Észak-Magyarország, 1974. október (30. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-27 / 252. szám
1974. október 27., vasárnap ESZAK-MAGYARORSZAG 7 lízoyűrűben Szomorú, szívet szorongató látvány volt. Kihajolva a vonatablakon, a vasúti töltés mindkét oldalán a szemlélő csak vizet, tengernyi vizet láthatott. A telefonoszlopok derékig dideregtek az iszap sárgította, szennyes áradatban. — Jövőre már nyugdíjas leszek, de arra még nem emlékszem, hogy a Hernád eddig kijött volna — mondta mellettem egy éjszakai szolgálatba igyekvő öreg, borostás képű vasutas. Aztán csend lett. Mindnyájan, akik a kocsiban utaztunk, némán néztük a lehúzott ablakokon át, amint a szél hullámokat ver a kavargó vízen. Közben a vonat óvatosan haladt. Olyan érzése volt az embernek, mintha a hosz- szú, száz kerekű, világító monstrum lépésben tipegne előre. Muszály volt lassan menni, mert a víz már ott locsogott a talpfák alatt. Ezeken a részeken néhány helyen délelőtt még szántani vagy vetni akartak. — esetleg kézzel is —, de a délután folyamán a víz alá kerültek a földek. Alkonyaikor akár vitorlás versenyt is lehetett volna itt rendezni. A derült, holdfényes estén messzire lehetett látni. Halmaj és Csobád között a távolban sötét foltként emelkedtek ki a lomha árból Kiskinizs megviselt házai és még lombjukat viselő fáik. A falu egy olyan szigethez hasonlított, amely köré félelmetes csillogó gyűrűt kerekített a Her- nádból kitóduló víz. És az ember szinte tehetetlen ellene. Nem sokkal odébb azt hittük, hogy vége szakad a szörnyű áradatnak, de ahogy közeledtünk a vélt „szárazföld” felé, valamennyien keserűen jöttünk rá, hogy egy vízben fürdő kukoricaföld tévesztett meg minket. Amit láttunk, félel- metességében is csodálatosan szép volt: Szabályos, végtelenbe nyúló sorokban álltak a kukoricaszárak. Csupán elázott, kókadt bugáik lógtak ki és emelkedtek a hömpölygő víz fölé. A sorok között egyre vékonyodó tükörcsíkként csillogott a víz. A hold pedig — mintha felcsapott volna gátfutónak — egyik sorról a másikra, ügyesen ugrálta át a reményét vesztett kukoricaszárakat. A holdvilág — olykor megbotolva egy sodródó farönkben — még mindig kitartóan loholt mellettünk, de már régen elhagytuk a kukoricatáblát, amikor az egyik telefonoszlopot körülvevő, fennakadt giz-gaz közepén ringatózó nagy kerek tököket vettünk észre. Tucatnyian lehettek. És kicsit mulatságosan hatottak, amint a hullámok össze- összekoccantották őket. Eé- késen együtt maradtak, mindenféle további lökdösődés vagy acsarkodás nélkül. Jól megvoltak egymással, kivéve egy kis tököt, amely már únhatta társai társaságát. Ugyanis az történt, hogy otthagyta őket, elúszott mellőlük. Nem jutott messzire: egy örvény lehúzta, aztán némi tusakodás, vergődés után útjára engedte. Hiába fűtötték a kocsit, a lehúzott ablakokon át kiszaladt a meleg levegő, és a helyére hideg került. Fázni kezdtem. A többiek is így lehettek, mert egyre- másra visszaültek a helyükre, dörzsölték fázós kezeiket. Nekirugaszkodtam az ablaknak és felhúztam. Megindult a társalgás. A téma természetesen, az árvíz maradt. Mindenki elmondta legújabb értesülését, meg véleményét, mi lesz, ha ilyen marad az idő? Egy hatvanon túli nénike erősen bizonygatta, hogy ez „isten csapása”, és hogy ez egészen biztos, mert neki a papja mondta. Vitatkozni próbáltak vele, de a néni hajthatatlan maradt Hát ráhagyták. A vonat lassan döcögött, de az idő annál gyorsabban haladt. Már több, mint félórás késésben voltunk. Ha nehezen is, de azért csak beértünk Halmajra. A falu végén a cigányputrik- nál, a villanyfényben sokan ácsorogtak. A fiatal- asszonyok karján aprócska gyerekek sírtak. Hangjukat ugyan nem hallpttam, de az anyák ringató, csitító mozdulatai mindenesetre erre utaltak. A férfiak lapátokra, ásókra támaszkodva tehetetlenül, tétován nézték az emelkedő vizet. A legalacsonyabban fekvő ház hátsó falához már hozzáhozzácsapódott egy-egy hullám. Halmajtól hamar beértünk Miskolcra. A megállókon kívül csak Felsőzsol- cánál lassított a mozdony, mert a Sajó már a vasúti híd alját nyaldosta. Amikor leszálltam a vonatról, az ég még derült volt, a hold sarlója fényesen ragyogott. Ezen az éjszakán nem esett az eső. Szalipszki Endre JUHASZ JÓZSEF: Vonalak Tenyeredben vonalak, arcodon is vonalak. Sűrűk, kuszáltak és rendezettek. de hadrendjükben ü kOfptre készen a halállal. S ALL AI FERENC Őrizz meg (K. E.-nak) Kószálok fák közt; csillagos. Tépik agancsok meztelenségem, nyúlnak utánam vijjogó karmok, fölsebzett szárnyam, ^ buggyanó verem; őrizz meg hűnek. meztelenségem. Hallod-e, Angyal, kaplak ölembe! csillagporos égő tenyeredbe, szádba-számba; ordítva kiabálva köpjünk tüzes aranyat bádog-lemcz-areú szentek pofájába. Nevetve, gúnnyal, nem haraggal, hálni is hálunk madarakkal. Állunk a fényben tisztán. Holdi János: TELEFONON F áradt volt és rosszkedvű. Félhomály pusmogott a szobában, késő őszi álmos alkony. Csupán a lemezjátszós nagy rádió skálacsíkja világított, s adta a hangot, valahonnan Párizsból. Beethoven IX. szimfóniájának utolsó akkordjai remegtek, belesimulva a kezdődő csendbe, s a vádoló remegés át- meg átjárta. Felkelt a fotelból. Elzárta a készüléket, s az apró kattanás zörejével a fülében végigvetette magát a rekamién. ... untat az egész. Minden, ami él és létezik. Azt mondják, jól szituált, negyvenötös férfi vagyok. Szép feleségem van, nagyszerű, húszéves fiam, munkám elismerik, jól fizetnek, a háromszobás lakásom pompás, tehát semmi bajom. Az ördögbe is! Ez a külszín! Ami mögötte lappang, ami benne lappang, arról keveset tudnak. Nem, nem árulom el a feleségemnek, hogy Péter jó három hete megvizsgált, és komolyan figyelmeztetett: „baj lesz a gerinceddel, mint barátod is mondom. Szigorúan tartsd be utasításaimat, különben ..Nem fejezte be, tudtam, ez a kezdődő vég. ' Igaz, azt is mondta, ha há- ( rom évig önmegtartóztató életet élek, semmi baj, de hát három év, úristen! Asz- szonyhoz sem szabad nyúlnom, alkohol és dohány semmi, fűszertelen étel ;k, nem, nem fog menni. Most, amikor minden megvan, úristen! Mégis el kell mondanom az asszonynak, nehogy félreértsen, és fanyarkiábrándító mosoly legyen az osztályrészem. És <?z a betegség! Péter egyévi teljes nyugalmat javasol, egy évig dolgozni sem mehetek, ez talán a legrosszabb. Azután jön1 a súgás-búgás, az igen tisztelt kollégák a hátam megetti mosolya, nem, nem ... Lassan felült. Gerincét tapogatva az ablakhoz lépett. A függönyön túl. a szemközti bérházban felpattogtak a fények, az ereszkedő ködben fehér su- gárpászták lebegtek. Lent, az emeletek alatt, az úton emberek siettek, megnagyobbodott árnyképeikkel. ... talán az lenne a legjobb, ha egyszerre véget vetnék az egésznek. Egy ugrás, és vége mindennek, önmarcangolásnak, töprengésnek, befelé fordulásnak. Bátorság kérdése, elhatározásé, akaraterőé. A sok. ki nem mondott kérdést, a sajnálkozó arcokat, a nem várt meglepetéseket, elkerülném. Egyszerűen befejeződne a nagy cirkusz, köd előttem, köd utánam. Néhány hónapig még sajnálkoznának rajtam, aztán semmi, semmi, csak a hideg megnyugvás föld felett és föld alatt egyaránt. De... Váratlanul csengett a telefon. összerezzenve lépett el az ablaktól, felverte a hallgatót: — Halló, itt Zetei Ákos lakás. A vonal túlsó végéről kellemes, barna-színezetű férfihang felelt: — Halló-halló. Valóban Zetei lakás? — Igen. Tessék, kivel beszélek? Vidám Ingerkedéssel zen- dült ismét a hang: — Szóval, Zetei lakás? Ha nem csalódom, akkor az én Ákos barátommal beszélek. Ugye? — Igen, de... — Semmi de.. Szinte hihetetlen, hogy nem ismered fel a hangomat, te, te örök töprengő. Itt Bandi, a régi Alóz Bandi barátod beszél. — Ejnye, öregem. Szerbusz, kérlek, ne haragudj, de olyan régen találkoztunk, van már annak tán ötéve is. Hiszen emlékszel. Azon a szimpozionon! Még ma sem felejtettem el a felszólalásodat. Hamar, öregem, beszélj valamit magadról. Remélem, jól vagy? — Hát ami azt illeti, nem egészen, de megvagyok. És te, Ákoskám? A hangodról ítélve ismét egy adagnyi töprengés után vagy. Zetei egy pillanatra önmagába pillantott. Hirtelen nem tudott mit válaszolni. Alóz Bandi vékony, törékeny alakját látta, korán őszülő haját, keskeny, sovány, ám mindig vidám arcát. Szerény mosolvát, amely inkább restelkedés- nek tűnt a világ felé: bocsánat, hogy megszülettem. Gyermekkori emlékek fűzték hozzá, a negyedik gimnáziumban egymás mellett ültek, még onnan a barátság. Nem tudott ellenállni n kísértésnek. Ügy érezte, ha Bandinak mindent elmond, az a kettőjük titka marad. És most beszélhie kellett. Először lassan, akadozva kezdte, azután egyre jobban belejött a panaszkodásba, már egyetlen nagy zuhataggá nőtt ez a kitárulkozás, s csak mondta, mondta: — ... az előbb lenéztem az utcára. Arra gondoltam, legjobb lenne mindennek pontot tenni a végére. Tudod ... A vonal túlsó végén, a máskor oly kedves, vidám barna bariton felcsattant: — Ugyan, Akoskám. Csak nem tennél ilyen butaságot? Már. megbocsáss.' őrültség! öngyilkosság két- három év miatt? Nem, ba- rátocskám, ez nem megoldás. Különben ne aggódj, senkinek sem beszélek erről, azonban szeretnék veled négyszemközt is csevegni. Jó, jó tudom, hogy nehéz. Viszont az a néhány hónapi beteg karantén. No és? Lassanként az ötven télé ballagunk, barátocskám. Igenis, vedd tudomásul, lesz még időnk szépen járni. Sok tavaszt megérünk még! Valid be őszintén, ugye, nincs szebb a tavasznál? Aztán a feleséged, a fiad. Ugyan, Ákoskám! Tudod, mit, holnap gyere be hozzám, mondjuk, úgy kettő és három között. Ráérsz? — Igen, rá. Hiszen mondtam, táppénzes állományba vett Péter. Apropos, Ban- dikám, hová menjek? Jól értettem, hogy valahová be kell mennem? — Jól értetted. Ugyanis a megyei kórház sebészeti osztályán fekszem. Tudod, kissé nehéz beszélnem róla, de ... szóval másfél hónapja vágták le a bal lábamat. Tudod, érszűkület, trombózis. Nem volt más választás. Vagy ez, vagy a halál. Tudod, hol a sebészet...? — Halló, halló, Akoskám ... Zetei kábán, zúgó fülekkel hallgatta barátja közlését. Olyannyira nagy volt a kábasága, hogy egyszerűen nem tudott felelni. Végül csupán ennyit kérdezett: — Hányas szoba, öregem? ... A barátságos, szinte vidámnak mondható barna baritonon mintha nevetés vibrálna: — Százhatos, Ákoskám. De okvetlenül elvárlak! És semmi butaság! Érted? No, a viszontlátásra holnap, délután kettőkor. Szerbusz. Kattant a készülék. At'z- zadt tenyeréből kiejtette a kagylót. Már egészen »besö- tétedett. Az utcai higanygőzlámpák fénye, a kellemesen meleg szoba meny- nyezetén remegett. Valahol motor berregett, a lépcsőház felől az induló lift zúgása hallatszott. — Talán az envéimek jönnek — gondolta, bár nem volt tisztában ' vele. vaion ió! gondolta-e. Agya még mindig a hallott tragédiát osztályozta. fülében veszettül keringtek a nyugodt mondatok színei. A lift még mindig zúgott. Az életet jelző zúgás ismét az ablakhoz vitte A köd vastagabb lett. az utca havas-ónos aszfaltia m?«z- szebb került, a bérli íz.ik fényei tompábban viláaol- tak. A vattas7erú csendből elvillant a motorberrseés és megint Alóz Bandit 'ét- ta: vékony, törékeny ^lkat. őszülő haj, keskeny, so- vánv. de mindig vidám arc, a szerény mosoly: bocsánat. hogy megszülettem Csak állt az ablaknál, fájdalommal vegyes csodálattal a szívében, és nagvon srZgvellte magát.
