Észak-Magyarország, 1973. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-02 / 282. szám
1973. dec. 2., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 és a néma ajkak beszélnek... A ködpárnás éjszakai sötétség csitítóan, álmosítóan terpeszkedik a nagy iparváros felett. Miskolc már csöndes, nem zúg, nem harsog a gépek áradata. Otthonomban géppuskalövés-szerűen pattognak ujjaim alatt az öreg írógép billentyűi. Kirajzolódnak az ünnepi megemlékezés első sorai. „1944. december 3-án hajnalban dübörgőit be az első szovjet harckocsi Miskolc utcáin. Este, az ellenállási mozgalom vezetői a szovjet városparancsnokkal már a békés építőmunka első feladatait beszélték meg .. ELGONDOLKOZOM. Ilyenkor, a nagy történelmi évforduló idején sokszor beszélünk. s írunk, valójában mégis keveset tudunk a szovjet csapatokat segítő ellenállókról. Azokról, akik az adott történelmi pillanatban tudták, hol a helyük, s a szabadságért a legdrágábbat, az életüket is kockára tették. Hűs áramlás csap meg. Valaki van a szobában. Idegen. Felpillantok. Üttörő- korú fiú. de arca nyugtalanabb, mint akikkel naponta találkozunk. És a gyermek szemében szokatlan láng, indulat ég. — Mit akarsz, úttörő pajtás? — Sohase voltam és nem is lehettem úttörő. Apám, Mátrai Gyula a napokban bent járt a szerkesztőségben. Sok mindenről beszélt, csak rólam nem szólt és soha nem fog szólni. 1944-ben az agya, s a szive hónapokig nem tudta megérteni, elfogadni, hogy a Népkert táján egy akna lezárta az életem ... Igen, néhány éve. e lakásban is járt Tóth Béla, a MÓKÁN kitalálója és megszervezője. Nagyon szerettem őt. ,Ha Pestről megérkezett, többnyire nálunk állt meg. Kis házunk, az Avas déli oldalán szerényen bújt meg. Jó hely volt az illegális találkozókra. Mi. gyerekek indultunk el hírvivőként ... Volt egy cukorkabolt a Széchenyi utcában. Ma is élő testvéremmel gyakran jártunk oda. Azt mondtuk „Mókán urat keresem”, s a jelszóra apró csomagokat nyomtak a kezünkbe. Röplapok voltak benne, s mi eljuttattuk oda, ahová kellett... Megrezzen a függöny. Középmagas, intelligens arcú férfi. Soha nem találkoztunk, nem találkozhattunk, de ráismerek: Barbai Ferenc. — A Diósgyőri Gépgyárban dolgoztam. Fekete Mi- hályékkal, Oszip Istvánokkal ott szerveztük, erősítettük az ellenállási mozgalmat. Amikor 1943-ban megszerveztük a nagy békeiün- tetést, s követeltük, hogy Magyarország Olaszország példájára lépjen ki a háborúból, a moszkvai rádió is felfigyett, és kommentálta az akciót. ... És __Igen, b árhogy vártam és sóvárogtam utána, nem szippanthattam a szabadság friss le- vegőjéből. Egy véletlen, egy golyó ... * Átrezzen a levegő. Egyenruhás, nyúlánk férfi. A városban róla. Szabó Lajosról utcát is neveztek el. Olvastad a részletes önéletrajzomat. Még abban is, a felszabadulás után jó néhány évvel is türelmetlenkedtem : miért akadályozta meg a Mokán-vczérkar, hogy fegyveresen szálljunk szembe a németekkel. — Ügy tudom, hogy '.944 novemberében a Diósgyőrött előretörő szovjet kc- zelfelderitő alakulat pa- racsnoka, Usztyinov kapitány hangsúlyozottan kérte: a miskolci ellenállók ne kezdjenek fegyveres harcot. Rájuk a békés építőmunkában lesz szükség. — Tudom. Voltak fegyvereink. Voltak bátor fiatalok, akiket a nemzetőr-alakulatban bujtattam, bujtattunk el. Antal Feriók például nemzetór-karszalaggal, fegyveresen védték a nyomdát, ahol illegálisan gyártottuk a röpcédulákat. Találkoztam egy német őrmesterrel. egykori harcostársammal. akivel a szudé- tanémet területen szerveztük az ellenállást. Igyekezett megbénítani tigriseiket, s azt ígérte, adott esetben egy harckocsit a kezünkre játszik ót... Addig nehéz volt, míg egyedül éreztem magam. A fiúk összehoztak az ellenállási mozgalom egyik vezetőjével, Urban- csok Mihállyal, ő pedig a Mokan-vezérkarral Sok akciót hajtottunk végre. Felderítéseket végeztünk. A gyűjtött anyagot eljutottuk a szovjet hadvazetőség- hez... Igen, 1956-ban a pártház védelmében vesztettem el életiemet. És ez a szív utolsó dobbanásig hű volt a hazához, a párthoz, a mozgalomhoz. * Ismét meglebben a függöny. Vidéki állatorvos kinézetű, piros pozsgás arcú, szép, nagy bajszú, zömök ember áll mögöttem. Igen. ő a rejtélyes Tóth Béla, a nagy szervező. 1944-ben mindig vöröskeresztes karszalaggal és orvosi táskával járt, csak a műszerek helyett mindig pontosan hat kézigránát volt benne. — Először Pesten próbáltam megszervezni a mozgalmat. Ott nem boldogultam. Miskolc jó talaj volt, a Magyarországi Kommunisták Antináci Komitéja (Bizottsága) a MÓKÁN számára. Mint a tenyeremet, úgy ismertem a várost. A Gestapo, s a magyar katonai- és polgári elhárítás íredig nem ismert engem. Könnyen mozoghattam. Sok igaz hazafival, munkásokkal, értelmiségiekkel találkoztam, olyan emberekkel, akik mertek és akartak is tenni. A szervezet és a köréje csoportosuló szimpatizánsok tisztes csoportja sok embert, sok üzemi, gyári értéket mentettek meg. ... Módszerük más volt, mint általában az illegális szervezeteké. Sok akciót meghökkentő nyíltsággal szerveztünk, s bonyolítottunk le. De hát fiam, talán éppen ez a szokatlan- ság hozta zavarba ellenfelünket, úgy, hogy egyetlen Mokán-tagot se buktathatott le. — Kemény játék volt az. Életünket a nap minden percében kockára tettük. Tettük, mert hittünk benne hogy az segíti a szovjet csapatokat. segít közelebb hozni a szabadság nagy pillanatát. — Igen. fiam, huszonkilenc év múlt el! Az idő könyörtelen. Néhányon mór kihulltunk az élők sorából. De akik élnek, azoknak emlékezniük kell... VALAMI SZORÍTJA a homlokom. Egyre jobban. Az öreg gép érzéketlen hideg anyaga. Elnyomott a fáradtság, s közben elsuhant az éjszaka. Érdekes, pedig érzem, hogy egy ifjú kéz cirógatja a hajamat. Kislányomé. — Apu, a gimnáziumba előadást tartunk a város felszabadulásáról, az ellenállási mozgalomról. Nem tudnál erről nekem valamit mondani? Csorba Barnabás Magyarázom a Magyarázom... sorozatot A minap a televízió közkedvelt szereplői búcsúztak el a képernyőtől: Dr. Agy, a mindentudó és Soma, a közvélemény. Az alkotók a két figurára bízták az élet „nagy” kérdéseinek megválaszolását, illetve az élet megmagyarázását. Dr. Agy és Soma párbeszédei, életből vett példái révén olyan jelenségekről is tudomást szerezhettünk. amikre a hétköznapok embere, bár átéli őket, fel se figyel. Soma, aki telefonkagylóköntösben könyökölte végig a tíz percet, csipkelődött, közbevágott — nem tisztelve dr. Agy tekintélyét — s élénken vitázott vele. Ironikus modorában mindennek az ellenkezőjét próbálta állítani. Az értelem eszközeit felhasználó „doki” erényei 'közé tartozik, hogy készségesen igyekezett megválaszolni néhol rosszmájú „So- ma-kérdéseket” is. A sorozat egészét nézve leegyszerűsített közgazdasági műsor hallgatói és szemlélői lehettünk heteken át, amely többek között a termelékenység és gazdaságosság fő kérdéseivel is könnyedén, s ló- leg közérthetően birkózott 'meg. így a gazdasági kérdésekben járatlanabb nézőknek sem volt érthetetlen az elvon tabb témák „tudományos” fejtegetése. A szakkifejezéseket itt-ott szándékosan használó dr. Agy megfelelően találta őket. Az „okításon” kívül a sorozat az oktatásról sem feledkezett meg. Megmutatta, hogyan kell helyesen tölteni szabad időnket, és az utolsó fejezetrészben megismertetett a táguló világ fogalmával. Mindezt a képi eszközök felhasználásával tette színesebbé, szemléletesebbé — s így vált teljessé egy- egy témakör ismertetése. Itt kell elmondanunk: a rajzok legalább annyira fontosak voltak, mint maga a szöveg. A mondanivaló érzékeltetésére szolgáló rajzokba a legjellemzőbb példák tömörültek. A kitűnő rajzokkal illusztrált fejtegetések frappánsan, célratörően mutatták be egy- egy rövid jelenet erejéig a hibákat — hibánkat, a rosz- szul megválasztott életformánkat, helytelen munkamorálunkat, amit most már nem magyarázni kell, minél hamarabb változtatni rajta. Talán ezért is fáradoztak a sorozat készítői... Tcmesi László Fényes levető a vasikörtefának Kurifyánban, a régi iskola és a már bezárt, befalazott, halott bánya közelében nemrég kivágtak egy öreg, vastag törzsű, nagy koronájú vadkörtefát. Amikor a fűré. szék és a fejszék alatt a földre sóhajtotta magát, az arra járó emberek rövid időre megálltak. Volt, aki sajnálta, volt aki csak megvonta a vállát, s volt, aki tudta, hogy ennek így kellett lennie. Két embernek a bányatelepen, Kristóf Jánosnak és édesanyjának azonban elszorult a szíve, amikor meglátták a földön heverő fát. Mert nekik az élet szimbóluma volt. Annál a vadkörtefánál Huszonkilenc esztendővel ezelőitt, 1944. december 3- ról 4-re virradó éjszaka a háború vándorló frontjától megviselt Bányatelep hármas számú kolóniájának emeletén fiúgyermeket szült eg.v bányász tizenkilenc esztendős felesége. Hajnalban pokrócba csavarták az asszonyt és a csecsemőt, hordágyra fektették és a kolóniából elindultak a bányában kialakított óvóhely felé. Körös-körül tom- bolit a háború, a közelben bombák hullottak. A hordagyat, rajta az asszonyt és a csecsemőt sebtében az öreg vadkörtefa alá tették, valaki a vadkörtefa törzséhez kötötte^ egy malacát, és aztán mindenki menekült. A fiatalasszony ott feküdt a vad, körtefa téltől, háborútól megtépázott, ttair ágai alatt, hidegtől reszketve és félelemtől remegve ölelte magához néhány órás csecsemőjét. És arra gondolt, hogyha ereje lenne és menni tudna, akkor is nehezen haladhatna a magas sarkú, fekete menyasszony i lakkcipőben. Ez volt rajta, mert más nem volt. Aztán abbamaradt a bombázás, előbújtak az emberek, kézbe kapták a hordágyat és bevitték őket a bányából kialakított óvóhelyre. A fiatal anyát és a csecse, mőt a volt robb an órak tárban helyezték el, ahol akkor a tisztviselők laktak, akik még ott is. még a háborúban is elkülönülten éltek. Később a hordágyról áttették őket egy sezlonra. de a fiafalnsz. szony akkor sem tudott megnyugodni. Féltette kisfiát a bánya nyirkos levegőjétől, a bánya sötétjétől, és a bánya sötétjét megpaitantó karbidlámpák. gyertyák, mécsek koromjától. Bent, az óvóhelyen, nem messze tőlük, ekkor született egy kislány, aki csalt néhány óráig élt. Meghalt. És a fiúgyermek fiatal anyja még jobban rettegett, hiszen kint, a föld felett háború tombolt, s az öregasz- szonyok azt mondták, ha a gyerek meghal, még eltemetni sem lehet tisztességgel, a bánya lesz a sírja ... Néhány nap múlva azután megszabadultak a bánya sötétségétől. egészségtelen levegőjétől. Négy fiatal szovjet katona érkezett és vizsgálódott körül elemiampák fénye mellett. Az egyik fölemelte a sezlonon síró csecsemőt és beszélni kezdett hozzá, de a gyerek tovább sírt. A fiatal szovjet katona elnevette ma. gát. és mondott valamit a velük odac'kezö tolmácsnak. A tolmács is nevetni kezdett, és odafordult a fiatal anyához. Ezt mondta: „Ne féljen, ez a gverek nagyra fog nőni, egészséges lesz és sok örömet szerez majd szüleinek.” A szovjet katonák kibon'.ott at; hátizsákjukat, tiszta, még használatlan kapcákat vettek elő és odaadták a fiatalasz- szonynak. Ezek lettek, ezek a pár-kapcák a néhány napos Kristóf Jancsi pelenkád. Aztán kendőbe csomagolt kockacukrot, konzerveket és még csokoládét is hagytak ott. És elmentek. És elmentek és soha vissza nem tértek. Vajon élnek-e? ... * A mama most a kurityáni óvoda szakácsnője. Jancsin kívül van még két gyereke, azonkívül még százhúsz, akikre főz. Jancsi pedig János lett, éppen most huszonkilenc esztendős. A feketevölgyi I-es számú aknától — ahol villanyszerelő — ballagott a nagymamához, amikor meglátta a kivágott vadkörtefát. A régi iskola előtt megállt, onnan nézte, hogyan gallyazzák. És akkor eszébe jutott minden. Minden, amit édesanyjától hallott, arról a bizonyos hajnalról, minden, kisgyerek korától emlékszák, és minden, ami azóta vele történt. Eszébe jutóit, hogy’ kisiskolás korában hányszor megmászta társaival ezt az öreg vadkörtefát, hogyan szedték, gyűjtötték össze fanyar ízű gyümölcsét, hogyan vitték haza és dugták szalmába, hogy megpuhuljon, megbámuljon. Emlékezett rá, hogy tavaszonként milyen csodálatos fehérségbe borulit virágjaitól az öreg fa, és hogy ő tulajdonképpen hűtlen lett ehhez az öreg vad- körtefához. Az általános iskola után Miskolcra került kollégiumba, a Kilián Gimnáziumban érettségizett le, azután pedig a villanvszerelő szakmát sajátította el. Csak 1964-ben jött ismét haza, a Szuhavölgyi Bányaüzemhez, ahol most! is dolgozik. Ugyanazt a munkát, ugyanazt az életet folytatja, amelyet szülei, elődei, útját egyengető segítői a családban és a munkahelyen. KISZ-tagságán és KISZ-titkárságán kívül 1967- ben lett tagja a pártnak. Ajánlói, érte kezességet vállalói olyan amberek,. akik gyerekkorától ismerik. És a munka és a társadalmi munka mellett most is tanul, tovább képezi magát a marxista egyetemen és jövőre, éppen a legújabb kormányrendelet alapján, megkísérli a felvételt a műszaki egyetem villamosmérnöki karára... * Amikor Kristóf János ott állt a régi iskola mellett, ahol írni, olvasni tanult, nézte a földre rogyott öreg vadkörtefát, és végiggondolta egész eddigi életét, azt próbálta kitalálni, vajon miért is tetszik neki legjobban a fák közül ez a nemtelen, nem gondozott, tövises ágú fa. Talán igen finom szövetű, barnáspiros. kemény, nehéz fájáért, amelyből a mesteremberek szerszámnyelet tarag- nak? Talán a hó színére emlékeztető fehér virágözöné ért? Vagy fanyar ízű termel seert’ .? vackorért? Sokáig nem jött rá. Csalt amikor' hirtelen megpattant az őszi esőfelhőktől terhes ég, hirtelen kisütött a nap és a vadkörtefa földre zuhant lomb- koronájának levelein meg- . csillantak... . Kristóf János átment az űrt másik oldalára, fölemelt egy rövidebb, vastag ágat. és ha zament. Otthon ebből a vadkörte ágból ki fűrészelt három szeletet úgy, hogy a haja is maradjon rajta, belakkoz ta és polcot készített belőle. Ez a polc most lakásának olyan dísze, amelyen két kis, gyerekének játékban kj fárasztón babái, állatfigurái pihennek... ’ Szöveg: Oravec János Kép: Laczó Jóméi
