Észak-Magyarország, 1973. október (29. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-07 / 235. szám
CSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1973. október 7., vasárnap Hegyaljai bőségkosár Fotó: Sz. Gy. „Nekem a dfimper leiszik...” inkább annak a kirakatát nézegetni ? Peti, legyint. — Azt láthatom eleget. A babák egyébként * sem érdekelnek. A többi játék közül pedig ... Most kiugrik a tűzadó gomb, s Peti félbehagyja a mondatot. , — És tessék mondani, mitől ugrik ez ki? — s megfogva a gombot, ismét nagy csodálkozással figyeli az izzó részt. — Bár csak az én dömperemen is volna ilyen. Most az autó utasa csodálkozik el. — A te dömpereden? Hát milyen dömpered van neked? — A bátyám vette. Miska. Itt, ebben a boltban. Mert itt mindeféle érdekességet lehet venni. Nemcsak játékbolt ez. — De a te dömpered mégis csak játék. — Igen, de azért teljesen olyan, mint az igazi. Azt is akartam mondani az előbb, hogy a játékok közül csak a gépeket szeretem. Ezért vett most nekem Miska egy dömpert. Van, aki pisztolyt kér. kispuskát. tankot. Nekem a dömper tetszik. — És mikor, vette Miska ezt a dömpert? — Most szeptemberben a bányásznapon. Amikor több mint hétezer forint hűségpénzt kapott. Rögtön megkérdezte, milyen ajándékot szeretnék. A fiúcskán elég kopottas a ruha. Persze, biztosan van neki szebb, ünneplő is. A cipője sem fényes. A tekintete azonban ragyog. S égszínkék szemeiben a csodálkozás helyett most már valami nagy-nagy öröm tükröződik, amikor kis dömperéről beszól tovább. Egy „igazi” gépről, amelynek a működéséről mindent meg akar tudni. — És el tetszik hinni, hogy meg is tudok majd mindent? — El. Miért ne? (Ruttkay) Piros autó áll az Ormosbányai Művelődési Ház előtt. Nyolc év körüli, szöszke, kisfiú járja körül. Először az autót mustrál- gatja, aztán egyetlen utasát nézegeti. Az cigaretátt vesz elő, s benyom egy gombot az autó műszerfalán. \ — Tessék mondani, az micsoda? — hajol be a gyerek a lehúzott ablakon és a fekete gombra mutat. — Az egy tűzadó szerkentyű — így az utas. — Tűzadó? — a gyerek égszínkék szeme csodálkozom kerekedik. — És hogy adja a tüzet? — Figyeld csak: most kiugrik és a vége úgy izzik, mint a rezsó. Erről pedig meggyújtom a cigarettát. — De mitől izzik? — Majd megtanulod fizikából. Hányadikos vagy? — Harmadikos. — És szeretsz tanulni? — Persze. Csupa ötösöm van. — No, akkor nincs hiba. Biztosan szeretni fogod a fizikát is, és megérted majd a gépek működését. — Igen, ezt már a • bátyám is mondta. — A kisfiú tekintete felélénkül. — Tetszik tudni, ő mérnök itt, a bányánál. — Hogy hívják a bátyádat? — Gyúrón Mihálynak. — És mi a te keresztneved ? — Péter. — Szóval Peti. te még csak harmadikos vagy, a bátyád pedig már mérnök. Hányán vagytok testvérek? — öten. Miska a legidősebb, még csak ő keres. Meg apu. De azt mondták, hogv én is lehetek mérnök, hajói tanulok. Tessék mondani, azt a gombot én is megnyomhatnám. — Persze. Csak a gépkocsivezető meg ne lásson valahonnan. Mert még azt hiszi. hogy játszunk az autójával. A játékbolt pedig itt van mellettünk, igaz? Tényleg, nem akarod Emlékkönyv Berlinben A BERLINI HUMBOLDT EGYETEM finnugor tanszékén őriznek egy régi vendégkönyvet. Talán nem is pontos ez a vendégkönyv meghatározás, s immár egyre jobban a Berlinbe látogató magyarok historicus domus-a. Mert valóságos történelem, amit összegyűjtött ez a vaskos, kopott táblájú könyvecske az elmúlt tizenhárom évtized alatt — alapítása, „1842. hetedhó 18-a” óta. Már maga az alapítás összefügg a magyarok ősi, vándorló ösztönével, s ha szabad ezt a kifejezést népemre használni: a mindenhol otthonosan mozgó, de sehol hazát nem találó természetével. Mert miként is gondolkodott :■ a XIX. században Berlinbe vándorolt diák vagy mesterlegény kiesiny vagy nagy magányában? Túl a honvágyon: kenyér után nézett, keresett egy csizmadiát. Mert amíg a buzgó ifjú végiggyalogolta a cseh földet, egy kis kerülő után, hisz’ megnézte a híres Hál- le-i egyetemet és a reformáció eleven katedrálisát, Wittemberget — bizony* leszakadt lábáról a csizma, mire Berlinbe ért. és elfogyván a hazai, jó cipóra éhezett. . A Berlini Magyarok Emlékkönyvének szerzői már az alapításkor gondoltak minderre. Az „Utasítvá- nyok, és jótanácsok tágban valóságos tanulmány olvasható: háztartási javaslatok; hogy melyik utcában árulják a legjobb cipót, melyik mester talpalja meg legolcsóbban, legjobban és leggyorsabban az elkopott lábbelit, stb. Gáspár János, növelés (igen, nem nevelőt ír!) — tanár, ki „mint egyike az alapítóknak, s mint ismét megbízott őr” bekezdő sorait idézem: „A szükségeseket föltalálhatja az utánunk jövő tisztelt hazánkfia, kinek újból is lelkére kötöm az Emlékkönyv rovatait az előtte álló szabályos módon betölteni és további hazafias buzgósá- gával ápolni, az illető honfitársaknak melegen ajánlani.” A huszonöt alapító közül pár név: Boór Károly, Gáspár János (híres nyelvtanosunk), Mentovich Ferenc (Petőfi barátja). Nagy Áron, Sü- kösd Sámuel, Szathmári Mihály György, Thott Ferenc, Török József, Miskolci György (pataki diák). Az alapítók első dolga az volt, hogy „kérő és felajánló” levelet írtak a kormánytanácsnak. De ebben már könyvtáralapítási szándékúkat is bejelentik. („Legtiszteltebb Titkos Kormány-Tanácsos és Igazgató Űr! Ha ezt a gyűjteményt örökre a Királyi Egyetemi Könyvtárba elhelyeznénk, hogy Berlinben egy magyar könyvtár legyen, megköszönnénk ...”) Diákok, mesterlegények, művészek, írók azóta is felkertsik a Pergamon Múzeum közelében (a Spree túlpartján) fekvő egyetemet. s ha magyar, természetesen nem sajnálja a fáradságot, s felgyalogol a finnugor tanszék könyvtárába. A könyv — bejegyzései által — múzeumi értéket képvisel. A 22. oldalon Liszt Ferenc aláírásával találkozunk, aki „1843. előhó 2-án”, tehát közvetlen újév után látogatott el az egyetem magyarjaihoz. (Esetleg az átmulatott szilveszter után vetődött ide egy magyar kampó- nia.) Pár hónappal később, május 14-én egy „képíró” jegyezte be nevét: Barabás Miklós, aki a Miért? rovatba azt írta, hogy „mulatott (időt töltött)”. 1844- ben a könyvből iparosok rputatkoznak be a „szíves utódoknak”: Orbán Károly és Széni János asztalostanulók. 'az utóbbi Miskolc városból érkezett. Greguss Auguszt tanító csak „nézegetni” érkezett Berlinbe, Kerényi Frigyes viszont „miniszternek tanult” és „barangolt”. 1848. március 8-án egy mezei gazda „utazgatott” német földön és a 279. aláíróként jegyezte be magát az Emlékkönyvbe. Az 579. aláíró nagy örömmel hivatkozik ősére. Bartók Béla „muzsikus”, ki „széjjelnézett”, 1920. február 27-én a következőt jegyzi fel aláírása után: „A 279. számúnak az unokája”. Babits Mihály feleségével „előadási” tart, Móricz Zsigrnond — ugyancsak 1929-ben -— „lá- togaló”-ként tartózkodik Berlinben; Illyés Gyula „tisztviselő” nyelvtanulás miatt érkezik, Kodály Zoltán pedig a díszdoktorrá avatására. FIATAL KORTÁRSAIM nevét olvashatom —őszintén szólva, nagy örömmel. S nem értem, miért késnek a megígért ■ könyvek. Ugyanis az egyetem finnugor tanszékén, s sok ezres magyar könyvtárat — a megalapítók ' szerint — „önkéntesen” kell fenntartani, mivel „jóindulatra senkit nem lehet kötelezni. S az itteni magyar tanárok, lektorok igaz jóindulattal terjesztik a magyar irodalmat. Az írók által küldött egy-egy dedikált példány pedig értéknek számít a tanszéken. Az első lektor, Keresztúri Dezső honosította meg ezt a tiszteletet a tanszék munkatársai körében, — s ma Oláh József lelkiismeretes gondozója a hagyományoknak. „Ha az író úgy érzi, és nem sajnálja a fáradságot és a költséget: Egy-egy könyvnek is igazán örülnénk ...” Az 1656. aláíró is így vélekedik, ki csak „nézelődött” az NDK fővárosában. Barálh Lajos A kemencepatakiak tehetség« A réletet ff dalják. Partjaikon gyerekek hancúroznak. Az erdőben sok már a lángoló-piros levelű fa, nem ritka a sárga sem. Alakulnak az ősz színei. A Zempléni-hegység szívében járunk. Mesébe illő falucskákon visz át az út. Sátortetős új házak és kis ablakos, öreg házikók váltják egymást. Mindegyiket virágoskert választja el az utcától, és szinte mindegyiket mgsz- szív, kicirkalmazott vaskerítés őriz. Ügy tűnik, ezen a vidéken még nagyobb divatja van, mint másutt. Kár, hogy nem olyan szépek a színes rácsos kapuk, mint amilyen drágák. Az útra hajló fák mögül furcsa kis település bukkan elő egy kanyarban. Az első. ami feltűnik, itt is a kerítés. Ritkán lát az ember ilyen szépet, ilyen elegánsát! Fából készült. A léceket' egyszerű mértani ábrák szerint rakták össze. Vagy négyféle minta variáció fedezhető fel a hosszú, az egész épületcsoportot védő kerítésen. A bejáratot a székelykapuk mintájára készítették. Nehéz elmondani, milyen szép, mennyire illik a környezetéhez. Az út másik oldalán, a kis faüzem udvarán hárman figyelik az idegenek csodálkozását. Egyikük díszes oszlopot farag; meg vannak hát a kerítés-ritkaság készítői. — Szép. Bizonyára mindenkinek tetszik ... — Meg-megállnak az idegenek. Fényképeznek is. Kénytelenek voltunk már megcsinálni, mert a régi kerítés tönkrement — szólal meg az oszlopot faragó férfi. Ügy mondja, olyan természetesen, mintha az egész világon ilyen kerítések volnának. — Különleges munka. — Ha az ember elkezd valamit, csinálja meg szépen. Nem igaz? A mintákat Gönczi Bertalan üzemegység-vezető tervezte. Mi csak megcsináltuk. Bankó János *df£: dő- és Fafeldolgozó Gazdaság kemencepátaki erdészetének dolgozója. Rajta kívül még hárman dolgoznak a faüzemben. Suták Ágoston és Hajdú János is fával bánik, Kurucz Mihály a vas mestere, ő a kovács. — Most min dolgoznak? Mihez készül ez az oszlop? — Esőbeálló lesz a kirándulóknak. Tetejét zsindellyel borítjuk. Ez a sokszögletű pad is a kirándu— Meg kellene nézni a vadetetőket is, amelyeket csináltunk, — adja az ötletet Suták Ágoston. — No, meg azt a kis víkend házat, amely csak mutatóba készült. Az is tetszene. Hajdú János, a faüzem legfiatalabb munkása a fő tevékenységről beszél: — Hozzánk csak olyan fa kerül, amely a tűzre kór volna, az ipar meg nem tudna vele mit kezdeni. Ilyen anyaggal gazdálkodunk, azt csinálunk belőle, amit tudunk. Az üzemegységben 16 pár ló dolgozik. A szekerek olyan helyeken járnak, ahová gép nem tud bemenni. Érthető, hogy gyorsan kopnak a kerekek, meg a többi alkatrész is lóké lesz. A Háromforráshoz készül. Magának a forrásnak is építettünk egy kis házat. Az oldalát faminták borítják, a teteje zsindelyes. Már majdnem kész. Nevet is kap a forrás, egy öreg, nyugdíjas kemencepataki erdész nevét. De ez egyelőre titok! törik. A mi feladatunk, hogy rendben tartsuk. Ezenkívül bányadeszkát, szőlőkarót készítünk és még sok mindent, amire szüksége van a gazdaságnak. Mindenesek vagyunk. — Mindent meg tudnak csinálni — mondja az üzemegység vezetője, Gönczi Bertalan —, holott, nem tanulták mesterségüket. Tudnak bánni a fával, őstehetségek. Ha bonyolult mérnöki rajzot tennék eléjük, nem boldogulnának, de, ha körülírom, milyen kerítést képzeltem el, megcsinálják. — Persze, az erdésznek sem kötelező ennyire érteni a fához ... — Negyven éve erdész vagyok, de azelőtt valamikor ácstanuló is voltam. Akkor ismerkedtem meg a fával. Csak egy kis képzelőerő kell, és megszületnek az ötletek. Bevallom, én is örülök, amikor az erre járók megdicsérik munkánkat, lefényképezik a kerítést, a vadetetőt, az esőbeállót... Örülök, hogy ezek a formák kezdenek elterjedni a környező erdei falvakban. Pinceajtókat, kamraajtókat lótok a mi mintáinkkal díszítve. A kerti asztalokat, székeket is lemásolják a környékbeliek. Aki csak egy kicsit is ügyes, meg tudja csinálni, mert minden1 „gyártmányunk” egyszerű. A Lnrlvplt zempléni /l HLUVLIl kirándulóhely, Kőkapu a szomszédban van. Egyre többen keresik fel ezt a vidéket, gyakran jönnek külföldiek is. (A vendégvadászok ebben a szezonban eddig három aranyérmes szarvast lőttek.) Bizonyára észreveszik és kellő módon értékelik. milyen kulturáltak erre az erdők. A legvadre- gényesebb részeken is felfeltűnik egy szerény kis tárgy; egy pad a fáradtaknak. egy fedél az eső elől menekülőknek, egy biztonságos tűzrakóhely a szalonnasütőknek. Még az útjelző táblákat is ízléses tető óvja a csapadéktól. Ha megdicsérik a kemencepatakiak gondosságát, tehetségét dicsérik. Lévay Györgyi
