Észak-Magyarország, 1973. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-12 / 188. szám
1973. aug, 12., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORS2ÁG 7 Vasárnapi eEégedetleakedők — Meleg van ... — Meleg! — Éhes vagyok...! — Én is. Akkor együnk! — JÓ!... Mindketten a pad alatt nyugvó fonott kosarakhoz nyúlnak, óvatosan ölükbe emelik. A fehér kendő is lekerül a kosarakról ... Harangoznak. — Misére szól.. 1 — Mindjárt déL Együnk akkor. A fehér kendő a két fekete szoknyára terül. Egyikük újságpapírba csomagolt valamit vesz elő. A másik lopva odanéz. Őszülő halántékán feljebb tolja a divatos, virágmintás selyem-kendőt. Orra alatt fintor húzódik. Kosarába nyúl, nylon zacskóból megkent, egymásra fordított kenyérszeleteket vesz elő. Egy másik zacskóból félérett 'paradicsomot és halványzöld paprikát. — Szép zöld a hegyoldal. — Sok lesz a szőlő — szól a másik, miközben kibontja az újságpapírt, kasírozott, s kenyér. Nagyokat harap, félszemmel a másikat figyeli. — Szeretem a zsíros kenyeret. Ilyenkor, melegben jobban esik, mint a meleg étel. Nem hiszik eí... A menyem mindig 6zid. Azt hiszem, szégyelli a zsíros kenyeret... Mérnök- asszony. Most is szendviccsel kínált. Náluk ez a divat... — Nem divat, ma ez a szokás. Minden „úri” háznál olyat adnak a vendégnek ... — Adnak! Adnak! Én abból nem kérek...! Szereti a zöldbab főzeléket? — Én? Hát hogyne szeretném! Mfért? Maga nem eszi meg?... — Dehogynem! — Hát akkor? — Az elmúlt héten nálam volt a kisunokám. Tudja, megkérdeztem a gyereket, mit főzzek ... — És? ... — Rántott húst kért. Levágtam egy tyúkot. Pedig jól tojt. De levágtam. Az unokámnak. Nem eszi meg a tyúkot. Cs,ak a karajt, meg valami rostélyost emlegetett ... — Nem jól van ez így. Kér egy kis paradicsomot? — Nem, nem kérek. Én fűszeresen csinálom a fa- sírozottat. Ehhez nem kell. De azért egy kockát... Tenyerén egyensúlyozza az újságpapírba csomagolt fasírozottat, a másik kezével a kínált paradicsom- szelet felé nyúl. Tekintete a hegyoldalt pásztázza. — Összevesztünk... A menyemmel. — Ö sem szereti a zöldbab főzeléket?!... — Csak gúnyolódjon! Maga mondta, hogy nem megy többet a városba a fiához! — Miért?! Maga nem azt mondta...?! — Ne veszekedjünk .., Nem jó ott nekünk. Ök másak. Tanultak, iskoláztak. Mások a szokások. — Vegyen még, kicsit zöld ez a paradicsom, de a fasírozotthoz is jó. — Köszönöm, már elfogyott. De adja már ide a kését. Van egy kis almám. — A haját nem bírom megrágni. — Tessék... Milyen alma ...? — Jó!... Nyári... És mi újság a fiánál? Megvették már a motorcsónakot...? — Meg. Vélem már nem is törődnek. Ház, autó, motorcsónak ... Csak az kell nekik. Szegény jó uram. Nekünk harminc évi házasság után, kemény napszámmal kellett megvenni egy düledező vályogházat. A maga fiáéknak hány szobájuk van? — Három...! De már az is kevés. Sok a vendégük. Azt mondják, nagyobb kell. Hozzájuk jár a gyár főmérnöke is. Most is ott voltak. Bridzseltek, vagy mi' a fene. Olyan kártyaféle ... — Vittem egy kis pálinkát. Hazait. Bele sem kóstolt a fiam. Külföldi konyakokat, meg kólát isznak ... — Kér egy kis almát? — Ha megkínál... .— Tessék! — Milyen...? — Jó...! — Pedig nincs jobb ebben a melegben, mint a vastag tejfölös, hideg zöldbab főzelék... — Én is azt főztem, az uram, amíg élt, nagyon szerette. — Amit ón főzök nem kell a fiaméknak... A menyem pedig ritkán főz. Étterembe járnak. Én sem viszek már semmit. Legfeljebb egy-egy kosár gyümölcsöt. Az unokának. — Hány óra lehet? — Mindjárt jöhet a vonat. Nézze! Már mozgolódnak. — Akkor készülődjünk. — Szombaton jön? — Megyek ... — Azt mondta, hogy ... — Maga is... — Tudja, hogy van? — Tudom. — Hoz valamit? — Lesz egy kosár őszibarack, egy kis pálinka, meg van egy szép kakas. Levágom, kirántom. A fiam gyerekkorában minden vasárnapra azt kért.., — Az enyém meg töltött paprikát... Csinálok is. A menyem nem szereti. — Azért megcsinálja ...? — Meg... — Én is a kaäcast — Jön a vonat. — Jön ... Jól elbeszélgettünk. Hát, akkor isten áldja. Szombaton találkozunk. Felföldi György ■ ■ Otven év Északi rokonaink a finnek csodálatos népi eposzában, a Kalevalában az öreg Pohjola egy hatalmas repülő masinával járta be az akkori világot... Egy évvel a francia Montgolfier testvérek kísérlete után, 1784. augusztus 29-én az északfinnországi Oulu városából röppent 105 láb magasba az első finn ballon, és tíz perccel később két kilométerrel odább szerencsésen földet ért a „pilótája”: J. E. Julin patikárius. Jó néhány évtized telt el addig, amíg ötven esztendővel ezelőtt, 1923 szeptemberében megalapították a finn polgári repülőtársaságot, amelynek első menetrend- szerű járata 1924. február 11-én startolt. Napjainkban Észak-Euró- pa legszebb légikikötőjében, a helsinki repülőtéren gyakran szólítja az utasokat beszállásra a hangosan beszélő a budapesti, a londoni, a New York-i, a kirkenesi, a moszkvai-és a malagai járatokra. Super Caravelle-ek, DC—8-asok, DC—9-esek gördülnek a kifutópályára és röppennek a felhők fölé. öt évtizeddel ezelőtt Londonba, átszállással 12 óráig tartott a repülőút, ma mindez három óra. Tavaly 16 millió kilométert repültek a FINNA1R gépei külföldön, és hétmillió kilométert országon belül. E néhány jellemző momentumot Véli Virkkunen. a FINNAIR sajtófőnöke mondta el, majd hangsúlyozta : — Társaságunk 1969 júniusában nyitotta meg az úgynevezett Duna-utat, tehát a Helsinki—Koppenhága—Prága—Bécs—Budapest útvonalon hetente két járatunk közlekedett. Az idén felosztottuk, célszerűbbé tettük ezt, és ehelyett három járat közlekedik (természetesen már jóval sűrűbben) Észak- és Közép- Európa között: Helsinki— Koppenhága—Budapest; Helsinki—Berlin—Prága és Helsinki—Varsó—Bécs érintésével. — Öi'ömmel mondhatom, hogy a MALÉV-vei kötött szerződésünk érteimében a magyar és a finn légitársaság gépei a Budapest—Helsinki—Budapest útvonalon utasközösségben repülnek. A Magyar Légiforgalmi Vállalat helsinki kirendeltségének vezetőjével, Zborav Gáborral is beszélgettünk az együttműködésről: — Kitűnően együttműködünk a FINNAIR-ral, rengeteg a finn utasunk, akikről köztudott, hogy igen szívesen jönnek Magyar- országra. — cp — * * V •*<«*, .,. tanulmány bjudto*' Lenkey Zoltán munkája Oravec János: Amíg az értelem megfényesedik \ H‘1II reSSelivel kezdődik. * uar A felvonulási épület kevés fényű, poros falú, szángázszagú helyiségében leülnek a lócára, kibontják a kopott aktatáskákat. Többségük bolti kenyérből kanyarint az éles bicskával, s hozzá zsirban merevített sült húst, abáit szalonnát, kolbászt, sajtot aprít. Így van ez disznóvágás után. Reggeliznek, közben beszélgetnék, viccelődnek, ugratják egymást. Építőmunkások, kubikosok, a termelőszövetkezet építőbrigádja. Szóval volt-parasztok és lesznek parasztok, azaz mezőgazdasági munkások. Szám szerint tizenkilencen. Az éjjeliőr, Krajczár Mihály nyugdíjas, hazafelé készülődik. Áz esőköpenyére gombolt csukjába dugja a felébe vágott kilós kenyeret. Pontosan beleillik. Körülnéz még az álmatlan évektől és az alvatlan éjszakáktól fáradt szemével. Neki itt már nincs dolga, hiszen felkelt a nap. De mégsem megy. Leül a cigarettaparázstól kicifrázott alacsony, billegető lócára és vár. Reggeli után ki-ki iszik egy kannafedő vizet, rágyújtanak az elmaradhatatlan cigarettára. A beszélgetés a munkára kanyarodik, mint ahogy az idő is munkára hajt. Tehénistállót építenek, és az egész telepet most közműve- sítik. A csatornázás, ami az ő munkájuk, most nem valami könnyű dolog. Morognak is miatta az emberek. A brigádvezető azonban bekattint- ja a bicska pengéjét, és ezen a reggelen is azt mondja amit tegnap mondott., meg amit holnap reggel is fog: — A víz nem tud felfelé folyni, csali ha az ember úgy akarja... A cigarettavéget már kint, a szerszámok mellett dobják el. Metsző északi szél fúj. Körös-körül havas a táj, csak a megbojgatott agyag sárgállik. Ebben a legnehezebb dolgozni. Reggel fagyos, merev. A lapát előtt a csákányok nyelét fényesítik az egyujjas kesztyűk. Aztán délfelé, ha felenged ez a sárga föld, olyan lesz mint a rossz, ragadós szappan és az ólom keveréke. Nagy András, az alacsony, kék szemű fiatalember megcsikorgatja a fogát és elkáromkodja magát, amikor az aknába küldik munkára. A négy méter mély figyelőakna közvetlenül a műút mellett készül. Mélyén már ott áll térdig érő vízben Balogh Jani bácsi. Nagy erővel lendít fel egy ásónyom vizes, tapadós agyagot Nagy András állására. De itt a föld már szétesik és két lapátra való lesz belőle. Nagy András dühösen továbbítja a földet a következő állásra, ahol a kevés beszédű László Mihály várja. Innen mindig visszapereg néhány rög Nagy Andrásra, aki emiatt még jobban mérgelődik. Mérgelődik, de azért konokul dolgozik. És ha néha megszakad a lánc, a lapát-földek lánca, akkor elgondolkozik azon, hogyan vándorol egy lapát föld a talán soha meg nem bolygatott helyéről a napvilágra és aztán vissza. Ha megáll egy-egy pillanatra a munkával, először mindig lefelé néz. Balogh Jani bácsi meggömyedt hátára, aztán fölfelé, László Mihályra. K penhh a felvonulási épü- l\l.au>uu letben melegednek, ahol esőköpenyében még mindig ott ül az öreg éjjeliőr, Krajczár Mihály. Szótlanok az emberék. Mohon és szaporán cserélik magukban a testüket melengető meleg, füstös levegőt. És ekkor váratlanul, anélkül, hogy szemét a világra, a kormos falakra, az emberekre emelné, csendesen megszólal az öreg éjjeliőr: — Ez a föld, ahol most dolgozunk, gyermekkoromban a nemeseké volt. Aztán később az uraságé. Itt, ahol most istállókat építettek, már volt valamikor istálló. Még a háború előtt. Így van, János? — néz most fel Baloghra. — Tényleg — fordul maga köré Balogh János. — Valóban. Itt volt az urasóg tehénistállója. — Igen. igen — bólogat az öreg Krajczár. — De aztán lebontottuk. Emlékszel? Negyven ötben. — De le ám ! — hévül és fiatalodik emlékeihez Balogh János. — Lebontottuk, szét- hordtuk. Sok jó deszka volt itt, meg más faanyag... — Meg cserép — veszi vissza a szót az öreg. — Ajtó- meg ablakráma. Asszonyostól. gyerekestől jártunk ide a faluból. Elvittük a láncokat, a kötőfékelcet, vedreket, a vedlett keféket, de még a rozsdás szegeket is összegyűjtöttük, mint az ünnepi kalács morzsáját... Csend van az alacsony, kormos falak között. Csak a dobkályha dolgozik, meg- megdongva, amikor kint megugrik a szél. — Micsoda? — szólal meg csodálkozva Nagy András.— Még hogy itt már volt istálló? És most újat építünk? Miért bontották le? Miért bontották le maguk? Senki nem válaszol. Az öreg Krajczár fenyőgyujtós- sal tüzet vesz a kályhából, és a pipájába ejti. — Miért is bontottuk le. miért is hordtuk szét, János? — néz csak ezután Baloghra. Az meg csak néz vissza rá és úgy kérdi, mintha valami restellkedés lenne hangjában: — Hát miért? Tényleg, miért? — Itt mérnökök mérték ki. hol lesz a legalkalmasabb helye az istállóknak — elmélkedik pipája mellett az öreg Krajczár. — Ide rendelték a dombra. Azt mondták, ez a legalkalmasabb hely. Okos ember volt az uraság és okos emberek voltak mérnökei is. — De miért bontották le, hordták széjjel? — kérdezi Nagy András most már dühösen. — Miért tették ezt maguk akkor, ha most nekünk kemény munkával újra fel kell építeni azt, ami egyszer már megvolt, jó helyen volt és jól szolgált? — Miért, miért? — kérdezi szinte önmagától az öreg Krajczár Mihály. — Hát bosszúból, az uraság ellen, meg azért, hogy kellett minden. Mert a demokrácia csak földet adott. Házat, ólat nekünk kellett építeni. — De hát maguk nem gondoltak a jövőre? — szólalt meg most egy félénk hang a homályból. — Csak arra gondoltunk — dörrent rá Balogh János hangja. — Csak a jövőre... — De akkor maguk el voltak tájolva — veti közbe Nagy András. — Maguk akkor nem tudták, mi következik? Válasz nem érkezik, csak egy újabb kérdés az öreg Krajczár kihűlt pipája mellől: — Ki tudta volna közülünk, hogy valamikor ez is a szövetkezeté lesz? Sokáig senki sem szólt. Aztán Balogh Jani bácsi feláll a hokedliről, és ezt mondja: — Olyan az ember értelme is, mint egy lapát föld útja. Fölfelé törekszik, meg húzza a napfény is és sok időnek kell eltelni, amíg igazán megfényesedik. Az eddig fázós emberek olyan feszesen, mereven ülnek a fal melletti lócákon, hogy szinte katonaruha kínálkozik rájuk. A brigádvezető szólal meg. Azt mondja, amit tegnap mondott, meg amit ma reggel, meg amit holnap is mondani fog: — Menjünk, emberek! A kubikosok északi szélben megállnak egy pillanatig. Nagy András nézi a sárga agyagot, aztán leugrik saját állásáról. Az öreg Balogh az összeeszkábált rövid létrán megy még lejjebb. A legfelső álláson László Mihály megköpi a tenyerét, és kezébe igazítja a lapát nyelét.
