Észak-Magyarország, 1974. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-28 / 175. szám
ÉSZAK-MAGYAROR5ZAG 6 1974. július 28., vasárnap Festők, tataraqók Tokajban Az idei tokaji művészeti táborok lakóit gyakran késztette fedél alá az időjárás. Kevesebb mód nyílt a szabadban való munkálkodásra. Képeink néhány pillanatot villantanak fel a müvésztelepek életéből. A diósgyőri vasas képzőművészeti szakkör tagjai már az első napokban is igen nagy szorgalommal láttak munkához, de a sok, szobában töltött órában a sakkra is jutott idő. (Balra felül.) Csendes foglalatosság a népművészek táborában. (Balra alul.) Kovács László, a népművészet ifjú mestere Sárospatakról jött Tokajba. Üj ) művét faragja az ifjú nép- ! művészek táborában. (Alul.)" " (Laczó József felvételei) II patak, amely Misiéi a városi... „A vízesés dideregve zuhan Alá a mélybe és rohan hamar. Majd lenn árkában ballag boldogan... — írta a_ költő néhány évtizeddel ezelőtt, s talán fogalma sem volt a kilométerekkel lejjebb agyon- szennyezelt patakról. 0 A Szinva igen régi vízfolyás, hiszen már az ősember korában is megvolt. Ezt bizonyítják a Szeleta- és a nuskaoorosi barlangból előkerült halmaradványok, halászeszközök. Hogy ekkor hol lehetett medre és forrása, nem tudjuk. Csak jóval később, az l unó —1700-as években találunk utalásokat rá, hogy a diósgyőri várban vendégeskedő nagyságok díszlakomáihoz a halat a Szinva- natakból szerezték be. Ebben az időszakban gvakrnn találkozunk nevével középkori okmányainkban. Főleg mint a várost kettészelő, területeket meghatározó határfolyót emlegetik. Az akkori helyesírás szerint írták: Zynus, Zingyva, Zynwa, Scvnva, Zvnyva, Svnwaoataka, Zinyva flu- viusnak. Ezekben az esztendőkben igen bő vizű patakocska lehetett, mert számos malom állott rajta. Nagy részük a Paulinus kolostoré, a többi pedfg magánszemélyeké volt. 1775-től Hámornál már munkába fogták vizét a vasfeldolgozó üzemek szerszámainak mozgatására. S hogy ebben az időszakban milyen gazdag lehetett a halállománya, az is megmutatja, hogy a vashámorokban dolgozók vasból készült. tenyérnyi szigonyokkal halásztak. Ismereteink szerint a patak ez idő tájt nem ömlött a Sajóba, mint most. hanem valamerre Ernőd felé kanyargóit, s ott ért véget egy mocsárban. A 900-as évek elején kezdődött az első szakasz szennyezése. Ez idő tájt felvetődött a vízhálózatba kötésének lehetősége, meglehetősen nagy — percenként 21 900 literes — vízhozama alapján. Ez a terv sokáig váratott magára, napjainknak azonban már egyik fő vízellátó helye. A város ellátásához szükséges vizet 180 négyzetkilométeres vízgyűjtőterületről kapja a forrás! A hazai vizek közül talán egy sem okozott akkora károkat a lakosságnak, mint a Szinva. Már 1714- ben feljegyezték, hogy egy nagyobb esőzés után a patak kiáradt, tetemes károkat okozva a mezőgazdasági területeken. Ekkor határozták el, hogy felvidéki bányamunkásokkal kitisz- títtatják a medrét, akik „... a. Szinva árkának mélyítéséért kapnak 280 magyar forintot, egy szalonnát, három köböl búzát, egy kősót és két hordó sort”. 1789-ben ismét szabályozásra kerül sor, mert kiáradt a patak. Ettől kezdve a feljegyzések szerint — az 1878-as, katasztrofális nagy árvízig — még kilenc alkalommal lép ki medréből, s keseríti meg a város lakóinak életét. Érthető is a sok rakoncátlankodás, hiszen a majdnem 30 kilométeres mederszakaszon a meder 289 métert esik, így folyása gyors. Az említett katasztrófa 1878. augusztus 30—31-én éjszaka következett be. A lehullott hatalmas méretű esőzés következtében a patak kiáradt, a fél várost elmosta, hatalmas károkat okozva. Egykori feljegyzések szerint 27 emberáldozatot követelt a víz, elmosott 2182 házat, ebből 698 lakhatatlanná vált. Az összes megállapított kár 1 739 771 forint! A •hámori vasüzemek indulásával, majd későbbi Diósgyőr felé történő terjeszkedésével egyre nagyobb méreteket öltött a patak szennyeződése. Üj üzemek létesültek, új technológiákat alkalmaztak, nem törődve azok káros mellék- termékeivel, míg végül a Szinva sűrűvé vált az olaj- i tói, feketévé a különböző vegyi anyagoktól. Legfőbb szennyezői akkor a papírgyár és a kohászati üzemek. A vízbe eresztett anyag nagy része fenol, reve, kátrány, savas vizek, olaj és fekália. • A patak felső folyása, Lillafüred és Hámor környékén mindig a legkedveltebb kirándulóhelyek közé tartozott. A gyönyörű nagy vízesés, a forrás környéke mind-mind nagyon szép — volt. Költők írták remekeiket a partakparton. nemzetünk nagyjai pihentek mellette. Ma csak akkor van víz a mederben, ha egy nagyobb esőzés után a város ellátását szolgáló csővezeték nem képes a hatalmas vízmennyiséget elszállítani. Idegenforgalmi szezonban van ugyan vízesés is — a Hámori-tóból felszivattyúzott vízből —, de ez már nem az igazi. • Sok szenvedést, sok örömet adott e patak. Ember és természet sokat tett egymásért. Ennek a küzdelemnek utolsó nyomai is eltűnnek lassan. A felső folyáson száraz a meder, a varosban betakarják. „Eltűnik” a víz a szem elől, mire kitisztulna. De a patak, amely kettészeli a várost, megújulva és mcgzaboláz- va él tovább. Vásárhelyi István Milyen volt a szolgálat? Elmondja: Bogdán Sándor autóbuszvezető — A tegnapi? A tegnapi szolgálat jó volt, mert az időjárás is jó volt. Nem esett az eső. Az esős idő ugyanis nehezíti a munkát. Távolsági, helyközi gyorsjárattal dolgozom mostanában Kazincbarcika és Miskolc között. 1959-től vezetek autóbuszt, 15 éve. Nehéz munka, felelősségteljes, hiszen embe, ri életekre és nagy anyagi 'értékekre kell vigyázni. Mégis szeretem, és nem cserélném fel az autóbusz volánját semmiféle személy- gépkocsi vezetőülésével. Ez a munka teljes embert kíván. Nem elég Csak a forgalomra, a forgalommal kapcsolatos rendeletek, szabályok betartására törekedni, a szolgálatnak szinte minden percében, hanem úgy is kell élni, olyan életrendben, hogy az ember megfelelhessen ezeknek a követelményeknek ... — Itt lakom, Kazincbarcikán. Hajnali háromnegyed 4-kor kelek, otthon reggelizem és a negyedötös szolgálati járattal, a többi gépkocsivezető társammal együtt lemegyünk a garázsba. Két táskát viszek magammal. A kalauz! táskát, amelyben a jegyek és a pénz van, hiszen az utóbbi időben mi kezeljük ezt is, és az aktatáskát, amelyben élelem van. Ezt a panorámabuszt alig két hórtapja keptam és nagyon megszerettem. mint ahogy az utasok is. akik képesek inkább erre várni. mint egy régebbi masinával hamarabb elindulni. Természetes, hogy nagyon vigyázok rá és karbantartom. Korán reggel ellenőrzőm az olajat, a vizet, kitisztítom a porzsákot, megtörlöm az ablakokat, aztán indítom a motort. Azonnal beugrik, egyből indul. Aztán elindulok, bejelentkezem a forgalmistánál, ahol minden reggel szondavizsgá van. De szúrópróbaszerűen ugyanezt teszi időnként a garázsmester is, aki szigorúan ellenőrzi induláskor a fékeket, lámpákat, jelzőberendezéseket. Feljövök az új pályaudvarra, jelentkezem a vezénylő tisztnél, aki megmondja hová kell menni. Most a Kazincbarcika és Miskolc közötti gyorsjáraton vagyok. Háromnegyed hatkor indultam az első útra. Hét óra tízre már vissza is értem. Hét harminckor újra elindultam. És ez a forda megy egész nap a szolgálati idő alatt. Nyolcvankét sze- ményes a ez a busz, de van, amikor százan is utaznak rajta. Kevesen járnak már Barcikáróí, Sajószentpéter- ről Miskolcra vonattal. Az autóbusznak alik negyven perc a menetide?°. Szinte mindig tele van a kocsi. Vásárolni, kórházba, az SZTK- ba, a bíróságra utaznak az emberek. Emberi sorsokat hurcolok. Menet közben sok ember életéért vagyok felelős. Nemcsak utasaimért, hanem a forgalomban részt vevő több száz életért, amellyel útjaim során találkozom. És természetesen nagy anyagi értékekért is, hiszen ez az új autóbusz csaknem egymillió forint. Itt csak józanul, kipihenten, teljes felelősségérzettel szabad a volán mellé ülni, és szigorúan be kell tartani minden közlekedésre vonatkozó szabályt, előírást. — Ma reggel, amikor az első járattal mentem Kazincbarcikáról Miskolcra, eszembe jutott, hogy annak idején, 1947-ben egy kis Steyer teherkocsival ez volt Bogdán Sándor az első önálló utam. Akkor a barcikai kis hőerőműnél dolgoztam. Emlékszem. szép tavaszi nap volt, és en nagyon izgultam. És azóta hány gépkocsi kopott ki alólam! Vezettem Fordot, Chevroletét, Rábát, aztán Skoda és Fobjeda személygépkocsit. Aztán, amikor 1959-ben átjöttem az AKÖV-höz, mindjárt autóbuszra kerültem. Bányászokat szállítottunk Ikaruszokkal, de „Fakaru- szokkal” is. Ez az új panoráma nemrég szolgál. 1954- től „gördítik össze”, tartják nyilván a balesetmentesen vezetett kilométereket. Én most közeledem a 750 ezredik kilométerhez, de ha beleszámítom az előtte levő 6 —7 év vezetési gyakorlatát is, akkor bizonyára legalább hússzor megkerülhettem volna a Földet, az egyenlítőn levő képzeletbeli autósztrádán ... — Ha úgy jön ki a forda akkor rendszerint otthon ebédelek, ha pedig nem, akkor olt, ahol lehetőségem van rá, táskából. Délután négyre, mikor letelik a szolgálat, egy kissé elfárad az ember. Nyugodt természetű vagyok, no, de hát a génko- csivezetés, különösen ilyen nagy, tömegközlekedési eszköz vezetése, egyre inkább idegi munka. S amikor letelik a szolgálat, amikor kiváltanak, leviszem a buszt a garázsba, megtankolok, rendbe teszem, lemosom a kocsit, hogy holnap is rendesen működjön, es az utasokhoz, az emberekhez méltó legyen. Mert az emberek mindennap várják az autóbuszt a megállóban cs ez az autóbusz az én kenyerem is. Ha lekezeltem, beállók vele a sorba, a többi gépkocsi közé, lezárom. Aztán a két ' táskával elindulok hazafelé. Ütközben megiszom egy üveg sört és az ottani ebéd- vacsorá után elszámolom a bevételt, amit másnap kell leadnom. Amikor ezen a járaton vagyok, általában 300 kilométert teszek meg a szolgálati idő alatt, és körülbelül ezer embert szállítok úticéljához. . Már mondottam, ez a munka egész embert és életrendet kíván. Vezetés elölt legalább nyolc órát kell pihenni. Ezért én, ritka kivételtől eltekintve, ps*n kilenckor mindig lefekszem. — Hát. ilven a szolgálat ezen a távolsági járaton .Tó volt, a tegnapi, mert az időjárás is jó volt. Nem esett az eső, sikerült a menetidőt mindig pontosan betartani. A megengedett maximális sebesség 60 kilométer óránként. Hát így utaztunk tegnap a gyorsjérattal Kazincbarcika és Miskolc között, oda-vissza. Percenként egy kilométert tettünk meg.. ■. Szöveg: Oravec János Kép: Laczó József
