Észak-Magyarország, 1974. szeptember (30. évfolyam, 205-228. szám)
1974-09-07 / 209. szám
ESZAK-MAGYARORSZÁG 6 lar 1974. siept. 8., vasárnap Kihaló szakmák Bár már nagyon kevesen vannak, munkájuk címéül ezt mondja ki a hivatalos előírás. Mi, és főleg korunk öregei „drótostót”-nak ismerjük őket. Valamikor a felszabadulás előtt, a századforduló környékén a nyakukba vették az országot, hátukra akasztották lemezekkel. szegecsekkel megrakott ládájukat. Végigjárták az Alföldet, de még a Dunántúl egyes részeit is. Lábasokat foltoztak. tányérokat drótoztak, kovászoltak, ha eltörtek valahol. Mikor mit vittek nekik. A fizetség csere alapján történt. Így szerezték be a télire valót. Főleg olyan árukért dolgoztak, ami a hegyvidéken nem termett meg. Mert itt volt a „főhadiszállásuk”, lakhelyük a zempléni hegyek között, a Sátorhegyek tövében. — Akkor még a „felvidékről” szereztük be a szükséges „cérnát”, a tányérok összeerősítéséhez szükséges speciális vékony drótot — meséli Szuhi Miklós, aki ma is dolgozik. Iparszerűen űzi a régi szakmát. — öreg, századokon át használt tárgyakat kellett rendbehoznunk. Ez -íróit a munkánk java. Aztán úiabb idők, modernebb eszközök jöttek. Porcelánt is kellett „patkoi- ni”. A régimódi, háromlábú vasfazekak helyett bevezették a zománcozott, vékony lemezből készült főzőeszközöket. Ezek minden kis ütésre könnyen lyukadnak. A szépen körbefont, megdrótozott tányérok is polcra kerültek, díszek lettek. A szakma átalakult. Művelői rátértek a modernebb eszközök alkalmazására. Ci- nezni, foltozni kezdtek. Nem mentek már olyan messzire, mint eleik, lakóhelyük környékén, a megyében maradtak. Egyre gyakrabban hangzott fel gyermekkorunkban: — Dró- óótoztassék, f óóótoztassék! Rossz lábasok, kimustrált edények kerültek a kezeik alá, hagy aztán megjavítva tovább teljesítsék hivatásukat. Aztán ennek is vége lett. A használt, kopott, kilyukadt edényeket ma már kidobjuk. Újakat veszünk helyettük. A szakma is lassan kihal. Nincs aki folytassa, nincs rá kereslet. Minek is volna. Egy-egy főzőeszköz megjavítása csaknem any- nyiba kerül, mint az új beszerzése. Megyénkben alig páran vannak, akik űzik a szakmát. A régi hagyományt folytatják. De már nem menek ki a körzetükből. Csak a falujuk környékén maradnak. Ami akad, megcsinálják. Faluhelyen azért még van erre igény. A szakma kihalóban van. Kevesen ismerik már a vándorlást, országjárást, tányérdrótozást. Fmléküket őrzi-e valami? Vásárhelyi István Éelágazásnál Egy kicsit módosítani kell a dalt a ma énekeseinek a gibárti híd melletti útjelző tábla előtt, mégpedig valahogy így: három út van előttem. melyiken induljak? Háromfelé vezet itt ugyanis az út, a táblán a nyíl viszont megtévesztő: egyfelé, Pere irányába mutat. A dal szereplője könnyebben megoldhatta dilemmáját, mint mi. mert. neki csak két választási lehetősége volt. Nekünk három. Így találomra indultunk el a legszímpatikusabbnak tetsző irányba. A határba, a szántóföldek közé jutottunk. Visszafordulva még ' csak lcérdezősködésre se nyílt lehetőség. mert fjjbárton délelőtt mindenki a mezőn szorgoskodott. Gyerünk a másik csapáson — döntöttünk gyorsan. Ez esetben is rosszul választottunk, hiszen az utak állapota alapján sem lehetett eligazodni: mindhárom egyformán megviselt*» volt. A harmadik út elején felsóhajtottunk; csak ez lehet az, amelyiken tovább mehetünk. Do biztos, ami biztos; megkérdeznünk egy fiúcskát, merre van Pere? A „faluőrző’» gyerek megnyugtatott; Erre „egcnyc- sen”! R mutatta az irányt. Ezután minden simán ment. Csak a kocsinak kellett erősen kapaszkodnia az csőmarta, kátyus szerpentinen. Hogy miért tettük szóvá mindezt? Gondolnunk kell a külföldi turistákra is. ök sietnek, habzsolják az élményeket. A nyelvi nehézségek is zavaróak, jogos követelmény; egyértelműen, egy iránj'ba mutató táblákkal igazítsuk cl őket. Köny^ nyítsük meg tájékozódásukat, hiszen ez is egyik feltétele annak, hogy jól érezzék magukat Magyarországon. A sürgős intézkedés még pénzbe se kerül, csupán egy kis törődésre, nagyobb figyelemre van szükség, amit egyébként a közlekedéssel összefüggő rendelkezések is megkövetelnek. B. Gy. ÜZENET A fácán repülésében üzenet rejlett. Vörös, sárga, piros, barna és ki- tudja még hányféle színben repült, szárnyát erősen csattogtatva, a késő délutáni napsugaraktól fényesítve, szikrázlatva színeit. Sok-sok szín repült, jókora, viliózó színcsomó. Néhány másodpercig lehetett látni, majd eltűnt a Sajó-part magas fái között. Mintha valami üzenet lett volna ebben a repülésben. Ebben a sok színben. Persze, könnyű belemagyarázni az apró jelekbe az üzenetet, a várakozást. Könnyű, mert valóban léteznek apró jelek — már léteznek ama bizonyos jelek — másrészt pedig tudjuk, minek kell következnie. Nem most, majd később. De nem sokkal később. Mert reggelente halvány köd feleszi a völgyeket, lomhán-lustán mozduló, a nap sürgető sugaraira is csak lomhán- lustán mozduló. Áttetsző pára lebeg a Rakaca-tó fölött is, áttetsző pára, sajátos színbe, fénybe borítva a tavat, a környéket. Akva- rellre kívánkozna ez a szórt fény, ez az áttetsző táj. A csendesség is ehhez a várakozáshoz tartozik már. A part csendessége, ahol csupán néhány horgász ül. Igaz, még sátrak előtt, több napnyi időre felvert, berendezett sátrak előtt, mert az éjjeleket még elbírják a sátrak. A parti vendéglőben most már válogatni lehet az asztalok között. A belépők is mind ismerősökként üdvözlik egymást: környékbeliek, rendszere sen erre járó emberek, akik nem a tó kedvéért jönnek ide. A határ még zöld és sokszínű virágoktól díszes. A fák lombja is mélyzöld, nincs még benne a barna. Az árok széleit lila, kék, sárga virágok színesítik. A nap dél felé erősen tűz, a földeken dolgozók közül ebédfogyasztani sokan ülnek a lombos fák árnyékába: a föld is meleg. Bánréve mellett viszont hatalmas táblán emberek sokasága dolgozik és legalább ezer zsák krumpli fehérük. Jól terem itt a föld, jól fizethetett. Telezsák mindenütt. Fehér zsákok, arrább pedig zöld kukoricatáblák. Szépen fejlett'csövekkel, de még nem érett „bajusszal.” még nem érett, inkább csak főznivaló, zsenge szemekkel. Zöld még a tábla, de a kukorica már főzhető. És napraforgók virítanak, határozott, tiszta sárgán. Valahogy mind jobban előtűnnek. megjelennek ezek a napraforgók, mind jobban láttatják magukat, pedig korábban is itt voltak. Előttünk, a hegyre eső lógatja a lábát,' de nem valami határozottan. nem valami hi- hetően, hiszen fölöttünk kék az ég és fecskék is röpködnek. A Sajó is kék eget tükröz, csak valahogy furcsán. Lévén, hogy a Sajó fekete, nem jól sikeredik ez a tükrözés sem. De hátha egyszer újra sikerül! Hátha egyszer mégis élő víz folyik majd itt! Most, ha a libák belemennek, feketén jönnek ki belőle, mondta a putno- kl tsz elnöke nemrégiben Cigándon. Pár perce pedig ugyancsak a putnoki tsz kertészetének egyik dolgozójával válltottunk szót. Öt különösen bántja, hogy a Sajót nem lehet öntözésre használni. Semmire sem lehet ugyan, de nagy baj, hogy még öntözésre sem. Pedig a folyó völgyében levő tsz-ek bizonyára eltudnák látni paradicsommal, paprikával, zöldséggel nemcsak a környék ipari városait. de talán az arrébb levőket is. Bizony a miskolci, ózdi, kazincbarcikai piacokon el-elféme alkalmakként a paradicsom, a pan- rika, s más zöldségféle, és az sem lenne baj, ha a szezon elején lecsót merne tűzni valaki. Hátha egyszer mégis! Hátha egyszer lehet majd öntözni a Sajóból! Es miért is ne? Az ilyen szép, csendes napon az ember szívesebben hiszi el a jót. A Sajó viszont most még furcsán tükrözi a kék eget, mely most, a délutáni órákra teljesen kitisztult. A Sajótól szomjan is halhatna az ember, de itt a forrás. A hegy lábánál kiépített kőfalból folyik hosszúkás csövön. Friss, tiszta vizű. ahogyan illő egy forráshoz. Mert természetesen megkóstoljuk, hiszen minden forrást meg kell kóstolni. Itt, a fűből röppent fel a i fácán, közvetlenül a lábunk 1 elöl, majd feldöntött bennünket. Napfénytől viliód- zó. sárga, piros, vörös es még ki tudja hányféle színben. Mint egy üzenet. Mert az első „ember” a szeptember már megérkezett. Tó fölé terített, áttetsző párával, erős színű napraforgók sokaságával, tömött krumplis zsákokkal, fazékba való kukoricával, gyüjtögetőket váró csipkebogyóval, völgyekbe fektetett lomha-lusta köddel, csendesedő vízportokkal, ezernyi apró jellel érkezett most is, mint mindig. És csendben, alig- alig hihetően, hiszen még csak pár napja a kánikulát féltük, szidtuk. Itt van bizony az első ember. Az ősz még nincs itt. A kukorica- táblák, a fák. az erdők zöldek az árkok széleit virágok díszítik, a -krumpliszedők délben ebédfogyasztani árnyékba húzódnak a meleg földre. IYI intha a fácán repülé- se az ősz üzenetét hozná. Barnában, sárgában, vörösben, repülő színhalom. Az erdőbe repült a fácán, a most még nyugodt, zöld fák közé. Mintha az ősz színei repültek volna oda. Priska Tibor — Őszintén megmondom, nagyon nehéz. Nem a munka, hanem az, hogy a gyerekek többségének nincs meg, vagy nagyon hiányos a tanfelszerelése. És ha ehhez hozzávesszük, hogy az iskola felszerelése is hiányos, maga az iskola épülete sincs valami jó állapotban, hiszen az , egyik tanterem beázik, akkor elhiheti, nem könnyű a munkánk, sem a pedagógusoké, sem pedig a gyerekeké. — Hát megszólalt a csengő. Ismét megszólalt. Nekem az idén itt, ebben a kis iskolában tizenhatodszor. Es most már tíz hónapon keresztül ez a csengőszó szabja meg a munkánkat, tulajdonképpen az egész életünket. A családét is, hiszen a férjem is pedagógus, együtt tanítottunk itt tizenöt esztendőn keresztül. Most került Bódvaszilasra igazgatóhelyettesnek, én léptem a helyére itt, Tornanádaskán iskolavezetőnek. És mondom, a csengőszó most már az egész család életét igazgatja. Hiszen a fiam Pesten tanul, a lányom pedig Bódvaszila- son. És ez a csengöszó 58 tornanádaskai alsó tagozatos kisiskolás életét is szabályozza. Az előbb azt mondtam, hogy már az első tanítási nap is nehéz volt. De ha igazságos akarok lenni, akkor könnyebb, mint egy esztendővel, vagy tíz esztendővel, vagy tizenöt esztendővel ezelőtt. Hiszen jól emlékszem, amikor ide kerültünk, még petróval világítottunk, s ma már villany van a faluban, s így az iskolában is. Jól emlékszem, hogy annak idején nem egy, se nem két gyereket az édesanyja hozott le a hátán télvíz idején az iskolába, mert nem volt cipője. És jól emlékszem, hogy nem egy gyerek volt annak idején tetves ... Ma már a tanulók töc ségének ^ szükséges ruházata megvah, ennivaló is van, hiszen látom, mit hoznak tízóraira. Elég nehéz helyzetben vagyunk, hiszen iskolánk tanulóinak több mint fele cigány. És mégis, lassan azért eljutunk odáig, hogy a tanévkezdés egyre zökkenőmentesebb lesz. Most például meg kell várni a fizetést, a szülők fizetését, és akkor, remélem, hogy kiegészül a gyerekek tanfelszerelése. És ilyenkor segélyekkel segít a tanács, a bód- vaszilasi iskolától használt könyveket kapunk. Ezúton is szeretnénk megköszönni a Megyei Gyógyszertári Központ segítségét, akiktől annak idején tévékészüléket kaptunk. Hálásan vennénk, ha bármelyik üzem vagy szocialista brigád patronálási szándékkal gondolna a mi kis tornanádaskai iskolánkra. Nagyon kevés a szemléltető eszközünk és akár használt könyvekből is szívesen ösz- szeállítanánk egy olyan kis könyvtárat, amelyet ezek a Takács Ti bor né kis iskolásgyerekek használnának. — Lehet, hogy mindez panaszként hangzik. De higgye el, nem erről van szó. A mi kis falunkról úgy beszélnek, mint a világ végéről. Én tizenhatodik esztendeje itt kezdtem a munkát, szeretem ezt a falut, s akármilyen nehéz, most is, az első tanítási napon cmtimistán léptem be a tanterembe. Végignéztem a gyerekeken és jó volt ismét együtt látni í őket., Megcsináltuk az ülésrendet, aztán ellenőriztem a tanfelszereléseket. A második-negyedik összevont osztályban levő 21 gyerek közül hétnek égyáltalán, ötnek pedig nagyon hiányos a tanfelszerelése. Leírtuk a tanrendet, aztán arról beszélgettünk a gyerekekkel, ki hol volt, mit csinált /a nyári szünetben. Ebből az összevont osztályból senki sem volt üdülni, sem nyaralni. A vakáció idején tulajdonképpen csak egy-két gyerek lépte át a falu határát. Fürödtek a Bód- vában, játszottak itt, a faluban. S míg ők kis élményeikről beszéltek, elgondolkoztam. Mi tizenöt év után a szakszervezettől kaptunk a Balatonhoz egy családos beutalót. Hihetetlen, hogy gondoltak ránk. És én ott láttam gyerekeket. Nagyon sok gyereket. És egy sem volt közülük tornanádaskai... — Aztán megkezdtük a tényleges munkát. Tudja, ez egy ilyen összevont osztálynál olyan, mint, egy szimultán sakkjátszma. Ä második osztályosok írásból felmérő gyakorlatot csináltak, a negyedikesek ugyanekkor számtani feladatokat oldottak meg. Aztán a negyedik osztályosoknak rajzórájuk volt azzal a szépséghibával, hogy a tíz gyerek közül mindössze csak kettőnek van rajztáblája. Ezalatt a másodikosoknak olvasási óra következett. És tizenkét órakor ismét megszólalt a csengő. Ugyanaz a csengő, amelyik reggel jelezte a tanév kezdetét. Hiszen a csengő nemcsak a munka kezdetét, hanem a végét, a befejezését is jelzi. És az iskolai csengőnek, különösen az elsőnek életünkben és az elsőnek minden tanév elején valami varázsa van. A gyerekek kirajzottak az iskolából, én becsuktam a kis tanterem ajtaját és beléptem a szomszédos ajtón, a lakásunkba. Mert itt lakunk, az iskolaépületben. A déli csen- gőszó számomra nem jelentette a munka végét. Nekiláttam az adminisztrációnak, amit mint tanítónőnek és iskolavezetőnek meg kell csinálnom. És ezután következett a felkészülés a következő, a második tanítási napra. Heti harmincegy órában tanítok. Minket, alsó tagozatos pedagógusokat nem érint az óracsökkentésről szóló rendelet. Sajnos, nem érint... És estefelé, amikor lámpát kellett gyújtanom, és úgy éreztem, hogy egy kicsit elfáradtam, megpihentem. Letettem a tollat, félretoltam a papírokat, és néztem az asztal közepén a vázában azt a sok virágot, amit a tanévnyitó ünnepségünkön a gyerekektől kaptam. Nem bolti virágok. Otthonról hozták, a ház körüli kiskertből. Még mindig van illafuk ... Szöveg: Oravec János Kép: Laczó József vándo " ^-------------------------------------------------------------- ■ I T ~l T ----------------------- I MIM ■!! Mill 1 I M ilyen volt az első tanítási nap? I
