Észak-Magyarország, 1974. július (30. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-07 / 157. szám

ÉSZAK- MAG YARQRSZÄG 4

1974. jűfius 7., vasárnap

. A KRITIKA FEGYVERE

Fegyver-e

som? Fegyver-e, amelyet a jobbért, rangosabbért, a művészi értékű és hitelű alkotásért forgat keményen, következetesen és tisztességesen verekedve a hivatott fegyver- forgató, a gyenge, az értéktelen, giccses fércmunkák, s szűk agyú, de patkoltkönnyü elkötelezettjeik ellenében?

Ha van elvi kritika, ha van marxista művészetkritika, az csak ilyen lehet. Következetes, elfogulatlan, manipulálásán, tisztességes.

Divattá vált manapság a művészeti közélet berkeiben a kritikáról „vitázni”; elemezni a művészetkritika helyzetét, minősíteni kritikusokat és kritikákat, a kritikai tevékenységet „szervesen beilleszteni” az adott művészeti ág komplexusába, stb, stb. Divattá vált — magyarán szólva — leszólni, ócsárolni a kritikát és a kritikust; kétségbevonni a hozzáértést, megkérdőjelezni emberi és szakmai becsületet, fintorogni a íogalmazásmódon, kacagni az értékelő jelzők használatán.

Művészeti szervezetek különféle ülésein, tanácskozásain, szakosztályok összejövetelein, klubokban manapság a 1 egszen vedélyesebb, 1 egőszin - tébb, legbátrabb bírálatok, észrevételek többnyire a jelen nem levő kritikusok által írott kritikák rovására hangzanak el. Egyik színházunk évadzáró társulati ülésén az évadról szóló beszámolót, az évad előadásairól a helyi lapokban és a rádiólie- lyi adásában közölt kritikák ironikus „montázsa” színezte; nyilván a gazdasági igazgatás által készített látogatottsági statisztika unalmas- ságának ellensúlyozására. A beszámoló ilyeténvaló „irodalmi igényű” kiegészítése nagy közönségsikert aratott a jelenlevők körében; nemkülönben az a már inkább drasztikus, mint ironikus kirohanás Is, amelyet szintén ez a beszámoló — s annak előadója — produkált egy kritika, s egy kritikus „fontoskodásai” ellen, aki a színház előadásai alapján bizonyos válságtüneteket vélt észlelni, s mert. szóvá tenni írásában.

Egy kritikus egy kritikája... Kritikus és kritikája ... Árnyalatnyi különbség, melyet gondosan komponált hangsúlyokkal, arcjátékkal szinte az azonosságig lehet tovább redukálni. „Egynek mondom, de mindnek szánom” alapon, s bekalkulálva, hogy a konkrét reagálás e fórumon éleve kizárt volta miatt a megállapítás akkor is a lrinyilatkotatás erejével, s általános érvénnyel szól, ha „egy kritikus egy kritikájáról” beszélünk ... Az évad előadásai • ettől persze olyanok, amilyenek, a statisztika is csak statisztika; de míg jót nevetünk a kritikus okvetetlenkedéseinek „meg- csúfoltatásán”, megkönnyebbülünk, elfeledjük valódi, benső szorongásainkat, a valódi balfogásokat és kudarcokat is. így, könnyű szívvel, s könnyű kézzel intézve el az ítélkező mérlegelés felelősségét, végül is a kritikusi ok- vetetlenkedés számlájára írható minden, ami kellemetlen volt, s aminek őszinte felemlegetése sem lenne hálás feladat.

Fegyver-e hát a kritika vagy sem? Fegyverként becsüljük, s használjuk-e a kritikát a jó nevében, s a rossz ellenében? Használhatjuk-e, lehet-e hozzá bátorságunk?

Aki ismeri “ és

önbírálatról, mint a marxista morál alapvető ember- ésj társadalomformáló kritériumáról sokszor leírt, hangoztatott nézeteit, annak számára a kritika „fegyver-volta” nem lehet kétséges, mint ahogy az sem, hogy aki kétségbe vonja a bírálat jogát, s elvitatja annak lehetőségét, szükségességét, az nem a marxi-'-lenini erkölcsi normák szellemében gondolkodik és cselekszik. A kritika — marxista kritikáról beszélünk — nem lehet tárgya semmiféle manipulációnak; ezt kizárja elvisége, s a kritikus kötelező emberi tisztessége egyaránt. A kritika

nem helyettesíthető valamilyen „raffinált” apologetiká- val, s a kritikus sem lehet annak a művészeti ágnak és intézménynek bennfentese, alkalmazottja, lekötelezettje, amelynek alkotásairól, megnyilvánulásairól kritikát ír. Bármennyire ismeri is egy intézmény belső gondjait, egy produkció létrejöttének akadályoztatását, nehézségeit, bármennyire is a „színfalak mögé lát” mint magánember, kritikusként — ha valóban elvi, tisztességes és marxista kritikus — csak a megvalósulással, a .tettel foglalkozhat, e megvalósulásnak nézőiéként, befogadójaként, közönségeként — a nagyközönség, a társadalom közössége nevében.

Mert — s lehet, hogy ezzel merőben újat mondunk azoknak, akikben másféle elképzelés él a „jó kritikáról és kritikusról” — a kritikus nem a művészet és a művész védelmében, s nevében forgatja fegyverét, hanem a közösség, a társadalom, a befogadó közeg érdekében. A közvetítő szerepét vállalja, s teljesíti, de nem elvtelenül, szolgamód azonosulva kritikája tárgyával, nem örökösen dicshimnuszokat zenge- dezve és szuperlatívuszokban méltatva alkotásokat és alkotókat, hanem a tárgyszerű, őszinte, jóra és rosszra egyaránt érzékeny, s figyelmeztető orientálás szándékával. A kritikusnak elsősorban a közönséggel, a befogadó társadalommal kell azonosulnia, s é vallott és vállalt azonosság nevében aztán a művészi tettel, az alkotással.

Divat manapság atj£[;

„megkérdőjelezni”, vagy épp tagadni társadalmi létjogosultságát. Persze, sokkal kényelmesebb volna úgy művésznek lenni, ha csupa Pongloss-ok gyakorolnák a kritika mesterségét, akik számára „minden úgy van jól, ahogyan van; sőt, úgy van a legjobban”.

De vajon meddig tartana ez a kényelem?

Papp Bajos

Egyedül

Mezcy István rajza

kalasz lászlo

Úszkálnak

a patakon, patakon, csöpp folyóban fürdenck. Méltóságos gúnaram, alázatos kis tojóm. Kingának, ringanak, ringanak a vízszínen.

Kristály vize fodrozik, fodrozik,

Nap sző benne palotát.

Vízi harang hangja: bimm, csengő cseng a tornyain. Kacsaláb, libaláb, liba liba libaláb.

Fényes örvény, el ne vígy, el ne vígy,

palotádba el ne tégy! Aranypelyhű fiaim találnának keresni. Sírnának, rínának, szálig belehalnának.

Az első önálló lépések

A júniusi tanévzáró ünnepségek a fiatalok egy része számára visszavonhatatlanul meghozták a felnőttséget. Nekik ez a nyár már többé nem vakáció, nem olyan pihenő idő, amely alatt erőt lehet gyűjteni a szeptemberi újrekezdéshez. Ezrek és ezrek elbúcsúztak a diákélettől, legalábbis úgy elbúcsúztak, hogy a tanulás, az ismeretgyarapi- tás nem kizárólagos feladatuk többé. Ezekben a napokban sok ezer fiatal szakmunkás már azt a 30 napos szabadságát tölti, amely megilleti az eredményes vizsgákért, a munkába lépés előtt. De friss diplomások, végzett mérnökök, orvosok, tanárok is készülnek már életük első jgazi munkahelyére, tervezgetik jövőjüket, gondolatban megfogalmazzák mindazt, amit tenni szeretnének, most már a diploma, a szakmunkásbizonyítvány birtokában. Hihetetlen energiák feszülne!: ben nük, hiszen a kezdés, a „megmutathatom, mit tudok” szép szándéka valamennyiőjükben ott van. Hiszen mindazt — s ez oly természetes — szeretnék tettre váltani, amit megtanultak az iskolapadban, a gyakorlaton, ami talán egy életre elkötelezi majd őket a választott szakma, a választott hivatás mellett.

Szokás már, hogy jó néhány nagyüzemben, ahová igen sok fiatal kerül ifjú szakmunkásként, ilyenkor ünnepélyes fogadásokat tartanak. Elmondják nekik, mit várnak tőlük, milyen perspektívákat tudnak nyújtani számukra, s azt is, hogy a társadalomban milyen fontos szerepet tölt be az az üzem, az a gyár, ahol az első önálló, valóban önálló lépéseket megteszik. De igyekeznek kicsit ünnepélyessé tenni az első napot azokon a helyeken is, ahová csak egy-két fiatal kerül, egy-két tenni kész, életet kezdő fiatal. És ez jó. Bár kétségkívül nem tagadható, hogy az ilyesfajta ünnepélyesség még nem oldja a bennük levő feszültségeket, a várakozás izgalmát. S különösen erős e feszültség, ez az izgalom azokban, akik egy merőben új környezetbe csöppennek bele. Hiszen vannak olyanok is, akik ugyanabba a nagyüzembe mennek szakmunkásnak, amelyben a tanuló éveket töltötték, s így jószerével belenőttek, bele is gyökereztek környezetükbe. Ök már visszatérnek, kicsit hazamennek. Ismerik azokat vagy legalábbis jónéhányukat, akik közvetlen munkatársaik lesznek. De sokan vannak olyanok is, akik az első munkanapon mutatkoznak majd be, s nemcsak munkájukat figyelik majd érdeklődéssel az öregek, hanem azt is, milyen emberek. Mert a kollektívában — s ez mindkét oldalról igaz — a „hogyan végzi a munkát” mellett az is megmérettetik: milyen ember. A fiatalt is így vizsgálják, s ő is így nézi az idősebbeket, a régieket.

Éppen ezért az emberi szó, a kezdés nehézségein való átsegítés, a megtorpanásoknál a kéznyújtás úgy kell nekik, a munkát megkezdőknek, mint embernek a kenyér. Hányán és hányán vannak olyanok, akik csalódottan mennek tovább, csak azért, mert nem volt senki, aki megkérdezte volna tőlük, van-e szükségük valamire, aki érett tapintattal segítette volna át őket az első kudarcokon. Azokon a nehéz pillanatokon, amikor nem mindig sikerül tettre váltaniuk a tudást.

A befogadó kollektívák igen sokat tehetnek azért, hogy az első napok feszültsége ne merevedjen görcsbe. Mert a feszültség ott van mindenkiben. Abban, aki alig szól, de abban is, aki nagy hangon bizonygatja, hogy mindent tud. Az előbbinél a feloldás, az utóbbinál pedig a józan, megfontolt rádöbbentés a feladat. Azért, hogy megtalálják helyüket, alkotó munkájukat a közösségben, hogy a birtokukban levő ismereteket, felkészültségüket cselekvéssé váltsák.

Csutorás Annamária

t Balaton partja, elsősor/Jj ban az északi, kellemes nyaralás sok-sok lehetőségén kívül évről évre értékes képzőművészeti élménynyel is várja azokat, akik a könnyű nyári pihenés, szórakozás közben szívesen találkoznak a tartalmasabb művészetekkel.

Egry József festményei

Nem alkalmi kiállítás ugyan, hanem állandó jellegű, de mert még egészen fiatal, itt kíván említést a badacsonytomaji Egry József Emlékmúzeum újjáépítése és az ott látható tárlat. Az 1951- ben elhúnyt Kossuth-díjas művész egykori műtermes hazát hozatta rendbe és alakította át emlékmúzeummá a Veszprém megyei Múzeumi Igazgatóság, és a hajdani lakószobákban, valamint a kétszintes műteremben a művész életművének teljes keresztmetszetet felidézni kívánó gyűjteményt, a művészi pálya néhány dokumentumát, Egry József életének néhány emléktárgyát láthatjuk itt.

1901-ben, tizennyolc évesen szerepelt először számottevő tárlaton a *Nemzeti Szalonban, és 1939-ben az Ernst Múzeumban volt a fel- szabadulás előtti utolsó tárlata. 1948-ban Londonban és a velencei biennalen szerepelt, aztán sajnálatos művé- szetpolitikai tévedések miatt

a mellőzöttség lett a sorsa. Halála után szerény emlék- kiállítással adóztak emlékének, majd az 1957-es brüsz- szeli világkiállításon aratott nemzetközi elismerés után újra felismerték és értékelték művészetét. Halála huszadik évfordulóján' a Magyar .Nemzeti Galéria nagyszabású emlékkiállítása tetőzte be posztvénusz elismerését. A badacsonytomaji emlékmúzeumban most ezrek és tüjezerek ismerkedhetnek a jól válogatott gyűjteménnyel, Egry József munkásságának néhány jellemző darabjával. Érdekes kiegészítője ennek a kiállításnak az Egry breviárium című kötet, amelyet tavaly, az emlékmúzeum megnyitásával egyidőben adott közre a Veszprém megyei Múzeumi Igazgatóság, s amelyben Keresztúry Dezső nagyszabású Egry-tanulmá- nyát, Egry József naplójegy- zcteit és hetvenöt rajzának nyomatát találjuk.

Bábuk és árnyak

A tihanyi múzeumban évről évre megrendezendő nyári tárlat tulajdonképpen országos bemutató. Minden évben tíz- és százezrek fordulnak meg az apátsági épület

kiállítótermében, és itt szerepelni tulajdonképpen egyenlő Áz egész ország nyilvánossága előtti bemutatkozással. A tavalyi évhez hasonlóan az idén is — egyBadacsonytomaj, Tihany

Balatoni tárlatok

mással párhuzamosan — két kiállítás látható a múzeumban.

Az egyik a Bábuk és árnyak című bábkiállítás, amely a képmutogatóktól kezdve, tehát Gulyás Miska és Káposztás Sc^ra érzékeny históriájától az 1941-es bábszínházig ismerteti meg a látogatót e művészeti ágazat történetével. • A címben jelölt árnyak is szerepet kapnak a kiállításon, hiszen az árnyjátékok kellékei is itt sorakoznak, és nemcsak a képmutogatók 10 —12 kockás tábláit látjuk, hanem egymás után megismerkedhetünk a marionettekkel, a kesztyűb/Ebokkal, a bábfigurákkal, a különböző kellékekkel, hátterekkel, néhány nagy hírű bábművész szinte egész élete repertoárja előttünk áll, többek között Kemény Henrik, a ma is igen

Tavalyelőtt Varga Imre szobrait láttuk e múzeumban. Tavaly Kondor Béla

népszerű népligeti bábművész apjának igen sok bábfigurája, kelléke. Szinte előttünk állnak a jól ismert mesék, figurák, történetek. Nem érdektelen dolog látni azt sem, hogy a negyvenes évek elejére meddig jutott el a bábjátszás, milyen naturalista figurákat és kosztümöket használtak akkor. S ha most összehasonlítjuk a néhány éve a televízióban látott Aranyparaván nevű bábos vetélkedő rendkívül ötletgazdag, minden -naturalizmustól mentes, célszerű figuráival, lemérhető az a fejlődés is, amelyet a bábművészet a tihanyi killításon látható utolsó időponttól napjainkig megtett.

Talán mondani sem kell, hogy e kiállítás látogatóinak igen nagy hányada pedagógus és gyermek. S ez nagyon jó. Egyetlen apró hiba, hogy a bábkiállításnak közös vendégkönyve van a múzeum másik szárnyában látható tárlattal, Vilt Tibor szobrászművész tárlatával.

hátrahagyott alkotásait. Most Vilt Tibor sokszor talán meghökkentő, de mindenképpen elgondolkodtató alkotásai várnak a múzeum termeiben. Mégis érdemes az idegenkedést legyőzve annak^ is végigjárnia a termeket aki esetleg nem rokonszenvez ezekkel a kifejezési formákkal. Vilt Tibor, fába, fémbe, plasztikba, üvegbe, plexibe és olykor hungarocellbe fogalmazva közli gondolatait. Látható e kiállításon Vilt Tibornak csaknem 50 évvel ezelőtti fából készült önarcképe, és nyomon követhetjük kifejezési formáinak változásait napjainkig, az 1974-ben született, Érzékelések című plexi- és acélkombinációkig, a Létrák és székek című acél- és üvegkombinációig, vagy éppen a DNS-lánc című mozgatható szobortervig. Akadnak a kiállított művek között olyanok, mint például az Oszloptervek, a Hasított hasáb és mások, amelyek a szűk teremben, rálátás nélkül nem hatnak.

Az egyik teremben a fémkisplasztikákat találjuk,

többségben figuratív alkotások, érdekesek, kisebb-na- gyob b gondolkodással érthetők. A fém sajátosságait jól kihasználó, azt humanizáló darabok. Rendkívül érdekesek a relief-szerű, de nagyon is rajzhoz hasonlító falra alkalmazható munkái. Nyolc darabból álló sorozata az ember születését és elmúlását mutatja meg a petesejttől a teljes megsemmisülésig, egymás mögé helyezett, átlátszó lapokkal, képekkel, fényképekkel. Rendkívül érdekesek a fém- és üveg-plexi kompozíciók, ugyanakkor az egész kiállításon érződik

egy bizonyos szorongás. Gyakran tér visza a satu és az ember kapcsolata. A satu, amely munkaeszköz, mégis gyakran éppen az embert szorítja Vilt alkotásain. Az ember gyakran eltűnik, el- véknyúl, elfogy az egyes kompozíciókban. Például a Változásolc című sorozatban, amely fémrekeszek sora, az ember teljesen megsemmisül, elfogy. Ugyanakkor a Lánchíd emlékműiért-', amely egy lánckapocs elégelt végekkel, döbbenetes mementóként hat.

A színes fém-kisplasztikák, az udvaron elhelyezett nagyobb szoboralkolások természetszerűen ütköznek a konzervatív felfogáséi látogató ízlésével. Tihanyban igen sokan látogatják a kiállítást, akik kirándulni jöttek, s mert ráérnek, megtekintik a látnivalót. Az esetek nagy hányadában másfajta elvárással, mint amit kapnak. Tizedik éve, Borsos Miklós emlékezetes 1965-ös kiállítása óta figyelem a tihanyi kiállítások vendégkönyvben jelentkező közönség-visszhangját. Mindig vannak sznob megjegyzések és mindig vannak értetlenségről tanúskodók. összegészében — a vitatható darabokkal együtt is — figyelmet érdemlő, s valóban az egész ország nyilvánossága elé kívánkozik Vilt Tibor gyűjteményes anyaga.

Benedek Miklós

Vilt Tibor szobrai