Észak-Magyarország, 1973. május (29. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-13 / 110. szám

1973. május 13.; vasárnap

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7

TOKAJ JUBILEUMI esztendejében válogatott művészeti rendezvényekkel is magára vonja a figyelmet. A helytörténeti múzeum májusi, nyitó tárlatán az érett grafikus nemzedék egyik legmarkánsabb egyénisége, a Miskolcon élő és alkotó, kétszeres Munkácsy- díjas Kunt Ernő művészetének eddig kevésbé ismert arculatát mutatja be. A meditativ alkatú művész jobbára a látvány leglénye- gére összpontosító kompo- zíciójú, a nézőt együtt-töp- rengésre késztető festményekből, színes metszetekből ismerhettük meg. Most Tokajban kiállított, újkeletű képeivel a világ derűs látnivalóira nyitja a szemünket.

Az általa a közelmúltban bejárt mediterrán és hazai tájak jellemző részletei, érdekes emberi arcok, csoportok jelennek meg a modernül friss, közvetlen hatású képein. A színes témák maguk „választották” a megjelenítő technikát, a hordozó anyagot: a temperát és a l'edővízfestéket. Kunt Ernő valamennyi lehetősegét kiteljesíti a kedvére való technikának. Művészi alaphitvallásához híven most is sík felületben és tiszta színekben „gondolkozik”, s tudatosan tartózkodik a téri illúziókkal, tónusokkal való bűvészkedéstől.

Újra meg újra tanúsítja kolorista hajlamát, de soha nem öncélúan színes: minden színnel közölnivalója van. „Pipacsos táj” című. nagyméretű képén alig azonosítható tárgyi elem, de az egymás mellé rakott tiszta színek — a domináns piros, a kontraszt kékek, a meleg barnás-zöldek — a kora nyár derűjét sugározzák. „Pineák” című képén a sötét lombú fák közül kivilágítanak a fényfoltok, s szinte parázslanak a nagy szirmú, ismeretlen virágok. A hazai tájnak szóló vallomás „Mikus Gyula fösti a Balatont” című, bensőséges hangulatú tempera képe. A „Dinnyeevők” könnyed kompozíciójával bizonyítja, hogy életképet is lehel modernül festeni.

Külön tanulmányt érdemelne a „Ledny krokuszok- kal” című képe: a fedővízfesték technikáját ezen alkalmazza a legbravúrosabban. Az emberi test, s a különböző jellegű anyagok — a virág, a ruha, a háttérkörnyezet — átlényegülnek egységes hatású szín- és formakompozíció- vá. E képen válik leginkább nyilvánvalóvá, miként változtatja át a festő a valóság elemeit sajátos belső törvényű, önálló életű műalkotássá.

AZ OLDOTT technikával remekül karakterizált portrékat is fest: az „öreg halász”, az „Artista”, a „Halárus” emlékezetünkbe ivódó egyéniségek, a „Gyorsfényképész"’ arcképe pedig azt tanúsítja, hogy a kari- kírozással való jellemzésnek is biztos kezű mestere Kunt Ernő.

Berccz József

„PÁLYÁM EMLÉKEZETE”

Jeles pataki diákok vallomásai

A múlt A’ben indította el a sárospataki Rákóczi Múzeum a „Pályám emlékezete" című rendezvénysorozatot azzal a céllal, hogy az egykori pataki diákokból lett jeles tudósok, írók, művészek pályafutásuk rajthelyén találkozzanak olvasóikkal, tisztelőikkel, vallomást tegyenek életútjukról. Az idén a pataki tudományos és művészeti hetekhez kötődik a sorozat folytatása. Most elsőként Képes Gcza József Attila-díjas költővel és műfordítóval találkozott a város közönsége a Rákóczi Múzeum előadótermében, öt kettős kapocs fűzi Patakhoz: itt volt diák, majd itt tanárkodott is. Már diákkorában felfedezték költői tehetségét és különös képességét az idegen nyelvek tanulásában.

Ma ő az a költő, aki a legtöbbet fordít eredeti nyelvű szövegből — a világnyelvek mellett számos keleti nyelvből is. Életútjáról szóló bensőséges vallomásával emlékezetes élményt szerzett a termet zsúfolásig megtöltő hallgatóknak — közöttük a szép számban megjelent mai pataki diákoknak.

Képes Géza vállalta a kulturális hetek keretében Urbán György festőművész — szintén volt pataki diák — kiállításának a megnyitását is. A kiállítás a vármúzeum Erdélyi János termében június 4-ig tekinthető meg.

A „Pályám emlékezete” sorozat következő találkozóin többek között Szoboszlai Péter rajzfilmrendezőt, Mészöly Dezső író-műfordítót és Béres Ferenc énekművészt látja vendégül Sárospatak.

Es utaznak a házak.

A CSEPEL, a hozzá tartozó trailer- rel együtt surrogó gumikkal robog a zsolcai házgyárból Miskolc felé. A volán mögött ülő középmagas fiatalember, Nagy István, a Petőfi szocialista brigád vezetője jólesően füröszti arcát a lehúzott ablakon beáramló friss, me- zöszagú levegőben. Látható elégedettséggel figyeli a motor munkáját, a 16 méter hosszú jármű futását, engedelmes mozgását. Feltűnik, hogy a traile- ren most nincs házelem. Miért szalad üresen a jármű? >

— Ma szabadnapos vagyok. Beviszem a kocsit Miskolcra, az ÉPFU-központba, megcsinálom az olajcseréi, kicserélem a két első gumit.

Miért szabadnapon?

— Nagyon szeretem a motort. Ez a barátom, a munkatársam, kenyérkere- söm. A motor olyan, mint az ember. Hálás, ha jól bánnak vele, s tud beszélni is. Én megértem a szavát. A motor elégedett, ha minden rendben van, panaszkodik, ha baj van. Most is azért jöttem be, hogy holnap ne legyen semmi baj, ne essen ki egy pillanatra sem a szállításból. A 14 tagú brigád valamennyi tagja így csinálja.

Parkas László, az ÉPFU házgyári ki- rendeltségének vezetője rábólinl: így van, sok ilyen megszállottja van a szállításnak, a gépkocsivezetésnek. Ebben valamennyi között Liptai József tűnik ki. Bármikor is érkezik vissza járművével a házgyári telepre, mindig talál valami javítani valót. Volt már, amikor éjfélig „bütykölt” a kocsin, de másnap hajnalban ő volt az első az indulásnál.

— Nagyon szeretem ezt a szakmát, a vezetést. S szinte csodálom, hogy volt időszak, amikor nem ismertem még a motort, nem vezethettem. Vidékről kerültem Miskolcra — emlékszik vissza a brigádvezető. — Rakodómunkás voltam. Jakó Ferenc (most ő a műszaki vezető) volt a pilóta, megszerettette velem a motort, tanított. Nemcsak én, hanem négyen, Nagy Mihállyal, Rausz Imrével, Héder Bertalannal együtt kezdtük rakodó legényként, s lettünk gépkocsivezetők. Valamennyien azóta isiit vagyunk a Vállalatnál és ebben a brigádban dolgozunk.

Mind több és több a gépjármű. Egyre nehezebbé teszi ez a közlekedést. -Kétszeresen vonatkozik ez a 16—23 méter hosszú, házgyári elemeket szállító gépekre. Van is erre egy előírás: 5 évnél kisebb gyakorlattal rendelkező pilótát nem engednek ráülni.

A HÁZGYÁRI Petőfi-brigádban a gyakorlattal nincs baj. A brigádtagok csaknem mindegyike jó másfél évtizede van a vállalatnál. Az idén Szentivá- nyi Sándor személyében ú.i tagot avatott a brigád, de az „új” ember is három éve jár már a trailerekkol. A legtöbbjük túl van a félmillió, a 760 ezer kilométeren. A brigádvezető lassan a 900 ezernél tart, s ha minden sikerül. két év múlva eléri az egymilli- omodik kilométert.

Milyen embgrek a brigádtagok? Nagy István ezt mondja:

— Jó kollégák, mindig készek a munkára, a segítségre.

A kirendeltségvezető így jellemzi/ őket:

— Bármilyen feladatról van szó, ebben a brigádban soha senki nem mondja: nem. Ellenkezőleg, akkor nyugtalanok, ha akadozik a lakásépítés, ha nincs elég igény a házelemek szállítására.

Mi lehet a vezetés, a szállítási megszállottság titka, belső rugója? Több brigádtaggal való beszélgetés alapján ezt így lehet summázni: látjuk a munkánk értelmét. Kimondhatatlanul jóleső érzés látni, hogy Miskolcon, Özdon

Kazincbarcikán, Egerben. Leninváros- ban, Salgótarjánban a mi szállítmányaink is hozzájárulnak az új lakónegyedek építéséhez. Ez egy' kicsit megszépíti, elfeledteti a vezetéssel járó sok fáradtságot, a hideget, a hőséget és az éjszakázást.

Az erő, a segítő szándék látszólag kifogyhatatlan. Tavaly tagonként 42—42 társadalmi munkaórát jegyezhettek be a naplóba. Az idén már 24—24 órát dolgoztak. ,

A vállalat dolgozói közül többen a Szentpéteri kapui lakónegyedben élnek. A dolgozók gyermekei közül vagy négyen az ottani bölcsőde nappali lakói. Ott: dolgozik az egyik brigádtag felesége is. Az megemlítette, hogy ráférne az intézményre egy kis szépítés. Öle aztán három szabadszombatot ott töltöttek, lefestették a kerítést, a padokat, s a vállalat igazgatójának jóváhagyásával elvittek 17 használt gumiabroncsot, amiből ötletes játékot csináltak.

No, igen: ezek a lettek szülték azt, hogy az aranyplakettel már négyszeresen kitüntetett kollektíva az elmúlt évi munka alapján megkaota a vállalat kiváló szocialista brigádja címet a vele járó tisztes jutalommal. Liptai Józsefet — a brigád döntése alapján — a vállalat Kiváló Dolgozója. Nagy Mihály brigádtagot a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki.

A 3-AS ÉPFU élüzefn ünnepsége a központban, régen megtörtént. A helyi ünnepség a házgyárban tegnap volt. Az ünnep pillanatok véget érnek. A Ifrigádlagok tegnap felcsillanó szemmel hallgatták a jó hírt: a jövő héten kezdődik a szállítás, az építés Miskolcon, az Avas déli lakónegyedben, s rövidesen ismét szállíthatják a házgyári elemeket Özdra is.

Csorba Barnabás

A magányosok klubja

NAGY HALOM level Bencs Ferencnek, a Vörösmarty Művelődési Ház igazgatójának az asztalán. Mindegyike emberi sorsokról hozott hírt a megye legtávolabbi csücskéből éppúgy, mint Miskolcról vagy a közeli falvakból. Közös jellemzőjük; magányos, egyedülálló, társnélküli emberek vetették papírra a sorokat annak a közlésnek a nyomán és ösztönzésére, ami lapunk- február 15-i számában jeleni meg. mely szerint: megalakul Miskolcon is a magányosok klubja.

Az érdfeklődés várakozáson felüli, ami azt is jelzi egyben: nagyon is élő, jelen levő és figyelmet érdemlő társadalmi problémáról van szó. Jól érzékeltetik ezt a levelek írói is. őszintén elmondják legnagyobb gondjukat, amit nehéz teherként cipelnek: a magányosságot. Ettől megszabadulni, széttörni a nyomasztó érzés vaspántjait csak társadalmi segítséggel érhető el. Nem lehet meg- hatódás, a segíteniakarás szándéka nélkül olvasni egyetlen levélíró sorait sem, hiszen a társkeresés, az emberi, baráti kapcsolatok kialakítása természetes igény.

Egy sátoraljaújhelyi asz- szony írja:

— öt éve vagyok özvegy. Férjem tragikus hirtelenséggel hunyt el, saját gyermekünk nem volt. Egy hatéves kislánnyal maradtam egyik napról a másikra egyedül, a legkétségbeej- tőbb helyzetben. Azóta az életem csak sírás és ma- gábazárkózás. Távolban élő rokonaim családosak, társaságom nincs, nyugdíja s Vagyok, magánórákat ádnk. így még munkahelyem sincs. Nagyon nehezen viselem el a magányt. Ha ez a 11 éves kislány nem volna, talán már nem is élnék. Pedig igen szeretem az életet. Igaz, már 52 éves vagyok, de minden érdekel, szeretem a természetet, az irodalmat, a színházat, igen szeretem hallgatni a tudományos és a művészetekről szóló előadásokat, a vidámságot is szeretem, de nevetni már el is felejtettem. Mindenünk megvan. Saját, szép otthonom, de érzem, hogy az idegeim lassan tönkremennek. Igaz, nagyon hiányzik a házastárs, hisz ez természetes is. Az ember arra van teremtve, hogy szeressen és szeressék és megbecsüljék késő öregségéig. De ha ez nem adatik meg, a hozzá hasonló sorsúak ismeretsége, barátsága is nagyon, nagyon sokat. mindent jelenthet.

CSAK tisztelettel és szeretettel lehet és kell beszélni róluk, azokról, akik magukra maradtak és néha már a kétségbeesés határáig is eljutnak. Mint az a miskolci asszony is, aki ugyan — a törvény szerint — még a házasság kötelékében él, de mint írja „ ... a papíron levő férj csavarog, iszik, vagy idegen nővel él együtt, de elválni nem hajlandó. Pedig nekünk is van jogunk ahhoz, hogy legyenek még szép éveink”.

A magányosok klubja ilyen esetekben és helyzetekben is nyújthat segítséget, tanáccsal, jogi képviselettel. esetleg azzal, hogy a férjet jobb belátásra bírja. Mert a magányosság nem csak az egyedülvalósá- got jelentheti, hanem másfajta forrásból táplálkozó kiúttalanságot is. Olyanfajta környezetet, helyzetet, mint amiről egy takta- kenézi leendő klubtag ír: „Nemcsak városon, de falun is sok magányos ember él. S nekünk talán még nehezebb a sorsunk. Ismeretséget kialakítani nem tudunk, mert félünk a falu szájától s bezárkózunk mint csiga a házába és vagyunk magunknak.”

Változtatni ezen, segíteni a magányosoknak megtalálni helyüket az életben van mód és lehetőség. Per. sze nem elég csak beszélni erről, konkrét intézkedések, kezdeményezések kellenek s akkor a Miskolc-Egyetem- városból küldött levél írója is bizonyára megváltoztatja véleményét, amikor azt írta: „örömmel értesültem a hírről, miszerint városunkban is megalakul a magáhyosok klubja. Annyit foglalkoznak napjainkban az emberek különböző korú rétegeinek a problémaival. csak éppen a magányos felnőttekre nem gondoltak eddig. Ha gondoltak is, tenni nem sokat tettek az érdekükben. Éppen ezért szép ez a kezdeményezés.”

Tenni az érdekükben... Erre vállalkozott elsőként Miskolcon és a megyében, közvetlen formában a Vörösmarty Művelődési Otthon. A klub indulásához minden feltételt megteremtettek. Vnn már működési szabályzat, a tagsági könyvek is elkészültek (merthogy a klub tagja csak az lehet, aki belépési nyilatkozatot ír alá, vállalva a 20 forintos tagsági díjat is) s kitűzték a nyitás napját is. Örömmel adunk helyt a hírnek, mi szerint az első összejövetelre május 19-én este hat órára várják mindazokat, akik részt akarnak venni a klub életében és munkájában. A részletek megbeszélésére, a program összeállítására is ekkor kerülne sor. Mégpedig azoknak a javaslatoknak a figyelembevételével, amelyeket az eddig írásban jelentkezett leendő klubtagok is megtettek. Sokan közülük megbízatásokat is kértek, bármilyen feladatról legyen is szó.

A KLUB TEHAT a megyében elsőként, megalakult, amely az országban a második ilyen kezdeményezés, hiszen Csepelen már van egy. Mindenesetre ennek a művelődési otthonnak az érdeme, hogy a magányos .emberek számára hetenként egy alkalommal szórakozási, művelődési, olyan lehetőséget teremt, amiről csak a legnagyobb elismerés hangján leivel szólni, valahogy úgy, amint azt az egyik levélíró is megfogalmazta:

— A legszebb feladat másoknak örömet szerezni...

T. F.

<

Serilátás hunt ír nő tokaji kamarakiállítása