Észak-Magyarország, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-04 / 259. szám
1973. nov. 4., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Számvetés a jövőre tekintve Beszélgetés dr. Szabadíalvi JózseíTel a múzeumi hónapról Véget ért a múzeumi és műemléki hónap idei rendezvénysorozata, amely hagyományainak szellemében az októbert használta föl, hogy a nagyközönség és természetesen a szakma érdeklődését felhívja .mindarra, amit muzeológusok, néprajzi kutatók égy esztendő munkájával elértek, általában a közfigyelem előterébe állítsa a múzeumi munkát, múltunk értékeinek propagálását, azok beépítését közművelődésünk egészébe. A múzeumi és műemléki hónap borsodi eseményeiről, a rendezvénysorozat egészéről, s a levonható tanulságokról beszélgettünk dr. Szabadfalvi Józseffel, a Herman Ottó Múzeum igazgatójával. — A program igen gazdag volt. Egyedi előadások, egész napos tanácskozások, sorozatok jelezték az eseményt. Hogyan értékelné magát a programot? — Bár úgy tűnt. hogy nem sok, amire vállalkoztunk, végül is kissé zsúfolt lett a program. Különösen a végére tűnt úgy, mintha kicsit maximalisták lettünk volna, ennek ellenére hisz- szük, hogy tartalmi mondanivalójukat, színvonalukat tekintve értékesnek bizonyultak rendezvényeink. Különösen sokat adott számunkra a megyei múzeumi tanácskozás. Először kíséreltük meg, hogy a 'megyében fellelhető valamennyi múzeum, kiállítóterem és gyűjtemény vezetője egy asztalhoz üljön. Most az ismerkedés és tájékozódás igényével, a jövőben pedig már konkrét tematikával. — Akik figyelemmel kísérték a programsorozatot, azok igen sok tapasztalatot szereztek e tartalmi színvonalról. Sajnálatos volt viszont, hogy a nagyközönséget nem sikerült igazán bevonni a rendezvényekbe, még akkor sem, amikor elsősorban nekik szóltak azok. — Éppen ezért örülünk, hogy a jövő esztendőben nem kell kiállítás nélkül „nekimennünk” a múzeumi hónapnak. Most is igazolódott, amit egyébként tudunk, hogy a nagyközönség a „kirakaton”, az állandó kiállításon keresztül szemléli a múzeumot, a tudományos munkáról kevésbé vett tudomást. Így tehát nem lehet jó propagandát csinálni a múzeumnak addig, amíg nincs kiállítása, s mivel nekünk már régóta nincs, sajnálatos tényként kell megállapítanunk, hogy az emberek elszoktak a múzeumtól. Jövőre viszont nálunk lesz a múzeumi hónap országos megnyitója, s akkor nyitjuk meg új, állandó kiállításunkat is. — Mindez igaz, ám nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy több helyen működnek múzeumbarát- körök. Ügy véljük, e körök tagjainak nagyobb figyelemmel kellett volna kísérniük a múzeumi hónap rendezvényeit. — Valóban, a megyében csaknem négyszázra tehető a múzeumbarát-körök tagjainak száma, de azt is meg kell mondanunk, hogy nem mindenütt valóban élők ezek, az egyébként önálló körök. Özdon és Keleméren rendkívül élők, agilisak, tettrekészek, de nem ez az általános tapasztalatunk. Egyébként az októberi, évi rendes közgyűlésén a mú- zeumbarát-kör el is határozott egy „tagrevíziót”. Reméljük, ez aktivizálja majd a kör munkáját. A múzeumi hétfők igen színvonalas, neves előadókkal megtartott előadásain például szinte érthetetlenül alacsony volt az érdeklődés. — Ez a most hiányzó kapcsolattartás persze, nem oldódik meg magától. Ahhoz azonban, hogy a közfigyelem jobban a múzeumok felé forduljon, nagyobb propagandára is van szükség. — Nemcsak mi foglalkozunk a propagandatevékenységet művelő elképzelésekkel. Ezt a múzeumi hálózat tekintetében heterogén és gazdag megyét — 25 múzeum, kiállítóterem és gyűjtemény van jelenleg Borsod területén — valóban jobban kellene propagálni. Elképzeléseink között szerepel egy népművelő muzeológus beállítása, akinek feladata lenne a kapcsolattartás a különböző szervekkel és a nagyközönséggel, s gondolkodunk egy olyan kiadványon is, amely ismertetné, képekkel illusztrálná, mit láthat az érdeklődő Borsodban. Ehhez partnert is szeretnénk szerezni. — Természetes dolog, hogy egy-egy rendezvény- sorozat lezárása után elsősorban azokat a tapasztalatokat összegzik, amelyeken túl akarnak lépni a következő sorozaton. De a mérleg akkor jó, ha a pozitívumokról is szó esik. — A kedves emlékek között első helyen a budapesti bemutatkozást említeném. Nemcsak azért, mert magunk is éreztük, hogy sikeres volt, hanem, mert a szakma is annak tartotta. A hét elején Budapesten részt vettem az igazgatói tanácskozáson, és ott is rendkívül értékesnek ítélték a mi borsodi napunkat. De amit ennél is többre tartunk, az mégiscsak — bár nem voltak tömeges érdeklődők — a tartalmi mélység, s a már említett első megyei találkozó. * Dr. Szabadfalvi József a beszélgetésen inkább a negatív tapasztalatokból levont tanulságokról, s a tervekről beszélt. Szakmai szempontból érthető. Az azonban ettől függetlenül igaz, hogy a múzeumi és műemléki hónap 1973. évi rendezvénysorozata magas szinten összegezte múzeumaink, muzeológusaink tevékenységét. Ha a jövő esztendőben az állandó kiállítással a nagyközönség is jobban bekapcsolódik e programsorozatba, ez csak további gazdagodást, kiteljesedést jelent. Csuíorás Annamária Barczi Pál tusrajza Fábri-filraográfia Fábri Zoltán filmrendező a magyar filmművészet egyik legkiemelkedőbb egyénisége. 1952-ben készítette első játékfilmjét a Vihart, s azóta az Idén bemutatott Plusz mínusz egy napig tizenhat játékfilm sorakozik mögötte. A közelmúltban tartott VII. magyar játékfilmszemlén, Pécsett a szemle új sorozataként retrospektív vetítést tartottak, s azon Fábri tizenkét filmjét mutatták be az érdeklődőknek. Ugyanakkor a szemle intéző bizottsága kiadásában megjelent egy négyíves, jó kiállítású képes tüzet, amely Fábri Zoltán munkásságát mutatja be. Nádasy László filmrendező, Fábri egykori dramaturgja és asszisztense, sokszínű portré- vázlatot ír Tábláról, bemutatva benne azt az embert, akivel bosszú éven keresztül együtt dolgozott, s az emlékekből mindig az etikus ember ra jzolódik ki. ez a vonás kanja a hang- núlyt. Így mutatja oe Fábri munkáiát, a közös munkát, nmíg eljutottak Sarkad! Imre pg v kéziratához, a Leány vásárhoz. Ebből született meg n Körhinta című. ma is roppant friss, értékes film — tizennyolc évvel ezelőtt «‘Nmeken keresztül Fábri alkotó periódusait. a témák iránti elkő- teleze«tségeit. Effv másik szer- rő. Grunvalszkv Ferenc, aki elsősorban kis^ilmjei révén ismert. interlűt készít Fábri Zoltánnal. Véerül Ember Mariann n Fábri-müveket, foerad* kritikákból készített össz**álKtást. l>ss^'níTlíté.c a fjim-k fotóiból, és filmográfiát anyag teszi teljessé a kiadványt. F füzetet Pécsett a látogatók Is kézhez kanták Ügy érezzük, n líTonVét fSlm '«vetítse és e Kiadvénv közreadása Igen sok rmborhez vitte körei Fábri é« művészetet. Szíveden futnánk hasonló klad"Anvokat ismert fP**»alkotókról ts. ^settee nice sem várva n ké* év múlva tc.lcntkező, következő filmszemlét. A VÍZ MESTERE AZ 1970-ES nagy árvíz idején ismerkedtem meg János bácsival, az Észak- magyarországi Vízügyi Igazgatóság egyik gátfelügyelőjével, aki a Tisza 7. számú védelmi szakaszának volt védelemvezetője. Az országhatártól György- tarlóig 65 kilométer hosz- szúságú gát parancsnoka volt, másfél ezer ember, csaknem félezer tehergépkocsi és különféle föld- munkagép munkáját irányította az évszázad leg- hosszabbra elnyúló árvédekezésének idején. Akkori emlékeim közül kettő él ma is legélesebben bennem. Az egyik a víz, a folyó, a Tisza. Láttam helikopterről a levegőből, gyalogosan, gépkocsiban a gátak tetejéről, hajókról, uszályokról, kompokról, rocsókról, ladikokról a víz színéről. Milyen is volt? Nagy. A két gát között az óriási teknőben ritkán höm- pölygött ennyi víz. Mély volt és kávébarna . színű mikor áradt, és kifakult, világosabb lett a színe, amikor apadni kezdett, csendesedett. És mi mindent hordozott a hátán? Farönköt, gallyat, ágat, állatletemet, törmeléket, szalmát, virágszirmot. De láttam rajta cipőt, elhagyott ladikot, kertkaput és rokkant bútort is. Egy öregasszony — miközben keresztet vetett — azt mondta, hogy koporsót is látott úszni a folyón. Másik felejthetetlen emlékem Fiala János, védelemvezető. Cigándon, a védelmi szakasz központjában. az éjjel-nappal dolgozó, élő, pattanásig feszült idegállapotú táborhelyen akkor beszéltünk először kedvünkre, amikor egy reggel váratlanul megpattant az ég alja, kisütött a nap. A nehéz járművek széles „gumitalpától” megviselt zöld fű már megsárgult, gázolajtócsák, csíkok feke- téllettek mindenütt. János bácsi sokáig nézte a nyüzsgő árvízi tábort, aztán csendesen ezt mondta: — Ha levonul a nagy víz, és mi is elvonulunk innen, talán kiegyenesednek és ismét kizöldülnek a fűszálak. Gyerekek kergetőznek majd itt... Gyerekek... János bácsi 7 éves korában, 1907-ben — egyidős a szájaddal — találkozott először a megvadult folyóval. Zagyvaréka- son akkor még az iskolás gyerekek is ott dolgoztak a megrongálódott körtöltésnél. szakajtóval hordták a földet. Öt akkor hazaleüld- ték, de visszaszökött, és ő is dolgozott. Ekkor történt, hogy egy fiatalember a faluból, még a nevére is emlékszik. Juhász András, belefulladt a megáradt folyóba. Az a ló rántotta be. amelyet a meglazult töltés oldalában járatott. hogv így tömörítsék a földet. Ez az emberhalál az egész falut megrázta, megdöbbentette. A gyerekek pedig ezentúl csak félve emlegették a folyót. Fiala János sem felejtette el. de akkor gyermeki lelkében nemcsak a félelem, hanem a konok dac Is megszületett: nem szabad megengedni, hogy a víz. az élet alapja emberi életeket raboljon ... Pontosan fél évszázaddal ezelőtt lépett vízügyi szolgálatba. A Szolnoki Árvízmentesítő és Belvízelvezető Társulatnál kezdte rajzolóként. maid elvégezte a vízmesteri tanfolyamot. Megismerkedett a folyókkal, természetükkel, az ellenük való védekezéssel és azokkal a lehetőségekkel, amelyeknek útján emberi szolgálatba lehet őket állítani. Es János bácsi azóta a víz igazi mestere. Dolgozott a sátoraljaújhelyi folvam- <mémöki hivatalnál, a Bodrogközi Tiszaszabályozási Társulásnál és 1933 januárjától ő a törökéri gátfelügyelő. Pontosan, szinte még a napokat is tudva, emlékszik az 1927—28-as nagy télre, amikor a Tiszán 74 centiméter vastagságra hízott a jég. A 32-es kora tavaszi nagy árvízre, amikor a Bodrogon az eddigi legmagasabb vízállást mérték, s amikor Tiszacser- melynél a jég átszakította a töltést, és 9 nap és 9 éjjel dolgoztak megállás nélkül, hogy megállítsák a további szakadást. Munkása volt az 1936-os. az 1940-es, 1941-, 42-es árvédekezésnek. 1950-től pedig, húsz esztendőn keresztül, ő volt a Tisza 7. számú védelmi szakaszának védelemvezetője. ö irányította a munkát az 1964-es, a 66-os. a 67-es és legutoljára a legnagyobb, az 1970-es árvíz idején. — És látod — mondja —. ott voltam mindenütt, ahol a víz fenyegetett, de emberhalállal gyermekkoromtól nem találkoztam. Azt szoktam mondani és most is azt vallom, hogy nem félni kell a folyótól, hanem megismerni, kiismerni. Nem elég csak azt tudni róla, hogy a víz visszafelé, fölfelé nem tud folyni. Egészen apróra kell ismerni természetét, a benne élő világot, a vízinövényeket, de még a halak járását is. A tudományon, a tudáson, a jelenlegi nagy technikán kívül emlékeznünk kell a régi öregek közvetlen természetmegfigyelés alapján kialakított bölcsességére is. Ma már például csak mo- solygunk azon, hogy a régi gátőrök a vakondtúrások számából sejtették, lesz-e árvíz. Pedig ebben is van igazság. Mert ha a vakond kijön a gát tetejére, vizet érez. Törökéren, ahol Fiala János már több mint negyven esztendeje gátfelügyelő, három szivattyútelep van egy. más mellett. A gőzgépes, amely még az elmúlt század végén épült, a Dieselmotor meghajtású, amelyet a 30-as évek második felében helyeztek üzembe, és az elektromos szivattyú, amely most készül. Azóta már lebontották a régi gát- felügyelői házat, és megépült az új is. amely egyben hivatala és lakása János bácsinak. Hetvenhárom esztendős múlott, és még mindig ott van az őrhelyén. A szakmában azt tartják róla, hogy élő lexikon. Es arra kérik, hogy addig ne menjen nyugdíjba, amíg ő maga sem akar, mert tudására. gazdag tapasztalatára szükség van. De János bácsit nemcsak a vízügyi szolgálat dolgozói tisztelik, becsülik, hanem a környéken mindenki. — Nincs ennek semmi különösebb titka j— mondja, és rám néz szemüvegén keresztül. — Nézd. az én apám ötvenkét esztendőt tanított egyfolytában Zagy- varékason, hat gyerekét és még hat árvát nevelt föl kis tanítói fizetéséből becsülettel. Szeretni kell a munkát és tisztelni az embereket, mert akkor szeretni fog minket a munka és tisztelni fognak bennünket az emberek ... MEGZABOLÁZOTT folyók, erősre épített gátak, emberi tisztelet, és tizenkilenc különféle kitüntetés — többek között a Munkaérdemrend ezüst fokozata — őrzi Fiala János fél évszázados munkáját. A folyó, amelyet úgy ismer, mint tenyerét, nemcsak víz. hanem legendák, történetek, népdalok bölcsője és mesébe illő emberek szülője, formálója, nevelője is. Szöveg: Oravec János Kép: Laczó József rtim>
