finomhengerműnél ... — Fél 2-kor már teljes harci díszben, munkásruhában, aszbesztkötőben, azbesztkesztyűvel, fejvédő sisakkal, rajta a kék színű védőszemüveggel már ott voltam a pódiumon, az abléz- nál. Tudtam, hogy reggel 8 órára felfűtötték a kemencét, hogy gondosan, de a szokásos 50 perc alatt berakták egymás után sorba az ócskavasat, a mészkövet, aztán megint az ócskát, frissítőként az ércet, aztán ismét ócskát, és rá a folyékony nversvasat. Tudtam, hogy kitűnően be volt olvadva a massza. Láttam, az első próbát, ami jónak mutatkozott. Amikor elérkezett az ideje átvettem a műszakot. A kemencénél ott maradtak a délelőttös brigád emberei is, oda* kíváncsiskodtak a többi kemence munkásai, volt cimboráink, és lassan odaérkeztek a vendégek is. Mi még három próbát vettynk, mind Németh István pontosan fél 4-kor engedélyt kaptunk a csapolásra. Az első csapolásra... Tudtuk,, hogy ott van a miniszterhelyettes, a gyár egész vezérkara is, így hát nagyon izgultunk. A csapoló, aki szintén olyan fiatal, mint én, de kitűnő szakember, kinyitotta á csapolónyílást. Az anyag azonban elég gyengén folyt, a három kitűnő volt. Három Mondanom sem kell, hogy óra 20 perckor utolsóként még idegesebbek lettünk, beraktuk még a 800 kilo- Mint utólag kiderült, a két gramm mangánt, az ötvöző- méter hosszú, 15 centiméter anyagot. Tíz perc múlva, átmérőjű csapolónyílás nagyon beégett. Először oxigénnel próbáltuk kifúvatni, de ez sem segített. És ekkor a szomszédos kemencéktől a cimborák, a jó cimborák átjöttek segíteni, öten- hatan ragadtuk meg a kiszú- rúrudat, és megpróbáltuk kiütni a nyílást. Az ötödikhatodik rúdnál végre sikerült. Megindult az acélfolyam, és 10 perc alatt szinte kiszaladt a kemencéből a 107 tonnás adag ... — Mondják, hogy-nemcsak a hőtől lett piros az arcunk, hanem talán a restelkedés- től is. Mert az az igazság, hogy mi nagyon akartuk, hogy ez az első csapolás jól sikerüljön, nagyon ákartuk, s mint a közmondás is mon d- ja, a nagy akarásnak nvögés lett a vége. A nagyfőnöi; is feljött a pódiumra minket vigasztalni, ö is tudta és mondta, gyerekek, nin;s semmi baj; nem rajtatok múlott. Deliét, kéremszéoen. ez az első csaoolás még mindig téma nálunk a brigádban. Mert az az igazság, hogy ezek tulaidonkéopen rutinfeladatok. Máskor olvan precízen megy mint a rakéta. Most meg. amikor ünnep volt. meg hogy az első csapolás. nem úgv sikerült, ahogy kellett volna. Meg is lepődtünk, amikor közölték velünk, mármint a brigáddal, hogy hagyjuk abba a munkát, menjünk öltözzünk át, mert. egy másik brigád veszi át helyünket a kemencénél, a pódiumon. Az öltözőben egymásra morogtunk és csak akkor könnyebbültünk meg, amikor kiderült, hogv nem leváltanak minket, hanem a miniszterhelyettes elvtárs az egész brigádot meghívta a fogadásra. Ez úgy fél öt felé lehetett, délután. Mondanom sem kell, hogy ez volt életem, a mi életünk eddigi legjobb műszakja ... — Azóta is jól szolgál az új kemence és talán mi is jól szolgálunk Igaz. ideiglenes még csak kis kéménye van a kemencének, de 1376. végére megépül a 8 méter magas nagykéménv. és akkor gyorsabb járatú lesz a kemence. 7 óra helyett 5—5 és fél óra alatt tudunk majd csapolni. De addig sem leszünk tétlenek. A mi ifjúsági brigádunk tagjai mind szocialista kollektívából kerültek ide. Ezért is vállaltuk, mint új kötélétől*sörünket, önként vállalt kötelezettségünket. hogy mindent megteszünk az acélmű becsületének és tisztességének, tekintélyének tovább! növeléséért. Vapvis: lefordítva < / azt jelenti, hogv precízén, pontosan. fegvelmezetten. Hidasunk és erőnk javát adva a kemence 1600—1700 Celsius fokos hőjéhez, sok és jó acé’t gyártunk. Reméljük, az úi. a 3-es számú, a mi kemencénknek is hamarosan megnő a becsülete. Énpcn olvan tisztelettel fognak beszélni róla. mint testvéreiről. Szöveg: Oravec János Kép: Laczú József / Milyen volt az első csapolás? Elmondja: Németit István olvasztár, Máimé
