Észak-Magyarország, 1973. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-04 / 53. szám
fi ESZAK-MAGYARORSZAG 4 1973. március 4., vasárnap HOLDVILÁG Len key Zoltán rézkarca A líra halhatatlansága A „Hél évszázad magyar versei’ legújabb kiadásának alkalmából M ostanában, hogy alkalmam volt többszörösen átforgatni költészetünk teljes értékűnek tekinthető, megejtően tartalmas és szép válogatott gyűjteményét, a Hét évszázad magyar versei-nek legújabb: negyedik, átdolgozott és bővített kiadását, e három vaskos kötetet, (melyekből csupán a harmadikat, jelenünk költészetének válogatását érzem vitathatónak, helyenként szeszélyesnek és túlméretezettnek, egyes kortársaink és „hangnemek” iránt túlzottan „szívélyesnek”, mások iránt túlzottan szűkkeblűnek ... (felötlik emlékezetemben egy másik, körülbelül negyven esztendővel ezelőtt készült) ám jóval kisebb, egykötetes, másféle témakörű és szerkesztésű antológia. A tudós és okos, szorgalmas és „szent nyughatatlanságú” Vajthó László munkája volt az az összeállítás, a Mai Magyar Múzsa, melyet testvéreim polgári iskolai — nem közönséges tudású és nem is a szokványos méretű „házi könyvtárt” magáénak mondható — magyar tanárnőjének jóvoltából tanulmányozhattam, eszmélkedő diákkorom mohó és szenvedélyes tudásvágyával... Ebben a Y'ajthó-féle válogatásban — még arra is emlékszem: a hajdani Egyetemi Nyomda „könyvbarát” illetményköteteként is szerepelt — a cím ..mai’’ szava a húszas évek legvégét, vagy talán a harmincas évek elejét jelezte. Minden valamirevaló jó költőtől egyetlen — de igen jellemző, „áruló”, bemutatásra, egész költészet elképzel- tetésére alkalmas — verset választott ki a jóérzékű, s irodalomtörténetileg is megbízható ítéletű szerkesztő, s ezt a verset a költő megrajzoltatott arcképe, kézírásának hasonmásával néhány sora és aláírása kísérte, továbbá köteteinek felsorolása (cím, kiadó, évszám) .. . Máig is látom magam előtt e könyvben Babits lobogó és zilált hajú, lehajtott „cigányos” fejét, alatta névaláírását és egyik verséből ezeket a sorokat: „A lira meghalt.. . nagyon is merész kezekkel téptük a kényes leány hegedű-testét.. Túl azon, hogy e kép (a líra: hegedű-testű kényes leány, ki meghalt, mert a költők nagyon is merész kezekkel tépték A..) máig is őrzi számomra hajdani hatását, a tetszetősséget és a sugallatosságot, — azért is felidé- ződött bennem, mert ismerősökkel beszélgetve a miI nap éppen a „Hét évszázad magyar versei”-nek legújabb kiadásáról, egyikük megszólaltatta az időnként mindig is fel-felbukkanó nézetet a líra „haláláról”, tartalmainak „beszűküléséről”, arról, hogy újat mondani már aligha tudhat, csak az „örök témákat” variálja, lényegükben azonosan, hiszen az elődök „hét évszázadon” keresztül már „mindent” megírtak, a líra minden lehetőségét kimerhették ... ly volna-e csakugyan?! Valóban „meghalt a líra”?! Valóban kimerültek lehetőségei?! Nem lehet már „semmi újat mondani” benne és általa?! Igaz lenne-e, hogy lényegileg „mindent megírtak már” a mai, s az ezutáni költők elől, kik legfeljebb már csak külsőségekkel kelthetnek figyelmet és érdeklődést, — az olvasót segítő interpunkciós (mondatok és mondatszakaszok közötti) írásjelek feltétlen mellőzésével, a verssor- határoknak szavakat is kettétörő önkényes megvonásával, a verssoroknak „figu rácsán” is „mutatós” elhelyezésével (szeszélyesen váltakozó terjedelem és együttes, piramis-alakú vagy cr'"avo- nalas versszakok, stb.?!). Erről, vagy épp az ellenkezőről : a líra kimeríthetetlenségéről és halhatatlanságáról tanúskodnak-e hét évszázad magyar versei, ha így, három vaskos kötetbe gyűjtve olvasgatjuk és újraolvassuk őket ?! Mi a líra,? Az én (ha úgy tetszik: az Én), a szubjektum közvetlen művészi, irodalmi kifejezése. Ha ez, már pedig ez, „örök” tartalmai: az egyén belső élete és (viszonylagosan önálló belső) fejlődése, mindaz, ami hangulataiban, érzelmeiben, tudatában él, lezajlik, művészi kifejezésre kívánkozik, tehát — Goethével szólva — a soha véget nem érő belső önéletrajz mozzanatai, állomásai és szakaszai. Ez továbbá magában foglalja — „örök” lírai tartalomként — az egyén viszonyát más egyénekhez (családtagok és barátok, ellenfelek és munkatársak, szerelmek és vélt szerelmek. valódi és „ismeretlen” ismerősök), tárgyi és természeti környezetéhez (lakóhely. haza, külországi tájak), az egyén kapcsolatát a társadalommal (és a társadalomét az egyénnel!), az egyén kulturális élményeit, és így tovább ... Mindez egyrészt kimeríthetetlenül gazdag, másrészt folyvást változó lírai tartalom is, mely árnyalatnyi! ag feltétlenül, de többnyire lényegileg is mindig újat hoz a lírába, hiszen: az egyén, ki a verset, a költészetet itt és most alkotja, Könyöklő Urbán Béla rajza ni , 7 .. 7-----—- ■ — ^ sí A A f n P /1 / +n\/\ Haltenyésztés futószalagon A fehérköpenyes dolgozók nem igazgyöngyöket ■válogatnák, hanem1 á' liiesí terségesen méglermékenyí- lett halikrákat készítik elő a keltetéshez, nagy figyelmet kívánó munkával. A tálakba rakott ikrák mintegy két és lél hónapot töltenek a különleges kel telőberendezésekben. Onnan a nevelőbe viszik át a tálcák tartalmát, ahol az embriók további két hónapig nyugalomban vannak. Ezt követően a legerősebb apróságokat visszaadják a természetnek:, útjukra bocsátják őket a folyókba. A Szovjetunió Iturup-szi- getén levő Kurdi I-Ialgyár- ban évente csakhem 80 millió kishalat tenyésztenek ki az értékes szibériai- és púposlazac fajtákból. Talán kevesen tudják, hogy a Szovjetuniónak külön Halgazdasági Minisztériuma van, melynek felügyelete alá 140 haltenyésztő és akklimatizációs állomás tartózik! SZILUETT Fotó: Gajdos verset, a Költészetet cpper itt és most alkotja, különbözik minden más (volt, ma és leendő) egyéntől (hasonlc falevelek és emberek akadnak esetleg, de teljesen egyformák nincsenek, a „természete” még a „hajszálra egyenlő” ikreknek is elü egymástól); a környezet melyben a „lírai Én” él é alkot, folyvást változik, s er nek hatására (akarva-ne akarva, tudva-tudatlanul, t gadva-bevallva) alakul, s neződik ő maga is (mik/ ben természetesen „önmaj val azonos”!); s a törté lem, melyen kívül emberi nincs, nemcsak — és nerr elsősorban — „ismétlődi hanem szüntelenül új és „meglepetésekkel" áll < nincsenek azonos korszal f sem ... Íme, a látszólag talán i gyón is „behatárolt” „örök”, „örökké azonos” , makör valójában végtele gazdag és soha el nem a’ , ló, mindig felfrissülő. S , egyén gondolatvilága, kép , tei, költői képei és kifejez . készlete is folyton megúj nak, az objektív külvilág! a lírai éntől független, reá mindig ható (s néha n / éppen az ő tevékenysége fo , tán is bekövetkező) váltóz sai révén. (S ez művész érzékenység nélkül, puszi szélsőségesen „merev” term ] szettudományos és műsza ] gondolkodás szerint is belá , ható és igaz!...) A mai lii például gondolatibb, radoné lisabb, a szabad asszociációin áradásában gazdagabb, a tu dományos és technikai világkép elemeivel telitettebl^_ mint a század első felén vagy kiváltképpen a XI századnak „hagyományos” rája, hiszen korunk hármi — egymásba kapcsolódó - vonatkozásban is forradalma időszak: a politikai íorradal mák, a tudományos-műszak forradalom és a „kommunikációs robbanás” (a tömegközlési, a gondolatcserét és a tájékoztatást közvetítő eszközök forradalmának) kora... Tény, hogy a tudat s egyik eleme, az ízlés, általában lassabban változik, „hagyo- mánykedvelőbb”, mint a lét, a környezet. Ezért a versolvasók és vershallgatók jórésze úgy érzi: nem csupár megszokottabb számára a ré gi, a félmúlt-szerű költészet hanem szívéhez is közelebl férkőzik, megragadóbb ha_ tással. (Minden korszak kq_ zönsége így volt a maga je lenének legmaibb mű vesző tével, — szabályt erősítőd szórványos szerencsés kivét lektől eltekintve ...) Mégi van másféle költészet és m vészét is: az új, sőt a le újabb mindig elindul cs óikéi a megszokottabb, a igyományosabb mellett, léikül, hogy emennek értéjit lerombolná, indokolt aradandóságát megszűntet- é. Ami különbséget érzünk éldául a zenében Beetho- n en és Bartók között, ugyan- - z jelenik meg a lírában ú hogy itt is nagyjából hason- ó ó „nagyságrendeket” ves- -iiink össze) mondjuk Petőfi -és József Attila, vagy akár .Juhász Ferenc között... i Még azt vethetné ellenünk költészetünk e hatalmas gyűjteményének valamely túlzottan racionális, egyoldalúan csak „logikával” olvasó tanulmányozója, hogy a mai költészet gyakran visz- szatér a hagyományoshoz, nem mindenki „modernista” egyben, aki ma igazán költő és jó költő... Nos, egy ilyen lehetséges ellenvetéssel bátran szembenézhetünk. Finom és találó felismerése, megjegyzése ugyanis ez annak az igazságnak, hogy az új dolgok, . új értelmek művészi kimondása nem ritkán a régi igékkel, a hagyományosabb, az ismerősebb eszközökkel történik, — talán éppen az olvasók, a közönség megnyerése. a tömeghatás, a mű nagyobb hatékonyságának elérése céljából. A hagyományoshoz való visszatérés igazi és nagy költők esetében (gondoljunk csak Ady kuruc verseire!) nem a régebbi megismétlése, hanem apellá- lás a jó hagyományok erejére és ha tására.... A „Hét évszázad magyar versei” a ®ra halhatatlanságáról tanúskodik, kimeríthetetlen megújulási lehetőségeiről vall, — sok más egyéb mellett... Gyárfás Imre A vizek élővilágára táplálékként számot tartó emberiség ma már céltudatosan. beavatkozik' 3’ szaporulat alakulásába, hogy a majdani halászzsákmányt ezáltal is növelje. A halállomány „karbantartására” és felfrissítésére különösen nagy súlyt fektetnek a kutatóintézetek, a „halgyárak”. Kiváltképpen .,az értékes húsú halfajok — például a lazacfélék, a tokhalak stb. — tenyésztésével törődnek sokat.
